Harangszó, 1941
1941-07-20 / 29. szám
1941. )dlius 20. HARANGSZŐ 239. Ha felismerte nemzedékünk' egyházunknak ezt a feladatát is, akkor tudom és hiszem, hogy velünk lesz az Isten kegyelme és megsegítő ereje! Gondolatok Szalay István győri egyházmegyei felügyelő beszédéből. Fínn»magyar testvériség összefűző szálai a bolsevizmus elleni harc által még szorosabbra fonódtak. Eddig is éreztük, hogy északi testvéreinkkel összetartozunk. A közös származás révén testvérek vagyunk. Különösen éreztük mi evangélikusok, hogv a vérség összetartozó ereje mellett a lelki testvériség megszentelt szálai is összefűznek. Finn testvéreink együtt éreztek velünk — és árvaságunkban olyan iól esett ez az együttérzés, — mikor Trianonban megcsonkítottak. Mi egvütt sírtunk velük, mikor legutóbbi nagy harcokban hazájuk egyrésze rabságba került. A megcsonkítottság fájdalmát együtt hordoztuk, egvütt élesztgettük szívünkben a reménységet, hogy a két testvérnép számára lesz feltámadás. Ez az egység most még szorosabb lett. Nemcsak egvütt reménykedtünk a jövőben, hanem egvütt is harcolunk a jövőért. Katonáink a közös ellenség ellen együtt küzdenek. Érezzük, magyar kardunk annál erőseb— Miért szaladt ki Anikó? Talán mondtál neki valamit? A lelkész mosolygott. — Csak annyit mondtam, hogy a káplán az én káplánom lesz és nem az övé. S erre faképnél hagyott. — Abban igazad van. A káplán a tied. — Hát ebben akkor megegyeztünk. Azonban a testi jólétéről vanló gondoskodás a tietek lesz. Rendben van a szobája? — Rendbe hoztuk. És ha iöravaló ember lesz, hát űgv fogok róla gondoskodni, mintha a fiam volna. Halk sóhaj rebbent el az ajkán s aztán hozzátette. — Eszembe jut a mi fiunk. Milyen jól esik annak is, ha szerető és gondoskodó lelkek veszik körül ott a távolban. A lelkész arca is komoly lett. — Igazad van, Irénkém. Ha mi szeretettel bánunk a más gyermekével, hát azt hisszük, a mi Zolinkkal is úgy tesznek. Kocsizörgés hallatszott és a ház előtt szűnt meg. — Megérkezett a káplán. Elébe megyek. Fogta a kalapját és kiment. Az asz- szony is távozott az irodából. Pár perc múlva a lelkész egy fiatal emberrel tért vissza. Bevezette az íróben sújt le az ellenségre, meri ezzel magunk szabadságának oltalma mellett a finn testvérek teljes fel- szabadulását és az új Európában az őket megillető hely biztosítását is elősegítjük. Eddig is erősen fogtuk, most még jobban megszorítjuk egymás kezét és szívünkre öleljük testvéreinket. Hisszük, a két testvér jövendőért folyó nagy harcának hamarosan meg lesz az áldott diadala! A magyar hősiességnek újra szárnyai nőnek, hogv bejárják a nagyvilágot. Katonáink rövid fél hónán alatt 150 km mélyen benvúló területet foglaltak el ellenséges földön s hegygerinceken áthágva, 5 folyón átkelve törnek előre. Lendületes előrehaladásukról, hősies vitézségükről a legnagyobb elismerés hang ián szólnak szinte nap-nap után a külföldi lapok. Ezt a hősiességet látva, fiainknak a galíciai mezőkön, az orosz földön átvezető diadalútjára figyelve itthon egv márik háború hőseinek az arcán boldog mosoly fut át s régi ismert neveket olvasva az emlékezés nyomán felcsillan a szemük tekintete: Itt jártunk és így jártunk mi is valamikor! Hősiesen, becsülettel harcoltunk! — Most az apák, nagvaoák helyébe a gyermekek és unokák léptek s megmutatdába. Ott szembe fordult vele s mindkét kezét nyújtotta