Harangszó, 1941
1941-06-01 / 22. szám
174. HARANGS2Ó 1941. június 1. Zúgó szélnek zendülése volt az a felséges nyitány, mely a mindeneket újjáteremtő pünkösdi Lélek kiáradását megelőzte, az embereket felülről jövő isteni csodavárásra felhangolta, kezeket imádságra kulcsolta s árva lelkek ég felé néző kapuit megnyitotta. Érezhető-e a zúgó szélnek ez a zendülése a mi magyar életünkben? — Egy levél van a kezünkben. Most pünkösd előtt hozta a posta, írója mély látással a mai magyar élet nagy szociális kérdéseit a gyökérszálainál boncolgatja. Ezeket írja: „A pénz hatalmának való kiszolgáltatottság érzése és a termelési forrásoktól való elzártság reménytelensége az a két sátáni kéz, mely a lelkeket Istentől rettentő erővel szakítja el... Nagyon sokat jelentene, ha megláttatnók a szenvedőkkel, hogy mivel fokozzák ők maguk az üzleti hatalmaknak való kiszolgáltatottságukat. De még fontosabb lenne, ha azok, akik tudnának segíteni, meglátnák, . hogy az irgalmasság mértékét nem mi állapítjuk meg s hogy csak az valóban irgalmasság, amit az Ür minősít annak... Ha mindenféle ürüggyel felmentjük magunkat az igazi személyes könyörületesség alól, nem nyerhetjük el a Szentlélek segítségét gyülekezeti közösségeink kiépítéséhez ... A szeretet- lenség és elűzietiesedés milyen fagyos hidege dermeszti a magyar családot?! Egyes emberek, köz- üzemesített intézmények már nem segítenek. A gyülekezetek egészének kell belmissziói intézménnyé alakulniok. A legnyomorultabb gyermeket gyámcsaládoknak kell lelki és testi gondozásba venniök, munkára nevelniük.“ — Ahol ez a felelősség felébredt és elhatalmasodott már a lelkekben, ott érezhető valami a zúgó szélnek zendüléséből és várható a mindeneket újjáteremtő pünkösdi Lélek kiáradása! Jl csángó magyarok, akik a Kárpátokontúli Moldvában és Bukovinában ma mintegy nyolcvan-százezren élnek, végre hazajönnek. Egyrészük még a honfoglaláskor rekedt kívül, azon a földön, ahol az ősmagyarság is hosszú ideig tanyázott, Etelköz földjén. Másrészük akkor szakadt le a magyar nemzettestről, mikor a székely határőrvidék felállításakor meghódolni nem akart székelyek kimenekültek és a bukovinai magyar falvakat alapították. Magányos életük fáját túl a Kárpátok erdőségein évszázadok vihara tépázta, gyümölcsét idegen nép szedte és élvezte, az itthoni magyarság pedig, melynek olyan nagy szüksége lett volna az idegenben maradt gyermek segítségére, elfelejtette. Ellenség szorító gyűrűjében társtalan egyedüliségében lassan már-már felszívódott. A mostani idők viharainak kellett jönni, hogy a kinti és benti magyarok szeme egymás látására megnyíljon, szíve egymás felé dobbanjon, a keze soha el nem szakítható kézfogásra nyúljon és a csángó magyarok serege a Kárpátok ölelő karjai felé elinduljon. Kétezer főből álló kis csapat házaikat, földjeiket eladogatva útban van már és a határokon a románoktól kirabolva megérkezett a kolozsvári állomásra. Az öntudatra ébredt, egységet teremtő magyar lélek vonzó ereje hazahozta őket. A többit haza tudja-e és akarja-e hozni?! A Lélek munkája. Egyik olvasónk írja: „Ismét zörgetek a Harangszó ajtaján és két újabb előfizetőt bocsátók be. Egyesületünk leányai között mind nagyobb az érdeklődés a Harangszó iránt. Az eddigi előfizetők olyan boldogok és hálásak, hogy a többi leány is vágyódik a Harangszó után.