Harangszó, 1941
1941-08-03 / 31. szám
256. HAtMMC, C7A . 1941. augusztus 3 üresen haza. Volt, aki azt kapta, amit várt, volt aki többet. Egy nagy ajándékot mindnyájunknak adott az Ür: Világosságot, amelynek fényénél megláthattuk magunkat, tehetetlen, bűnös voltunkat és azt, hogy egyedül Krisztus emelhet fel bennünket, ö adhat nekünk boldogságot nemcsak az örökkévalóságban, de itt a földön is. A mai nehéz, aggodalommal teli időkben elmúlhatatlan békességet és kifogyhatatlan örömöt kaptunk Kapernaumban. Frenyóné Várally Lenke dr. Idegbetegek között. Aki látni akarja a szenvedő embert, látogasson el egy idegbeteg kórházba. Vannak osztályok, melyeknek folyosóira is szalmazsákokat raknak, hogy a jelentkezett súlyos betegeket ápolhassák. Idegösszeroppanás. Állapítja meg az orvos. E betegség ismerős ma már a falusi ember előtt is. Valamikor csak a városi ember betegsége volt. Kevés levegő, éjszakázás, szerencsétlen családi élet, túlzsúfoltság a lakásokban, szülők, nagyszülők kicsapongásai voltak rendesen az előidézői. Ma már mindenütt ismerős az idegösz- szeroppanás. Szeszélyes betegség. Hónapokig csendes a beteg, jön azonban a pillanat, amikor veszélyessé válik önmagára épp úgy, mint környezetére. Sem szeretet, sem durvaság nem tudja lecsillapítani. Azelőtt kényszerzubbony, ma injekció segít. Az ilyen beteg minden körülmények között kórházi ápolásra szorul. A modern idők emberei — szokták mondogatni — idegbetegekké lesznek. Ki tudná az okát megmondani? A háború réme bizonyosan elősegítette és a sok izgalom, amelyben élnünk kell. Az elégtelen és hiányos táplálkozás is fokozhatja. A gondos családanya gyermekei hangoskodását párolgó tállal csillapítja le ... * De nézzük a betegeket. Búskomorságban szenved az egyik. A lelki közömbösség szomorú kifejezése ül az arcán. Nem tudom szólásra bírni. Kérdezem, hogy van édesanyja, kistestvérkéje, járt-e iskolába? Próbálok a napsütésről, virágoskertről beszélni, hogy valamivel csak felkeltsem érdeklődését. Nem megy. Hivatásomra figyelmeztetem. Szeretném, ha imádkozna velem. Még csak az ajkát sem biggyeszti meg. Segítségemre jön az ápoló is, kérdez ő is, majd ígér: ételt, ruhát, kimenést, de mind hiába, megszólaltatni nem tudjuk. Állandóan csuklik a másik. Nincs megállás. Éjszaka úgy, mint nappal. Pontosan harminc másodpercenként. Csont és bőr. Éjszakára a legerősebb altatókat kapta, de csak nagyon kevés ideig tudta szemét álomra hunyni. Utolsó kérése is az volt: Bocsássa meg Isten minden bűnét, az örökkévalóságban ne kelljen csuklania! Sürgősen hivat az egyik beteg. Kér, hogy ne haragudjak, de hát senkije sincs és nemsokára vége lesz a narancsszezonnak és ő bizony még nem evett s egy narancsot kér. Szívesen küldetek be neki egy kilót. Egy hét múlva, amikor újból meg akarom látogatni, azzal a kérdéssel fogad az ápolója, hogy mit csináljon a négy megmaradt naranccsal? Csodálkozásomra elmondja, hogy a beteg már ezeket nem tudta elfogyasztani. Más alkalommal két tanítványom édesanyját látogattam meg. A nagy betegszobában nyugodtan beszélgettünk, majd váratlanul felugrik mellőlem és szalad a több ágyas szoba egyik sarkába, ahol betegek beszélgettek. Parázs verekedésnek leszek szemtanúja, mely azonban csak pillanatokig tartott, mire az ápolónők elősiettek, már vége is volt. Lihegve jön hozzám vissza, körmöktől sérült, véres arcával, mintha semmi sem történt volna, mondja: Kérem, oda kellett mennem. Férfi betegek között keresem az