Harangszó, 1941
1941-01-05 / 1. szám
1941. január 5 HARANGSZŐ 3 nyomorúság megszüntetésére, hanem a diakonisszák hálából fakadó Krisztus szolgálata által a nyomorúsághoz közeljuthasson, s azt előidéző okával, a bűnnel együtt megtörhesse az a hatalmas Ür, Aki azt mondta övéinek: „Bízzatok, én meggyőztem a világot!“ (Ján. 16 :33.) Jézus kis fekete tanítványai. Vízkereszt a külmisszíó ünnepe. Ráirányítja tekintetünket arra a hatalmas munkára, melyet a misszionáriusok a pogányok Krisztushoz vezetése céljából végeznek. S nekünk nem szabad ettől elfordulni, vagy előtte szemet hunyni. Sok dolog egyenesen kényszerít rá, hogy a kül- misszióval törődjünk. Kényszerít a hála azért a világosságért, melyet mi Jézusban bírunk, s azért a dicsőségért, mely rajtunk Krisztus által feltámadt. Ez a világosság még nem világítja be az egész földet. Ez a dicsőség még nem ragyog mindenütt. Nem érzed, hogy hálából azért, amit te Krisztusban kaptál, törődnöd kell azokkal, akik Krisztushoz még nem jutottak el?! Miben mutattad meg a velük való törődésedet? A külmisszióval való törődésre kényszerít a hála mellett a könyörület a pogányok iránt. Sokféle különbség van a pogányok között. Egyben mindnyájan megegyeznek, hogy Isten nélkül élnek. S ez az Isten nélküliség a legnagyobb nyomorúság. Életük nagy kiáltás ebből a nyomorúságból. Ki segít rajtuk, hogy kijussanak? Meg kell hallani a kiáltó szót. Nemcsak a missionáriusoknak, akik közel mennek hozzájuk, hanem nekünk is, akik csak távolról nézzük, ha ugyan nézzük, őket. A nyomorúság könyörü- letre kötelez bennünket. Éreztél-e ebből a könyörületből már valamit? A külmisszióval való törődésre indít még a reménység is, hogy a pogányság mindjobban meghódol a Krisztus előtt, s mind közelebb jutunk ahhoz az időhöz, mikor megvalósul az egy akol és egy pásztor gondolata. A bétheli temetőben Bodelschwing sírja közelében egy sírhalmot láttam. Semmi sem volt rajta, csak egy egyszerű fekete kereszt. A kereszten név s alatta még ez: született utóbbi években. Hol vannak a hálás szeretet alapítványtételbe kívánkozó nagy érzései?! A mi egyházunk igazi fenntartó ereje nem a külső segítség, hanem mindig híveinek egy házszer etete és áldozatkészsége volt. Miért dugultak el ennek forrásai? Miért nem hallunk alapítványok, alapok létesítéséről éppen most, mikor a külső támogatás esetleges elmaradása teljesen a magunk erejére való támaszkodásra kényszerít?! Szent eh De- zsöné cselekedete evangélikus híveink számára ma nemcsak követendő példa, hanem parancsoló kötelesség! Óriási a nyomorúság s ezt nem elég száraz tényként egyszerűen megállapítani. Nem elég róla csak beszélni és szánalomból fakadó jótékonykodással hellyel- közzel enyhíteni. Sokszor éri vád az egyházat, hogy csak mutogat a nyomorúságra, beszél a nyomorúságról, de a kezét még nem nyújtotta ki a nyomorúság megszüntetésére. — Igen, az egyháznak ki kell a kezét nyújtani a nyomorúság felé! Ez a kinyújtott kéz a diako- nia. Ki kell a szeretet Krisztushoz vezető szolgálatát, a diakoniát és annak munkaágait építeni. Az egyháznak minél több diakonisszát kell a szeretetmunka végzésébe beállítani, hogy ne csak az emberi szánalom, a jótékonykodási készség tegyen erőtelen kísérleteket a A menetelés mindig nehezebb lett. A fáradtság, mint mázsás súlyú bilincs tapadt lábukra. Ütemes egyformán csoszogó lépteik tébolyba kergették a foglyokat. — Mindegy, mindegy! — mondogatta Zsedényi. — Micsoda? — nézett rá holtfáradtan Bálint úr. — Hogy itt, vagy száz mérfölddel odébb lesz-e végünk — válaszolta az fásultan. Szőreghy hallgatagon járt mellettük. Ügy látszott, hogy valamin erősen gondolkodik. Egyszerre felkapta fejét és csengő hangon énekelni kezdett: Ne csüggedj el kicsiny sereg, Az ellen bár úgy támad meg, Hogy végkép elpusztítson, Vesztedre tör s téged azért Félelem és bántódás ér, Ne félj, hogy soká tartson. Most szerzetté útközben. Újra belekezdett. Egyik-másik társa felvette a hangot és vele énekelte. Amikor negyedszer fogott bele, már mindnyájan énekelték. A katonák kérdően néztek urukra és ostorukat rázták. — Hagyjátok csak — intett György úr — hadd énekeljenek, egyebük úgy sincsen. A következő napon kis hegyi falucskához értek. Hatalmas sziklák és üde, zöld óriási legelők lábainál feküdt. Schottwien. Kerekes Bálint úr már messziről látta a házakat. — Még talán odáig eljutok! — mutatott előre. — Azután végem! Társai semmit sem szóltak. A tisztelendő úr beteg szíve piár előre rányomta arcára a halál ólomszürke bélyegét. Meredek, magasbatörő úton jutottak el a házak közé. A kapitány alig egy szóra állt meg. Még nem volt dél, nem akart időt vesztegetni. A foglyok tétován révedeztek körül. György kapitány biccentett az ostorosok felé, felzizzentek a csattogó korbácshúrok. A menet megindult. — Nem bírom tovább! — suttogta Bálint úr. Szőreghy karonfogta. Zsedényi is szívesen segítette volna a másik oldalról, de őneki saját maga is elég volt. Egy ideig így bandukoltak előre. A fiatal református prédikátor úgy érezte, hogy evangélikus bátyja mindig nagyobb súllyal nehezedik reá. — Bátyám! — kiáltotta rémülten. Kerekes Bálint tisztendő úr élettelenül zuhant az út porába. György úr odanézett. — Megint egy — bosszankodott. — Hajítsátok az árokba 1 Halk imát mormolt Zsedényi és Szőreghy. A sereg pedig folytatta útját a gályák felé... 34. A szabadulás. Olyan hirtelenül és váratlanul jött, hogy a fiúk csak néhány nap múlva tudták meg, amikor a három rabot Komáromból már elszállították. — Most üt a mi óránk! — örvendezett Gyurka. — Végre! — kiáltották a többiek is boldogan. Kissé ugyan nehezükre esett az elválás. Tíz hónap hosz- szú idő és az alatt Régecz két épületével, a sík környék, a Duna annyira szívükhöz nőtt, hogy szinte fájt elszakadni. (Folytatjuk,)