“ Egy másik így ír: „A mai napon postára adtam az összes meglévő Harangszó újságomat. Éveken keresztül megőriztem, Csillag lény — szeretet fény. — Elbeszélés. — Irta; Csite Károly. Gergő bácsi fejcsóválva mosolygott félrefordulva: — Hehehe! Amint előre gondoltam, megugrottak amazok, hát megvilágosodott az asszony esze is. Már vezette volna a rajkókat a cseresznyefa alá, de Borcsa néni visszatartotta őket. — Várjatok kicsit, galambjaim. Jer- tek ide a mosdótálhoz, szappanozzátok be jól a kezeteket, mossátok meg! Megtörtént a kézmosás s már fenn voltak a rajkók a cseresznyefán, mikor Zsiga gyanút szimatolva kiáltott le a fáról: — Miért kell itt nótáznunk, bácsi, „Érik a ropogós cseresznye“? — Csak azért, édes fiam, mert csakugyan érik és azért is, hogy a verebeket elhessegessétek, mert hátha a csillogó szemeteket is cseresznyének néznék s kicsipkednék. Fújjátok csak vígan, minél hangosabban és szedjétek a cseresznyét! Így tellett meg Borcsa néni kosara cseresznyével s megkapták részüket a cigánygyerekek is. Mikor elhagyta a két rajkó a kis zseliérviskó udvarát, Zsiga odasúgott társának: — Te, Kári, ezsek azs öregek alighanem becsaptak bennünket! Azsért daná- rozstattak velünk a fán, hogy ne ehessünk ott cseresnyét! — Engem nem csaptak be! — vigyorgott Kari. — Amit nem rakhattam a sámba, azs ingem alá csustattam, meg a nadrágomba. Látod? ... A füles kosárnyi szép piros cseresznye várta tehát a pünkösdi köszöntőket. S elérkezett a ragyogó napsugaras pünkösd vasárnap délutánja. Gergő kint ült ismét az udvaron a sűrű lombos hársfa alatt, mikor öt pirosruhás kisleány állt meg a kunyhójuk előtt. Mind az öt leányka csitri fejecskéjét réti virágból font koszorú díszítette. A legnagyobbik füles kosárkát tartott a karján, abba gyűjtötték a pünkösdi köszöntés jutalmául kapott mákos és dióskalácsot, porhanyós perecet. — Gergő bácsiékhoz ne menjünk be! — állt társai elé a kis, dungós Szabó Ágnes. — Miért ne menjünk? — kérdezte az aranyszőkehajú Varga Erzsi. — Szegények ők. Nem tudnak semmit adni. — Valamit csak adnak. De az sem lesz baj, ha semmit se adnak. Gergő bácsi múlt pünkösdkor igen örült, mikor bementünk köszönteni. — Borcsa néni is örült — jegyezte meg a bogárszemű Kis Ágota. — Igen, mind a ketten örültek az aranyos öregek és csodaszép cseresznyét adtak. Bizonyosan most is adnak s majd hat részre elosztjuk. — Ugyan, Erzsi, mit beszélsz! Hisz csak öten vagyunk, azért öten osztozunk. — Ejnye, Ágnes, de hamar felejtesz. Megmondtuk előre, hogy a beteg Kis Juliska is osztozik, mert múlt pünkösdkor ő járt velünk. És most is ő volna itt, ha nem volna beteg. Most ugye megértetted? — Jól van — nyugodott meg Ágnes úgyahogy —, de kijelentem, hogy itt már én leszek a pünkösdi királykisasz- szony, nem Ágota. — Ugyan, Ágnes, mit gondolsz? Hisz' nagyobb vagy te Ágotánál, sőt valamennyiünknél súlyosabb vagy — veté ellen Erzsi. — Tudom, de azért mégis én leszek a királykisasszony. Máskép nem tartok veletek — makacskodott, erőszakoskodott Ágnes. — Legyen Ágnes kedve szerint, leányok, én nem bánom — szólt Ágota. — Menjünk, mert még sok helyre lesz útunk.
