Harangszó, 1941
1941-07-20 / 29. szám
HARANGS2Ó 1541. július'20. 238. bolhatják a templomokat, eltörölhetik teljesen az egyház külső szervezetét, alkalmas időben az mégis azonnal újjáébred a tagjaiban élő hit ereje által. * Ne felejtsük el, hogy Isten minden időben adott különleges rendeltetést egyházunknak. Ma különösen időszerűvé válik egyházunk régebben felismert ama rendeltetésének meglátása, hogy a magyarságnak az evangéliummal szolgáljon. Ennek a missziónak megvalósítására elevenhitű nemzedékeket várunk sorainkból, olyat, amely erjedő kovászként terjeszti az evangéliumot, amely ezt a kovászt nem zárja be a hivatalos egyhá- ziasság tégelyébe, hanem a közösségbe beépített életével áthatja a család és a nemzet életét is. * Mi magyarok a világháborúban elvértelenedtünk. A most elmúlt évtizedek nemzedékébe beleidegző- dött valahogy az, hogy már annak is örült, hogy- csonkán is megtarthattuk maradék országunkat. Ez ar nyomott gondolkodásmód rányomta bélyegét egyházi életünkre is. Ott is csak lelki birtokállományunkat őrizgettük, legfeljebb akkor jaj dúltunk fel, ha azt valahol közA Jézuska ajándéka. — Elbeszélés. — Irta: Szende Ernő. — Hivatott a tisztelendő úr, hát eljöttem. A lelkész is leült. — Igen, hivattam. Az előbb kaptam egy táviratot, a melyben az áll, hogy Sós Gyula káplán úr az ötórai vonattal érkezik. Hát kocsira lesz szükség. S arra is gondoltam, jó volna, ha gondnok úr is kimenne az állomásra. Nekem keresztelőm lesz, különben magam mentem volna. Hát ezért kérettem, hogy ezt megbeszéljük. — Ezen hamar túlesünk. Kocsit nem kell keresni. A lovaim ráérnek, hát befogatok én. És szíves örömest kimegyek a káplán úr elé. — Köszönöm a szívességét. — Nncs mit. Emberi kötelesség. Honnan jön a káplán úr? — Hantosfalváról. Az ottani lelkésznek a fia. — Hol van az a község? — Erdélyben. — Erdélyben? Akkor bizony messziről jön. — Ügy van. Ügy látszik, a püspök úr átvette ebbe a kerületbe és ide küldte. — Hát hozza Isten miközénk jó szerencsével, vetlen veszély fenyegette. Egész egyházi életünk kifelé a védekezésben, a defenzívában merült ki s örültünk, ha a reverzális, a vegyesházasság, vagy egyéb okok nem ritkítják meg túlságosan sorainkat. Most azonban, hogy az isteni kegyelem megengedte, hogy két évtized nyomasztó megpróbáltatása után nemzetünk is bizakodó reménységgel tekinthet a jövő felé, meg kell látnunk jobban a mi egyházunk küldetését is. Küldetésünk meglátása nem elégedhetik meg azzal, hogy az egyházi életünk abban merüljön ki, hogy az ősök fogyó örökségét őrizgetjük. Isten parancsolata kötelez bennünket arrra, hogy ez a nemzedék a hitélet terén is hódító útra lépjen. Keveredjünk ki végre már abból a kishitű és kényelmes gondolkodásmódból, amely csak sérelmekről panaszkodik és lássuk meg, hogy reverzálissal, vagy a vegyes- házasággal nemcsak veszítem, hanem hódítani is lehet. Ezért tűzzük feladatul azt, hogy minden szórványban élő evangélikus telítődjék meg olyan hitbeli dinamikus erővel, amely kisugározva terjeszti az evangéliumot. Hódítani nemcsak nagy tömegekkel lehet, hanem kicsiny, de elszánt ejtőernyős csapatokkal is. — És Isten áldásával. — Ügy van. No, de most már megyek. Felállt s közben az órára esett a tekintete. — Már háromra jár az idő. Lassan neki készülődünk és elindulunk. De igaz is! Miről ismerem meg a káplán urat? A lelkész is felállt. — Miről? Azt ugyan hamarjában magam sem tudnám megmondani, hiszen én sem ismerem. Nézzen csak körül a leszálló utasok között s ha lát egy fekete ruhába öltözött fiatal embert, hát szólítsa meg. Sokan úgy sem lesznek az utasok. S aztán bizonyosan ő is nézelődni fog, kivált a kijáratnál, a kocsik közelében. Hát az lesz bizonyosan. — Magam is így gondoltam. Hát majd csak egymásra találunk. Elköszönt és a lelkész magára maradt. Leült az íróasztala mellé. Fejét a tenyerébe hajtotta és elmerült a gondolataiba. Észre sem vette, hogy az ajtó kinyílt s Anikó libbent a szobába. Látta, hogy atyja nem vette észre, hát lábujjhegyen odalopódzott hozzá és hátulról befogta a két szemét. — Találja ki apukám, ki az? A lelkész einevefte magát. — Hát te vagy Anikóm! — Jaj, de hamar kitalálta! Szórványsorsunkban azért ne csak kisebbségi helyzetünket és annak nehézségeit lássuk, hanem vegyük észre azt is, hogy mennyi alkalmat, lehetőséget nyújt ez magában az evangélium terjesztésére. Ezért nekünk az evangéliumot terjesztő, azt a közönyös lelkekbe beleültető, misszionáló egyházzá kell lennünk. * Ahhoz azonban, hogy misszionál- hassunk, hogy ne csak mindig sérelmekről panaszkodjunk, fel kell készülnünk. Közönyös, lagymatag, sokszor templomkerülő népünket, a kultúrprotestantizmus üres jelszavával átitatott intelligenciánkat át kell telíteni bibliai hittel, hogy necsak a hiúság, vagy a megszokás állítsa őket nagyon gyakran csak egyházi közigazgatásunk szolgálatába, hanem evangélikus öntudatuk vigye őket egyházunk hívő tagjainak sorába. * A misszionálást ezért mindenek előtt a saját portánkon kezdjük meg! És legyünk azon, hogy egy hitében erős, nyiltlelkű, az evangélium szellemétől áthatott nemzedék kerüljön a vártára, amely az evangéliumnak nemcsak védelmezője, hanem bátor terjesztője, misszionáló ja is tud lenni. * — Hát persze, hogy kitaláltam. Hiszen úgy mondtad, hogy találja ki apukám. Hát akkor már csak kitalálom!? Lefejtette a két kis kezet a szeméről. Odavonta a leányt magához és megcsókolta. A leány is megcsókolta atyját. Azután fogott egy széket, odavitte az atyja mellé és leült. — Mi újság apuka? — Nincs semmi kis lányom. — A leány tágra nyitotta szemét. — Semmi? Hát a távirat? A lelkész megcsóválta a fejét. — Ej, ej ez a te anyukád már elárulta ... A leány felkacagott. — Igen, el. És azt is, hogy ma érkezik a káplán. Hát ez nem újság? A lelkész a szeme szögletéből nézte a leányt. — Aztán mit érdekelt ez téged? A káplán.az én káplánom. Vagy nem? Anikó arca lángba borult. Hirtelen felugrott, odaszaladt az ajtóhoz. Kinyitotta, de a küszöbről még visszafordult. — Csúnya vagy apuka! Nem is szeretlek! S azzal elszaladt. Még az ajtót Í6 nyitva hagyta. A lelkész jóizüen nevetett. Felállt, hogy betegye az ajtót,de azon épp a felesége lépett be.
