Harangszó, 1941
1941-06-01 / 22. szám
1941. június 1. HARANGSZÓ 175 takargattam és most igazán örülök, hogy tovább adhatom és segíthetek vele. Hiszem, hogy Isten kegyelméből mind többen és többen fogják olvasni ezt a lelki kincsekkel gazdag, értékes lapot. Ezt nem lehet nem olvasni. Kell olvasni! Napi életszükséglet. Én hű maradok hozzá, amíg Isten engedi.“ Egy harmadik: „A mai postával utaltam át a Harangszónak húsz pengőt, mely összegből szórványban szegénysorsban élő hittestvéreinknek egy éven át 4 példányt szíveskedjenek megküldeni. — Hogy a példányok hova küldetnek, azt teljesen a szerkesztőségre bízom. Küldjék az ország bármely területére, ahol erre legnagyobb szükség van. Egyben postára adtam Címükre néhány példány régi Harangszót, melyet szintén kérek rendeltetési helyére juttatni.“ A következő: „Mivel most együtt élünk nagyanyámmal, aki szintén előfizetője a Harangszónak, tisztelettel kérem, hogy előfizetésem hátralévő részéért a Harangszót egy szórványban lakó evangélikus családnak szíveskedjenek küldeni.“ Finnországból egy segédlelkészünk ezt írja: „Meg kell írnom azt a vágyakozást és kereső érzést, mely minden hétfőn eltölt, mert hiszen akkor jön a Harangszó az én otthonomba. Mióta itt lakom, mindegyik lakótársam örömmel hozza elém hangosan kiabálva a Harangszót. A hétköznapok itt az én otthonomban csak ötre zsugorodtak, mert vasárnap után a hétfő is ünnepnap nekem.“ A most hazatért Délvidék egyik lelkésze rövid egymásutánban 24 új előfizető nevét küldte. Köszönjük ezt a lapunk iránti szere- tetet és hittestvéreinkért való felelősséget. Ma, pünkösd ünnepén mindennél jobban érezzük, hogy összetartozunk, egy nagy család vagyunk és ez az egybetar- tozás, egymásért való felelősség, ez a testvéri szeretet — a Lélek munkája. Érte annak adunk hálát, akinek munkavégzésében mi csak eszközök vagyunk 1 Isten parancsolja: Egymás terhét hordozzátok és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét! Jövel, Szentlélek Úristen! Konfirmandusokkal beszélgettem ... Napsugaras májusi délután van. Az evangélikus tavasznak sok drága ígérete, egy egész sereg gyermek zsibong a templomudvaron. Konfirmációi órára készülnek, mint akárhány helyen az ország városaiban és falvaiban. Egy-két nap még és rájuk köszönt piros pünkösd, a konfirmáció felejthetetlenül szép ünnepe. Elnézem őket.,. Valamikor mi is így készültünk erre a drága alkalomra. Nagy nekibuzdulással, az ünnep tövében remegő szívvel, megilletődött lélekkel. Az ő arcukon is látható valami ebből a megilletődésböl. Legtöbbnek felhőtelen tavaszi verőfény mosolyog a lelkén. Van, akinek elszorul a szíve. Nem érzi már magán az édesanyjának, vagy édesapjának érte remegő, rávigyázó tekintetét. De nehéz is árván menni a konfirmációi oltár felé!... Szeretném ezeket a szívem szerete- tével külön is megsimogatni és valamit abból, amit nélkülöznek, kárpótlásul adni. A lelkészi szoba csendjébe szólítok néhányat közülük. Beszélgetni kezdek velük. Nagy bizalommal megnyílik a szívük s a mélyről feljönnek és elém- hullanak a vallomások arról, mit jelentett nekik ez a most