Harangszó, 1941
1941-06-08 / 23. szám
HXfTANGSró 1941. jdnius 8. 184. A keresztyén élet nem kellemes időtöltés. A keresztyén élettel kapcsolatban sokan gondolnak arra, hogy az nem más, mint kellemes időtöltés. Hasonlít ez a képzet a nyaraláshoz, vagy a szórakozáshoz! Ahogyan az évi munka után sokan vágynak a szórakozást nyújtó fürdőhelyekre, úgy nagyon sokan gondolnak arra, hogy a heti „kínzó robot“ után a templomozás, vagy a gyülekezeti életbe való kapcsolódás kellemes időtöltés és szórakozás. Így válik sokak számára az igehirdetés hallgatása egyszerű szórakozássá. Meghallgatják a „kezdő papot“ és figyelik a rosszul felépített mondatát, vagy nyelvtani tévedését. Az igehirdetésből csak ezt jegyezték meg! Meghallgatják a „nagy papot“ és gyönyörködnek művészi élményt nyújtó remeklésében. Csak ezt voltak hajlandók figyelni. Pedig ehelyett nyugodtan végighallgathatnák mondjuk valamelyik zenekar hangversenyét, vagy nagy színészek produkcióját, mert ez művészi élményben mégis csak többet nyújt. Ebbe a csoportba tartoznak azok, akik a keresztyénségről, annak legszentebb tanításairól úgy beszélnek és úgy vitatkoznak, mint Freud államelméletéről, vagy Spinoza filozófiájáról. Mai közkeletű szóval élve: „csevegnek“. Bí- rálgató értelemmel csapongnak a feltámadás, vagy a Szentháromság tana körül. Leikük mélyén azt a meggyőződést hordozzák, hogy Jézus „csak“ ember volt, még Úrvacsorát is vesznek „reprezentatív“ célból. Egyébként számukra mindig a kellemes időtöltés, a csevegés és a szóra- kazás a fontos. A megtérésről sem hallani, sem tudni nem akarnak. Érzik, hogy a megtéréssel el kellene térni az eddigi úttól, gyökeresen kellene átalakítani az eddigi életet és állásfoglalásukat. Ez pedig már gyötrelmet, köny- nyet és fájdalmat jelentene. El tehát ettől a borongástól és vissza a könnyed, vidám szórakozáshoz. Olyan messze van a keresztyén élet a kellemes időtöltéstől, mint az ég a földtől. Ezért ne felejtsük: „Jaj azoknak, akik gondtalanul élnek a Sionon.“ Fiilöp Dezső. Engedld, f}ogy emeljen ... Kis faluban álltam egyszer s néztem bűvölten az örök-havas Himalája vakító fehérségét. A lábamnál apró pocsolya, benne sötétlett zavarosan a falu szennye. Magamban azt mondtam a kis tócsának: „Ismerek egy csodálatos erőt, amely téged ki tudna emelni ebből a piszkos gödörből s olyanná tudna tisztítani, mint a hó ott a hegytetőn. Látod, itt a napsugár, engedd, hogy emeljen, bízd rá magadat egészen.“ A szennyes cseppek nem ellenkeztek, magasba vonta őket titkos erővel a nap s én hópelyhekként láttam őket viszont, amint lehullottak fehér tisztaságban örök hegyek közé. Lelkem, szegény, szennyes kicsi viz- cseppke te, kínálja magát szelíd égi Erő, hogy kiemeljen a szennyből, még a gondolati bűnökéből is és vonjon-vonjon az Isten fehér, tiszta hegycsúcsai felé. Engedd s ö megcselekszi! Stanley. A kod eltűnik . . . Akkor már csendes este volt és fehér ködök ültek a patak fölött... Az egyik filiámból poroszkáltunk hazafelé és hallgattuk az erdőnek, mezőnek titokzatos, esti vallomását... Mint óriási templom kivilágított boltozata hajolt fölénk a csillagos ég és messze északra a Bakony felé nagy fekete madarak szálltak... Elnéztünk messze nyugat felé és éreztük, hogy túl a tengeren, most indulnak útra halálos fekete madarak, hogy égő falvakat és városokat hagyjanak maguk mögött... És ahogy egy-egy gödörnél nagyot zökkent a kocsink, szinte úgy éreztem, hogy most robbant a gyilkos bomba valahol mérhetetlen messze és az ütött szíven bennünket... Azután valahonnan az erdők aljáról csendes fuva- lom indult el és elkergette a ködöket, amelyek a patak fölött ültek ... Erre hozzámhajol a fuvarosom — egyik derék hívem — és szinte áhítatos megindultsággal mondja: — Milyen nagy hatalmú az a felséges Isten, hogy egy lehelletével eloszlatja a ködöket... Nagy bánat ereszkedik a lelkemre és mialatt felnézek a magasban égő csillagokra, szinte hallom, amint millió és millió szívből száll a sóhajtás ... amint ezer és tízezer árva és özvegy suttogja el az esti csendben: mikor tűnik el végre a világból a