Harangszó, 1941
1941-08-03 / 31. szám
1§41. augusztus 3. HAf>AN0S7rt 255 felesége, s a családi kör szerető szívek megszentelt lelki közössége. Mennyi szeretet vált benne életté, mennyi fény sugárzott ki belőle, hogy elért nyomorgó magyarok viskójáig s szelíd kézsimogatássá, betevő kenyérfalattá vált éhezők, nyomorgók számára. A 40 éves fordulónál ezt mind megköszönjük s azért imádkozunk, hogy ez a családi élet még sokáig élő példa lehessen a magyar családok számára! A magyar Kenyér Ünnepe. Aratás és cséplés ideje van. Ezekben a hetekben sok-sok imádság száll Istenhez, hogy a mindennapi kenyerünket adja meg és tanítson meg annak megbecsülésére és hálával való elfogadására. A kenyér megbecsülésének szép ünnepe volt nemrégen a Szabadkán rendezett ,,magyar kenyér ünnepe", melyen Kormányzónk is részt vett s rövid szózat kíséretében az első kenyeret megszegte. Szavaiban minden magyar szíve érzése jutott kifejezésre. „Az isteni gondviselés ez évben is megengedte — mondotta —, hogy a dolgos kéz és a termékeny föld meghozza gyümölcsét. Az újra magyarrá lett Délvidék napja érlelte és a föld hűMegdöbbent. A káplán arca halott sápadt volt. — Mi az? Rosszul érzi magát? A káplán végig húzta tenyerét a homlokán. — Nem, nem vagyok rosszul. Csak valami hirtelen melegség futott át rajtam. — Talán a nagy melegség okozta? — Nem tudom. Azaz, hogy mégis oly furcsa. Mintha már jártam volna itt. Olyan ismerős ez a hely. ___ Tétován járatta körül a tekintetét. S halkan és szinte csak maga elé suttogta a szavakat. — Igen, igen, ismerős ez a nagy négyszögletes tisztás. Vagy mégsem az? Csak képzelődés? Csak láttam valahol ehhez hasonlót? S most összetévesztem őket? A tanító csodálkozva nézett rá. — S mily emléket kelt ez önben? Jót, vagy rosszat? — Se jót, se rosszat. Csak ép any- nyit, mintha én is játszottam volna ezen a térségen gyermekkoromban. — Járt valamikor errefelé? — Nem jártam. Hiszen szüleim sohse voltak itt vagy a környéken. Legalább is nem említették. — Menjünk innen, kedves Gyuszi. Ha már önben is ily emlékeket kelt életre ez a hely, ahol sohse fordult meg, elképzelheti, mit érzek én, akiben soha séges népe verejtékes munkájának eredményeként most a nemzet asztalára teszi. Mondjunk érte hálát az Egek Urának és mondjunk köszönetét a földművelő népnek nehéz, buzgó munkájáért, örömmel szegem meg ezt a kenyeret, jelképét a magyar kenyérnek, melyből kicsinynek, nagynak, szegénynek, tehetősnek mindig egyformán jusson bőségesen. Az Isten áldása legyen a földmívelő nép munkáján7" — Mondjuk rá: Ügy legyen! A gyenesdíásí leánykonferencia. A soproni evangélikus leányegylet ez- évben ismét rendezett evangélizáló leánykonferenciát a gyenesdiási Kaper- naumban, június 25-től—július 2-ig. A tavalyi konferencia áldásos hatása mutatkozott meg abban, hogy idén megkettőződött a résztvevők száma. Mindjárt az első napon két jelentős tapasztalattal gazdagított bennünket az Ür: az egyik az, hogy igen sok fiatal lélek fordul Krisztus felé s ezért sok és gyakori alkalmat kell teremtenünk arra, hogy szólhasson a hozzá vágyódókhoz. A másik az Ür kegyelmének minden akadályt ledöntő ereje. Mennyi nehézséggel kellett az ideérkezett leányoknak megküzdeniök! Az Ür megmutatta, hogy minden emberi gátat le tud dönteni azok előtt, akik az egyetlen akadályt: a hitetlenség közlönyét legyőzik önmagukban. be nem gyógyuló sebet ütött. Én átéltem e helynek minden borzalmas fájdalmát és életem végéig hurcolom lelkemben, szívemben annak emlékét. Hát gyerünk e helyről. Tudok egy csendes helyet, ott leülünk s elmondom életem gyászos történetét, ha érdekli. A káplán meleg szeretettel nézett rá. — Szívem minden részvéte a tanító űré. Már