Harangszó, 1941
1941-08-10 / 32. szám
HA »ANÍCiSrrt 1941. augusztus lő 262. év alatt száz- és százezerrel szaporodott a születések száma. Az én fajtám pedig menekül a családtól. A magyar jövőnél többet ér errefelé az asszonyaink karcsúsága, terhes a kis életek sírása, s a Sátánnak fontos, hogy pusztuljon ez a messzi idegenből meggyöke- resült magyar életfa! Nem fűrészelheti ki senki, de a törzse alatt izzadt magyar apák és anyák verejtékeznek, hogy dőljön, zuhanjon, pusztuljon az évezredes tölgy, pedig a zuhanása őket is halálba temeti. Az egykéről, a családtól való menekülésről sokat írtak már, erre a kérdésre a következő írásomban én is visszatérek, mert ezer ága van, most csak egy égő szívű testvéremnek üzenem még, aki levelével felkeresett, hogy a falu menekül. Azt írja testvérem, nem menekül a falu, de a föld nem szaporodik s a széjjelszóródás szolga- sorba süllyeszti a falu fiatalságát. A falu menekül... menekül az Igétől és menekül a családtól. Az élet nem az övé, de a magáénak vallja! Szegény, szép fajtám! Királynak született és a Sátán eltakarja előle a napot! Akik az Igéhez kötötten nézik, azokról hova-tovább azt hirdetik, hogy az út porában ülő világtalan Vazulok s az új időben vágtatok eltiporják a Vazulokat! A falum arca változó, menekülő lett, láthatatlan kis torkokat fojtogat a magyar kéz, pedig az erdők tovább is sarjadnak, lombosodnak, nőnek, azokban az élet nem lett torzzá, csak bennünk. Jakus Imre. Margócsy István, f Az idősebb papi nemzedék egyik legkiválóbb tagja Margócsy István, nyug. acsai lelkész és tb. főesperes, sok szenvedés után július 28-án Budapesten elhunyt. Benne egy minden szépért, jóért lelkesedő pap hanyatlott a sírba. Első oktatója édesatyja volt, a nagynevű Margócsy József, a jeles költő, aki Petőfi legszebb verseit tót nyelven tolmácsolta. Érdemeiért a Petőfi Társaság tagjainak sorába választotta. Margócsy "István, a kisőilci ^segédlelkész, Vizesréten nyert önálló munkakört, később püspöki titkár volt Baltik püspök mellet. Végül a Prónay nemzetség ősi várába, Ácsára választották meg papnak, ahol 35 évig hirdette az igét. Izzó lelkű magyar volt, akinek első intézkedése a magyar isten- tisztelet bevezetése volt. De nemcsak a templomba vezette be a magyar szót, hanem keresztülvitte, hogy az iskolában is magyar nyelven oktassák a jövő nemzedékét. De híveinek nemcsak a leikével, hanem anyagi javaikkal is törődött: fáradságot nem ismerve lelkesített, buzdított, szövetkezetekbe tömörítette a gazdákat, hogy jobban tudják értékesíteni a föld terményeit. Érdemeiért hazánk Kormányzója a polgári érdemrend tiszti keresztjével jutalmazta, lelkésztársai pedig tiszteletbeli főesperessé választották. Élete utolsó négy éve kereszthordozás volt: agyvérzés kövekeztében féloldali bénulás lépett fel, melyet a leggondosabb ápolás sem tudott leküzdeni. Az agyvérzés negyedik évfordulóján csendesen elhunyt. A felső pestmegyei esperesség nevében Zászkaliczky Pál mondott szívből fakadt búcsúztatót. Hálás acsai hívei három marék földet tettek a koporsójába. Emléke legyen áldott köztünk minden időkben. Időszerű igék. Egyik olvasónk hívta fel figyelmünket a következő időszerű igékre: „Aki búzáját visszatartja, átkozza azt a nép; annak fején pedig, aki eladja, áldás van.“ (Példabeszédek könyve 11, 26.) „Szegénnyé lesz, aki cselekszik rest kézzel; a gyors munkások keze meggazdagít. Gyűjt nyárban az eszes fiú, álomba merül az aratás idején a megszégyenítő fiú.“ (Példabeszédek könyve 10, 4—5.) „Aki míveli földét, megelégedik kenyérrel; aki pedig követ hiábavalókat, bolond az.