gyűlöletnek, rosszakaratnak, haragtartásnak átkos köde? Mikor oszlik szét a földön a megnemértésnek, önzésnek, haszonlesésnek irtózatos homálya? Mikor szűnik meg a hitetlenségnek, bűnnek, kétségbeesésnek éjszakája? Mikor tűnik el az a nagy Köd a világA lélek . . Elbeszélés. írta: Dr. Schlitt Gyula. Péter sokat betegeskedett. Valami gyomorbaj kínozta. Nem volt épp veszélyes, de annyira befolyásolta egész életmódját, hogy szerfelett kellemetlennek érezte. Nem ehetett, nem ihatott kedve szerint s épp attól tiltották el, mit legjobban szeretett. Szinte bosszankodott rajta. Meg van mindene, Isten ellátta minden földi jóval és csak úgy csipegethet belőle, mint valami beteg veréb. Ez a nyavalya nyakába ült és zsarolja. Féket dob éhségére, torkon ragadja, vágyait, szóval parancsol neki. Uralkodik rajta. Sokszor nevetségesnek látja az egész világberendezést. Hányat ismer, ki a vasszeg:et is megemésztené s nincs betevő falatja, neki volna bőven minden s nem bírja a gyomra. Sokat rágódott a kérdésen s egyre keserűbb ízt hagy vissza a szájában. Máskülönben Péter elsőrendű ember. Tisztelik, becsülik a faluban. Bátran mondhatjuk, szeretik. Meg is érdemli. Ameddig keze elér, ott segít. Kezét embertársai felé nyújtja s szíve, lelke Isten felé néz. Általában vallásos embernek tartják. Vasárnaponként ott van a templomban s ahol alkalom nyílik hitét tettekkel igazolni, megteszi. Ott van mindig a hívők padsoraiban s a gyüjtőíve- ken az ő neve szerepel a legnagyobb Összeggel. Mégsem érzi magát boldognak s nem ismeri az igazi örömöt. Nem egyszer kérdezte is kijövet a templomból a lelkésztől: — Mondja csak Tisztelendő úr, miért nem lehetek én olyan boldog, mint amilyen boldogságról beszélt ma is, mely eltölti az igaz hívőnek bensejét, egész életét? Ügy gondolom, megteszek mindent, mit Isten kíván tőlünk s mégis oly messzinek érzem magam Tőle. Nem értem. A lelkész ilyenkor megveregette Péter gazda vállát s csak ennyit mondott néki: — Még a nagytakarítás hátra van. Még poros belül. Majd ha egyszer kitárt minden ablakot, minden ajtót a szívén, hogy átjárja minden zugát a szél, a lélek, akkor megérzi, megtudja, mit jelent Isten gyermekeinek az öröme. Megjön ez is, csak ne zúgolódjon. Imádkozzon, keresse Istent s várjon türelemmel. S Péter ahányszor hallotta a lelkésznek e szavait, mindig mosolygott magában. Nem tudta megérteni, micsoda nagytakarítás kellene még nála. Micsoda szélre lenne szükség, mely kitisztogatja szívét. Annak minden zugát. Nyitott könyv az élete mindenki előtt. Nincs takarni valója. Látják tetteit, s nincs lelkében semmi homály, semmi sötét zug. Nyitva ablak s ajtó a szívén. Mindenki beléje lát. Igazolja az élet belső érzéseit. Most is ezen gondolkodik, amint a sárguló búzatáblák közt jön a falu felé. Az orvosnál volt megint s ilyen vizsgálat után rendszerint még keserűbbre fordult a hangulata. Szomorúbbnak látja a maga helyzetét és boldogítóbb- nak a mások egészségét. Valami ködféle száll alá, mint permet a bensejére s ellepi finoman, lehelletszerűen a lelkét. Mintha jégkéreggé fagyna, gyűlöletet érez mindenki iránt, ki egészségesebb, ki szerencsésebb, mint ő. Szomszédja, Pál gazda búzája mellett halad el épp. Ez is izgatja. Gyönyörű a búza, szebb mint az övé ,s micsoda istentelen ember ez a Pál. Hol itt az igazság? Többre becsüli a templomnál a korcsmát, a kolduló szegényt kirúgja házából, a gyűjtőknek fügét mutat és a búzája szebb, mint az övé, szebb mint bárkié a faluban. Valósággal dühbe jött erre. a gondolatra. Irigység, gyűlölet lepi el agyát. Gúnyosan mondogatja magában: — Hát Pál szomszédomnál mikor lesz nagytakarítás? Lenne ott mit kihordania a szélnek. Abban a pillanatban kanyarodik ki a szalmakazal mögül Pál gazda. Ünneplőben van s valami csodálatos változáson ment át az egész ember. Kalapot emel alázatosan Péter előtt. Eddig észre sem igen vette a szenteskedő szomszédot. Szeme pillantása is lágyabb. Eltűnt belőle a gőg. S Péter úgy érezte, mintha szégyelné magát, hogy az imént oly gonoszindulatú gondolatokat táplált szomszédja iránt. Alig mert a szeme közé nézni s mégis feléje nyújtotta ke«