hallottam valamit, de ha elmondja, úgy kétszeres lesz az érzésem. — Elmondom, bár csak annál jobban fog fájni. De valahogy úgy vagyok önnel szemben, hogy szinte akaratom ellen is úgy érzem, el kell mondanom. Befelé tartottak az erdőbe. Mehettek pár száz lépést, akkor a tanító megállt és körülnézett. S aztán egy bokorra mutatott. — Menjünk ahhoz a bokorhoz. Az jó hely lesz. Egy hatalmas bükkfa mellett terült el egy jókora bokor. Három, négy ága megnyúlt, szinte külön fának látszott mindegyik. De tövét sűrűn lepték körül a méteres hajtások. Odamentek. Leültek a fűre és a tanító halkan beszélni kezdett. — Huszonöt éves koromban megházasodtam. A hámori lelkész leányát vettem el. A szülők már korábban elhaltak és a leányuk ide került a mi falunkba a bátyjához, aki itt pap volt. Itt ismertem meg a leányt. Megszerettük egyHatvannál több leány gyűlt össze az ország különböző részéből, különféle iskolai végzettséggel, neveléssel, a legeltérőbb testi és lelki adottságokkal és Krisztus eggyé kovácsolta őket. Az első esti bemutatkozáson kiderült, hogy ki miért jött ide. Egyiket kínzó problémái hajtották, másikat kíváncsisága, de mindnyájan vártak valamit: feleletet kérdéseikre, hitet, békességet, bűnbocsánatot. Valamit, ami eddig hiányzott életükből. A reggeli és esti áhítatokon Máté 9, 1—8 alapján a megtérésről beszélt naponta Sréter Frenc missziói lelkész, megvilágítva a megtérést Jézus felől és a bűnös felől. A bibliakörök beszélgetései Márta és Mária alakja köré csoportosultak. Az előadások a Biblia nőalakjairól szóltak. Minden előadásnak és megbeszélésnek középpontjában a Szentírás állt. A megbeszélések eleinte az általánosság síkján indultak el, de napról-napra személyesebb mederbe terelődtek. Egyre kevesebb lett az értelmi kétely, az emberiség sorsáért való aggodalom, s egyre több az egyéni vonatkozású kérdés. Már nem többesszámban tették fel a kérdést, nem harmadik személyről beszéltek, hanem ki-ki magáról. Az én bűnöm, az én nyugtalanságom, az én Krisztushoz való viszonyom lett sürgető kérdéssé, ami mellett eltörpül minden egyéb. Csodálatosan bontakozott ki előttünk Isten munkája óráról-órára. Minél közelebb jutottunk Krisztushoz, annál jobban összemelegedtünk egymással. A konferencia végén a szeretet és öröm fénye ragyogta be Kapernaumot, amelyet első perctől kezdve otthonossá tett számunkra kedves háziasszonyunk. A befejező morzsaszedésen mindenkinek volt köszönnivalója, senki se tért mást s egy év múlva összeházasodtunk. A bátyja végezte az esketést és ép az áldás utolsó szavánál tartott, amikor elakadt a szava. A szívéhez kapott s holtan esett össze. Szívbajos volt s ép ezért nem is házasodott meg. Hát így kezdődött a mi frigyünk. — Feleségem áldott lelkű, szelíd teremtés volt. Nagyon szerettük egymást és semmi sem zavarta boldogságunkat. Közben a gyülekezet Bognár Bélát, a mostani lelkészt hívta meg lelkipásztornak. A Zoli akkor már két éves volt. Anikó már itt született. Békességben, szeretetben éltünk együtt a lelkészékkel s amikor a mi kis Gyuszink megszületett, ők lettek a keresztszülei, Anikónak meg mi. Nagy, nagy boldogságban éltünk áldott jólelkü feleségemmel. Közben azonban észrevettem, hogy feleségem időnkint elsápad, lélekzete kihagy, akadozó. Megijedtem. Orvost hivattam s akkor tudtam meg, hogy feleségem szivével is baj van. A szülőket is az vitte a sírba s úgy látszik, a két gyermek is örökölte a bajt. Kétszeresen kellett hát vigyáznom. Óvtam, védtem is mindattól, ami felizgathatta volna. Nem is volt eddig hát komoly a baj. Azonban három év múlva mégis megtörtént az, amitől sem én, sem más nem bírta megvédeni. Ránk szakadt a csapás egyszerre, könyörtelenül. (Folytatjuk.)