“ (Példabeszédek könyve 12, 10.) A Jézuska ajándéka. — Elbeszélés. — Irta: Szende Ernő. Ép ezen a mai augusztusi vasárnap délután történt. Zoli, meg a Gyuszi fiam kijöttek ide, ép arra a tisztásra játszani, ahol az imént voltunk. Már akkor is idejártak a gyerekek. Hát ők is beálltak és részt vettek a játékban. Mikor belefáradtak, abbahagyták s haza készülődtek. Ekkor vették észre, hogy a Gyuszi nincs közöttük. Keresték, de nem találták. A fél falu kicsődült ide. Végig kutattuk az erdőt, de fiamnak nyoma veszett. Egyedül a sapkáját találta meg egy fiú előbbre és éppen ennek a bokornak a tövénél, ahol mi most ülünk. A tanító szeme könnyes lett. A kápláné is megnedvesedett. De nem szégyel- ték. Letörölték. S a tanító folytatta. — Képzelheti lelkiállapotomat. Feleségemet ágybadöntötte már az első hír is. De mi lesz most, hogy a gyermek nem került elő? Valahogy hazabotorkáltam a lelkésszel. Az orvos már ott volt. És aggasztónak látta a helyzetet. Rá vett, hogy mosolyogjak, nevessek a feleségem előtt, mint aki fel sem veszi a dolgot. A gyermek csak eltévedt. Majd előkerül más-, vagy harmadnap valamelyik szomszéd faluból. Hát nevettem, pedig a lelkem zokogott. Mosolyogtam, tréfáltam, pedig a szívem halálos gyötrődések közt vergődött. De megtettem, csakhogy megmentsem a feleségem életét. De szegényt, nem lehetett félrevezetni. Látta arcom mosolyát, de észrevette, hogy szemeim könnyesek. És jól látta, hogy minél vidámabb akarok lenni, a szívem csak annál jobban fa- csarodik össze. Sírtam is, nevettem is, de testem minden porcikája remegett. És nem bírtam őt megtartani. A gyermek harmadnapra se került haza, hát tovább már nem birt rá várni. Elment. Elhagyott ő is. Ott pihen szegényszíve a temetőben. Ennek már huszonhárom éve. S azóta cipelem vállamon az élet keresztjét egyedül árván ... A tanító elhallgatott. A szeméből egyenkint gördültek elő a könnyek. De nem törődött vele. Belenyúlt a belső zsebébe és egy sapkát vett elő. —- Ez volt a sapkája. Ez maradt rám. Meg ez a bokor. A sapkát azóta a szívem felett hordozom. Ide meg minden évfordulón eljövök és egy levelet viszek haza. Majd ha meghalok, a sapkát és az összegyűjtött leveleket magammal viszem a sírba. S ha majd ott leszek mellette, talán ő is megérzi, hogy elhoztam számára az én legdrágább emlékeimet. Ép ma van az évforduló. Hát egy levéllel ismét több lesz. Letépett egy levelet és a sapkára fektette. Aztán kétrét összehajtotta s eltette a zsebébe. Oda a szíve fölé. Aztán felállt. — És most menjünk. A káplán is felkelt. Végtelen fájdalommal tekintett a minden kincsét elvesztett emberre. A szívét kimondhatatlan szomorúság fogta el. Szólni akart. Vigasztaló szavakat akart mondani. De szó nem jött ki a száján. Talán jobb is volt. A szavak vigaszt úgysem hoztak volna. És sokszor a szótlan, néma ajak többet mond, mint a szavak egész áradata. Lehajtotta a fejét és némán, csendben indult hazafelé a két ember ... * Elmúlt a nyár. Az ősz is a végét járta. Ismét közeledett karácsony szent ünnepe. December elején temetésre ment a szomszéd faluba a tanító és a káplán. Hó nem volt, de keményre fagyott minden. A szekér csak úgy zörgött az úton. Mikor végeztek, felültek a kocsira, jól betakaróztak s a kocsis elindította a lovakat. Már majdnem a faluhoz értek, amikor az egyik dülőútról kukoricaszárral megrakott szekér fordult ki az országúira és éppen eléjük került. A kocsis letért az út közepéről balra, hogy megelőzze. Mikor a lovak odaértek a másik kocsi mellé, a zörgő-zizegő zajtól megijedtek. Hirtelen megugrottak, a kocsin egyet rántottak s a másik pillanatban már az árokba fordult. A tanító, ki balról ült, nagyot lendült és kivágódott a szántásra. A kocsis