én hittestvéreimet. Felém nyújtja kezét az egyik beteg és arra kér, hogy menjek hozzá. Feltűnő arcának kifejezése, de már szól is: Tisztelendő úr, mielőtt meghalnék, megengedem, hogy megáldjon. Ne szalassza el az alkalmat. Nem kérdezem kilétét, származását, fejére teszem a kezem és áhítattal mondom: Nagy szenvedésedben is áldjon meg az Ür... Hát igen, izraelita volt. Van beteg, aki magát pápának, császárnak vagy más földi hatalmasságnak nevezi el. És ezekhez orvos és ápoló a kijáró • tiszteletadással közeledik és tesz meg minden emberit gyógyulása érdekében. Gróf Tolsztoj Leót, a világirodalom egyik legkiválóbb nagyságát egy döbbenetes' látvány formálta azzá, amivé lett. Párisban töltötte ifjúsága idejét, az akkori szokásnak megfelelően: léhaságban és éjszakai dorbézolásban. Egy át- lumpolt éjszaka után a reggeli órákban sikoltozásokra lett figyelmes. Megy a hang után és megtalálja azt. Egy szennytől elhomályosított ablakon át szűrődött az utcára a fülsértő hang, egy pincelakásból. Bemegy a házba és sötét sikátorra mutatnak, hogy ott, ott vannak a jajgatók. Belöki az ajtót, látja, hogy egy asszony halott gyermekét babusgatja. Feltett kérdésekre megtudja, hogy a szegény asszony éhes gyermeke érdekében koldult és ezért a rendőrségre vitték, aipikor kiszabadult, halott gyermeket talált. Éhes ő is, de mi lesz most a gyermekkel, ki gondoskodik annak temetéséről? A nagy emberbarát elrohan egy kis eledelért az éhező asszony részére, amikor azonban megérkezik, már az is halott, ágylepedőjéből kötelet font és felakasztotta magát az ablak kilincsére. Irgalom, irgalom az idegbetegek részére mindenki részéről. Ne ellenkezzünk velük, ne izgassuk őket. Nagy baj az, hogy sok ezren szenvednek anélkül, hogy orvosi segítséget és megfelelő ápolást kaphatnának. Igaz, szegények vagyunk, kevés a megfelelő kórházunk. Másra kell a pénz. Mást követel élniakarásunk. És én mégis azt mondom a Jézus nevében: Országépítés a betegek gyógyítása is. A következő nemzedékek mentése, megfelelő táplálása, gondos nevelése mindennél jobban bizotsítjr nemzetünk jövendőjét! Szuchovszky Gyula. Uj világ a tanyán. Tanyagondozó munkából jött haza szabadságra a kedves nővér. Megkérjük, mondjon valamit munkájáról lapunk olvasóinak. A „Harangszó“ február 2-iki számában már beszámoltam a tanyai munkámról: „Tanyán épült templom“ címen — kezdi a beszélgetést. Most szeretnék még valamit elmondani az ottani helyzetről. A munka, amit ott Isten kegyelméből elkezdtem, nagyon szépen folyik tovább. Az én kedves nénim és férje, akik önként felajánlották szerény hajlékukat az Ige szolgálatára, mindent elkövetnek, hogy minél többet halljanak az Ür dolgairól. — Mennyien jönnek össze vasárnaponként? —- A templommá alakult egyszerű hajlékban már nem 16, hanem 30—40 ember hallgatja csendes áhítattal az igét és énekel az Ürnak szívből jövő boldog éneket. — Van valami, ami meghatja az embert közöttük? S mi az? — Nagyon megható ezeknek az egyszerű embereknek a hite és ragaszkodása. — Az én világtalan nénim, aki azelőtt haragos és káromkodós természetű volt a szemevilágának elvesztése miatt, most a szomszédok legnagyobb csodálkozására békés megadással viseli sorsát. Még férjének lábtöréssel kapcsolatos betegsége sem zökkentette ki lelki nyugalmából. — Van már újabb hajtása is ennek a munkának? — Igen. Csendben folyt tovább a munka, minden szabad időm őnekik ajánBukovinából hazatelepített magyarok megérkezése az új otthonba.