feléje. — Isten hozta kedves fiamt Érezze magát nálunk úgy, mint odahaza. Legyen bizalommal hozzám s bennem megértő barátra talál. A fiatal ember meghatva szorította meg a két kezet. — Hálásan köszönöm atyai szavait. Méltó akarok lenni a bizalmára és azon leszek, hogy a nagyrabecsülését és a szeretetét is kiérdemeljem. A jó Isten adjon nekem ehhez erőt. — A szívem szerint beszél fiam. Ugy-e. Gyula a neve. — Igen, az. S épn kérni akartam, hogv hívion csak Gyuszinak, ahogy odahaza édesapámék teszik. — Ügy lesz kedves Gyuszi fiam. S most menjünk be az asszonynéphez. Átmentek a nappali szobába s ott a lelkész bemutatta a feleségének és a leányának. Beszélgettek. Jobban mondva csak a káplán beszélt. Elmondta, hogv egyetlen gyermek; beszélt szüleiről, falujáról, tanulmányairól. Most végzett, ez első állomása, ahova az Isten vezérelte, A lelkész felesége felkelt. — Ti csak beszélgessetek. Mi Anikóval utána nézünk a vacsorának. Anikó odament az anyjához. A lelkész is felkelt. ják', hogy á magyar nevet az elődökhöz méltóan hordozzák. Akkor is volt, ma is van a magyar névnek becsülete! Nyugodtan lehet, reménységgel nézhet a jövő felé az a nép, amelynek jövőjéért ilven hősiességgel harcolnak gyermekei! Orosz fogságban. Ilonén Reino finn lelkésztestvérünk', akit nálunk is sokan ismernek, mint erről már hírt adtunk, orosz fogságot szenvedett. Kiszabadulása után üdvözöltük őt lapunk nevében és kértük, hogy írjon a Harangszó olvasóinak élményeiről. Kérésünkre az alábbi levelet küldte: Kedves Magyar Barátaim! Szeretett Hittestvéreim! Amikor Isten nagy kegyelméből megszabadultam a veszélyes szovjet fogságból, szeretnék néktek néhány szót szólni. A kis finn gyülekezetemben, Narva városában, Észtországban dolgoztam. Mi békességben éltünk addig, amíg a szovjet hadsereg a múlt év június 17-én elfoglalta Észtországot. Nemsokára megváltozott az élet. A város tele lett vörös katonákkal. Vörös zászlók lobogtak mindenütt. A város úgy nézett ki, mintha vérben fürödne. Istentiszteleteket még volt szabad tartani és sokan jártak templomba. Az emberek Istennél kerestek menedéket. Éjjel, nappal, otthon, utcán elfogták az embereket és senki se tudta, hova vitték őket. Az általános hangulat nagyon nyomott volt. „Mi lesz?“ — kérdezték az emberek az utcán, amikor egymással találkoztak. Próbáltam a gyülekezetét az Isten igéiével vigasztalni. Éreztük, hogy valami lesz, de hogy mi, — Vacsora előtt talán átnézünk a komához. Hány órára legyühk idehaza? — Ogy egy jó óra múlva. S hozd át vacsorára a komát is. Töltse velünk az .estét. — Áthozom. Aztán a káplánhoz fordult. — Hát akkor átmegyünk most a tanító úrhoz. Jöjjön Gyuszi fiam. Átmentek a szomszédba. Varga Lajost, a tanítót odahaza találták. A lelkész bemutatta a káplánt. — Áthoztam Lajos a káplán urat, Sós Gyulát. A káplán meghajtotta magát. Varga nem nyújtott kezet. A szíve mintha egyszerre megállt volna. Az arca kipirult, de nyomban elsápadt. Riadt szemekkel nézte az előtte álló fiatalembert. Alig egy pillanatig tartott az egész. De a lelkész mégis észrevette. Megütközve nézett a tanítóra. — Mi az Laios? Rosszul vagy? A tanító végig simította a homlokát. — Nem ... nincs semmi bajom. Csak mintha forgott volna velem a szoba. De már elmúlt. Kezet nyújtott a káplánnak. — Kérem, bocsásson meg. A káplán megszorította a kezet. (Folytatjuk.) 1
