Harangszó, 1941
1941-08-17 / 33. szám
1941, angusztus 17. A#\NG$ZÖ 271. tek?“ Luk. VI. 34. — Jézusnak ezt a mondását nagyon jól ismerte. Negyven éven felül munkálkodott, mint lelkész. Megtartotta azt, amit egyik lelkészbeiktatás alkalmával mondott: „A lelkész legszebb prédikációja a saját élete.“ Prédikált ajkaival és végezte az igehirdetést saját életének tanúbizonyságával. Igehirdetése egyszerű volt, mint <5 maga és szívből jövő. Munkálkodott községében is. Itt is népe anyagi jóléte lebegett szemei előtt: hiszen szívével gondolkozott. Olyan egyházközsége volt, ahonnan évenként a háromezer lélekből néha ezerötszázan is mentek vidékre nyári munkákra. Szegénység, nyomorúság készteti a község lakóit községüknek félévekre való elhagyására. A község lakóinak anyagi fellendítése érdekében szervezett szövetkezeteket és azoknak fenntartásában és felvirágoztatásában erősen dolgozott. Egyházmegyénkben tizenkét éven át esperes volt. Egyházmegyei munkájában tartotta a nagy apostol szavait: „a szeretet... mindent eltakar, mindent hisz, mindent remél, mindent elvisel.“ I. Kor. 13:7. Esperesi beszámolóit is ez jellemzi. Belátott a kártyák mögé, de azért szeretettel igyekezett mindent elsimítani. Amikor ajkai dorgálásra nyíltak, ott már igen nagyfokú hanyagság rejtőzhetett és többi évi szeretetteljes figyelmeztetés fülek mellett való elengedése. Egyszer láttam csupán indulatba törni, de akkor megvolt az oka rá. Idősebbeknek szerető munkatársa, nekünk fiatalabbaknak azonkívül atyánk is. Az egyik lelkészbeiktatáson, amikor közel egy éven belül három fiatal lelkészt iktatott be, közöttük akkor szerénységemet is, azt mondta felköszöntőjében: „Ti hárman vagytok az én lelki fiaim, akikben örömömet lelem, mert testi fiamat — itt könnyek öntötték el szemeit — az Ür megpróbáltatásnak adta.“ Gondolt itt fiának tragikus körülményeire. Számára az Úr igen nehéz keresztet jük meg, kedves komám uram, mit is tehetnénk ebben az ügyben? Zoli kíváncsian nézett az anyjára. — Miről van szó, édesanyám? — Igaz, hiszen te még nem tudod, micsoda felfedezést tett apád és keresztapád? Hát az úgy volt tudod, hogy amikor ezt a szegény Gyuszit hazahozták és levetkeztették, hogy az orvos megvizsgálhassa, akkor látták, hogy a bal lapockáján egy forradás, a nyaka tövén meg egy lencse van. Zoli élénken kiáltott fel. — Én ezt már tavaly karácsonykor láttam. Mindnyájan érdeklődve néztek rá. Az apja rászólt. — Láttad és nekünk egy szót se szóltál róla?! — Nem szóltam. Kérdeztem Gyuszit, hol, mikor szerezte azt a forradást, de biztos választ nem kaptam rá. Varga felugrott. — Mit mondott? Beszélj, az Istenért! — Azt mondta, nem tudja, nem emlékezik rá. De arra emlékezett, hogy a szülei őt kérdezték e felől. Lehetett olyan öt-hat éves. Csodálkozott is azon, hogy a szülei nem tudtak róla. De azután nem beszéltek róla soha. Ennyi az adott. Legsúlyosabban nehezedett lelkére a kereszt talán éppen akkor, amikor még oldala mellett működtem. Sohasem zúgolódott az Ür által vállaira helyezett kereszt miatt, hanem türelmesen viselte. „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként az ő keresztjét, úgy kövessen engem.“ Luk. 9 :23. Szótlanul, zúgolódás nélkül naponként vette fel keresztjét és hordozta mindaddig, amíg az Ür megelégelte a kereszthordozást s magához szólította. Negyven évi szolgálat után nyugalomba vonulva — béke időben — gyönyörködhetett volna munkájában. Olyan időben vonult azonban el csendesen, szerényen a küzdőtérről, amikor a „szere- tetben munkás hit“ itt a földön nem lelte jutalmát. Az azonban, akinek a szemei olyanok, mint a „tűzláng“, meglátta a szerény, csendben munkálkodó, feltű- nősködni nem kívánó, nehéz keresztjét zúgolódás nélkül vonszoló apostolát s szeretettel fogadta magához. Szeretett tb. Főesperesünk! Mi csanácf- csongrádi egyházmegyei lelkészek és hívek nem állhatunk meg sírod felett a nagy távolságok miatt, de a megemlékezés szerény