befejeződő konfirmáció? * Egy negyedikes gimnázista elmondja, hogy neki több volt Behúzódtak a kisleányok az udvarra s megálltak hirtelen a szundikáló Gergő bácsi előtt. — Szabad-e a pünkösdi királykisasz- szonyt bemutatni, Gergő bácsi? — kérdezte Erzsi. — Szabad, kis galambom! — rezzent fel az öreg. — Éppen őt várom, sütné, ha tudná a fánkot számára az öreg párom. Majd beszólt a konyhaajtón: — Hej, anyjukom, gyere ki! Borcsa néni sietett ki az udvarra, amennyire öreg lába engedte. S a négy kisleány erre körbeállt, közrefogták a kövér Ágneskét s feje fölé négy sarkánál fogva piros kendőt tartottak ernyőül, úgy énekeltek: Elhozta az Isten Piros pünkösd napját, Mink is meghordozzuk Királykisasszonykát, Királyleány lettem, Rózsafán termettem, Piros pünkösd napján, Hajnalban születtem. A dal végeztével felemelték négyen a pünkösdi királykisasszonyt: — Ilyen magasra nőjjön a kendtek kenderje! — Tyű, mákosrétes, fekete, kis Juliska edd meg te! Baj van, nagy baj! — csapta össze Gergő bácsi az aszott tenyereit. — Mi baj, Gergő bácsi?! — rezzentek meg a kisleányok. — Szörnyű kicsi lesz a kenderünk. Nagyon alacsonyra emeltétek a pünkösdi királykisasszonyt. — Igen nehéz volt, azért nem tudtuk felemelni! — mondták egyszerre hárman is. — Jaj, kicsikéim, nagybajt, nagy kárt csináltatok! Borcsa néni oldalba döfte emberét, úgy súgta: — Ugyan, apjuk, ne ijessze meg kend szegényeket. De Gergő bácsi folytatta: — Haj, haj! Elveszett a szép kender, tönkremegy a vén ember! — Látod, Ágnes, miért erőszakoskodtál?! — mondták a kisleányok elszomorodva. — Te vagy az oka! — Bizony, bizony, kis pipitérkéim, meg kell a nagy kárt fizetnetek. — Jaj, Gergő bácsi, hisz’ nincs pénzünk! — szólt Erzsi ijedten. — Akkor zálogot adtok. Jó lesz a kosárka. Látonj, sok jó kalácsszelet van már benne. Sőt még ezt a piros kendőt is zálogba veszem, öreg szívemre melegítőnek teszem. — De apjuk! — intette meg újra Borcsa néni az öreg párját. A leánykák riadtan tekintettek Gergő bácsira, szempillájuk rángatózott s a kövér Ágneskának ki is csordult a könnye: — Jaj, a jó mákoskalács!... — Én is szeretem a mákoskalácsot, akárcsak a kovács a kis kalapácsot. Látod, kis pipitérkém! Te rontottad el a dolgot. De tán lehetne a bajon segíteni. — Hogyan, Gergő bácsi, hogyan?! — csillantak fel a kis pünkösdi köszöntők szemei. — Ingyen nem mondhatom meg. — Mit kérne érte, Gergő bácsi? — öttől tíz napot, tündöklő csillagot s mind a tíz napocska én reám ragyog ott. Kis Ágota megértette: — Megadjuk, Gergő bácsi! — Megadjátok, nem bánjátok: kezdjétek hát a nótátok! — Igaz is! — kapott észbe. Varga Erzsi. — Mégegyszer bemutatjuk a pünkösdi királykisasszonyt, de most Ágota lesz az. Körbe álltak ismét s a csöpp Kis Ágota lett a királykisasszony s végül felemelték ragyogó boldog mosollyal, oly magasra, hogy Gergő bácsi tapsolt örömében: — Éljen! Minden kisleány éljen! Csoda magas lesz a kender. Köszönöm a legszebb ajándékot. Tíz napocska, öt pár tündöklő csillagocska pünkösdi fényben reám ragyogott. Hej, asszony! Hol a kosarad a piros pünkösdi cseresznyével? Hozd hamar!... — Vége. —>