koszorúját lélekben így helyezzük sírodra s egy csendes imát mondunk pihenésre térő hült tetemed s égi Atyánkhoz tért lelked örök nyugalmáért. Makó, 1941 augusztus 8. Benkóczi Dániel, csanád-csongrádi esperes. D. KAPI BÉLA: KEGYELEM ÉS ÉLET 1100 oldalas kétkötetes díszmű. Prédikációk, előadások, tanulmányok. Ára 15 pengő. Háromhavi részletfizetésre is kapható. egész. Engem nagyon meglepett a forradás, meg a lencse, mert tudom, hogy •<a kis GyUszinak mindkettő megvolt. Emlékszem arra, amikor leesett a kerítésről, hiszen ott voltam én is. Akkor kapott egy csúnya sebet s annak a helye az a forradás. Most a tanító szólalt meg. — Most augusztusban, a szerencsétlenség évfordulóján, ép vasárnap, velem jött el Gyuszi az erdőbe. Mikor ahhoz a bizonyos tisztáshoz értünk s meglátta a sok játszó gyermeket, elsápadt, szinte rosszul lett. Kérdésemre azt felelte, hogy olyan ismerős előtte ez a h^ly, úgy érzi, mintha már lett volna itt. De azután megnyugodott. Hiszen szülei soha nem jártak e vidéken, tehát akkof ő sem lehetett itt. A lelkész komolyan nézett a beszélőre. — Ha mindezeket összegezzük, micsoda következtetést vonsz le, Lajos? Varga elsápadt. Szólni akart. De nem tudott. Rimánkodva tapadt szeme a lelkészre. És szinte könyörgött: beszélj, beszélj, az Istenért! És a lelkész beszélt. — Bennem azt az érzést kelti fel, hogy benned is, Gyusziban is megszóAz oltár. A templomnak legtiszteletreméltóbb, éppen azért leginkább megbecsült és legnagyobb gonddal gondozott része: az oltár. Az oltár nem csupán disze, ékessége a templomnak, hanem az Isten kegyelmi jelenlétének kifejezője. Az Isten kegyelmi jelenlétének tudata és érzése ösztönzi a híveket az oltár iránt a legmélyebb tiszteletre és hálára. Ebből a tiszteletből és hálából fakad az oltár különösen kitüntető megbecsülése, ami annak jóízléssel párosult feldíszítésében és az oltár számára a kegyes lelkek által felajánlott ajándékok juttatásában jut kifejezésre. A közkeletű felfogás az Isten házát, az egész gyülekezetét, sőt az egész Egyházat az oltárral azonosítja, amikor a gyülekezet, vagy az Egyház számára juttatott ajándékokat „az Ür oltárára“ adott adományoknak nevezi. Az oltárnak a hívek felfogásában és az egész egyházi közvélemény előtt ilyen nagyra értékelése ösztönöz bennünket arra, hogy megnézzük az oltár eredetét, alkalmazásának fejlődését és jelentését a keresztyén egyházban. A szentírás elbeszélése szerint az özönvíz pusztító árjából Isten kegyelme által megmentett Noé, amikor a bárkából kilépve szárazföldre teszi lábát, legelső kötelességének érzi, hogy oltárt emeljen és hálát mondjon az Ürnak. Kain és Ábel testvérviszálya is onnan eredt, mert mindegyikük oltárt épített az Ürnak tiszteletére, de az Ür csak Ábel áldozatát fogadta szívesen. Az oltár alkalmazása megmaradt a zsidóság vallásában is és mindenkor nagy tisztelet vette körül. A keresztyén- ség a zsidóságtól vette át az oltár alkalmazásának szokását. A Krisztus utáni 2. és 3. században már megtaláljuk a keresztyén istentiszteletben az oltárt. Iáit a vér szava. Erősen hiszem, hogy Gyuszi a te fiad. A tanítóból hörgő hang szakadt fel: — Az én fiam? A Gyuszi az én Gyű- szim volna? A lelkész bólintott. — Ügy hiszem. Legalább is úgy érzem, hogy az. Adja Isten, hogy úgy legyen. Varga összekulcsolta a kezét. Az arcába visszatért a szín. Keblében hatalmas tusára kelt a kétség és a remény. Könyörögve nézett a többire. A szemében a vágy tüze, a sóvárgás rimánko- dása látszott. — Segítsetek! Segítsetek! A bizonytalanság megöl! A lelkész felesége felkelt, odalépett az agyongyötört emberhez. — Csillapodjék, Lajos és legyen erős. Jó az Isten, jót ád! A lelkész is odalépett. A kezét rátette a vállára. — Ügy van. Jó az Isten, jót ád. Ha segít, azzal a javunkat akarja. Ha áld, azt is a javunkra teszi, mert ő csupa jóság, csupa szeretet, ki övéit el nem hagyja. Hát téged sem hágy el, Lajos, csak bízzál benne! (Folytatjuk.)
