Harangszó, 1941
1941-05-04 / 18. szám
1941. május 4, HXRXNGIIÜ 143 tok, melyeket sürgősen meg kell oldani. Mindez csak úgy történik meg, ha Isten és nemzetünk előtti szent felelősséget tudunk minden gyermekért a szívünkben hordozni! Történelmi idők. A világtörténelem — némely tudós megállapítása szerint — nem más, mint szívet elszomorító sírfelirat-gyűjtemény. És valóban, ha lapozgatunk a világtörténelem könyveiben, meggyőződhetünk a tudósok megállapításáról. A világtörténelem oldalszámra nem beszél másról, mint országok és birodalmak pusztulásáról, királyi trónok összedőltéről, népek és nemzetek megsemmisüléséről. Mi is ilyen időket élünk. A különbség azonban szembetűnő. A világtörténelem szerint lassan emésztődnek fel az események, ma pedig napok, sőt órák alatt érnek meg az események. A világ- történelem szemünk láttára formálódik. Bevehetetlennek tartott erődművek, az emberi ész és kéz évszázados fáradságának munkája pillanatok alatt semmisült meg. A repülőgép, melynek hivatása az emberi kultúra és emelkedettség bizonyítása lenne, egészen odaállt a félelmetes rombolás és életpusztítás szolgálatba. Országok, városok, falvak tűntek el a maguk pénzben, számban ki nem fejezhető nagy értékeivel. Csak a Mosolygó szemek. Irta: Csite Károly. Egy mosolygós szemű kis leányról szól a történetkém, akinek három nagybácsija is volt: Gyuri bácsi, Jóska bácsi és a Miska bácsi s mind a hárman a mosolygós szeme miatt kötekedtek, tréfálkoztak Mariskával. Valahányszor találkozott vele Gyuri bácsi, megfenyegette az ujjával. — Megállj, te kis hamis! Megint loptál valamit, azért mosolyog a csillogó bogár-szemed! A Mariska szívét mindannyiszor megkeserítette ezzel Gyuri bácsi. Hogyan gyanúsíthatja meg őt Gyuri bácsi, mikor a jó Isten is látja, hogy soha nem nyúl olyanhoz, ami másé. A kerek nagy világért sem követne el olyan nagy bűnt. Mariska bácsija pedig a nagy kopasz fejét csóválta mindig, mikor meglátta a kis Mariska hugocskáját: — Ej, ej! Ez a Mariska megint kapott valamit, annak mosolyog olyan boldogan. A kisleány ezért is csak kesergett magában: — Persze, hogy kaptam, nem is valamit, hanem sok mindent, amire csak szükségem van, ellát minden jóval az én édes jó anyácskám. De miért látja meg ő is., hogy mosolyog a szemem?! Józsi bácsija is érdekes ember volt. <“j meg azt mondta neki, hogy cserélje el a mosolygós szemét a feleségéével, mert Juci néninek olyan haragos volt mindig a tekintete, mintha vadalmába harapott voltra. — Istenem! — kesergett a kis Mariska. — Nem tudom én azt megtenni, megmaradt kormos falak mutatják a helyet, ahol emberek éltek, dolgoztak és szenvedtek. A történelmi idő nagy átalakulások lehetőségét rejti magában. Nemzetek és egyének életében egyaránt. A vészszel és bánattal telített idők kialakulását lehetetlenség előre megállapítani. A térképrajzolók egyelőre beszüntethetik munkájukat, hiszen pillanatok alatt változnak meg az országhatárok. Itt ösz- szedőlnek, ott újak támadnak. Sokszor a rémület kínja ül arcunkra, amikor olvassuk nagy vidékek eszeveszett pusztulását. Történelmi időkben nem lehet másképpen cselekedni. Amikor nem is emberek, hanem emberfeletti lények vívják a maguk élet-halál harcukat, fejcsóválva állunk meg a forgatagban. A pusztúlás és pusztítás nagyságát sem tudjuk eszünkkel felfogni. Csak akkor értjük meg, szűk korlátok között, ha mi s benne vagyunk. Kiürültek raktáraink, elfogytak élelmiszer készleteink, nem szerezhetők be a legszükségesebbek ... A történelmi idők közelről érintenek bennünket is. Eddig nagyobb áldozatokat nem kellett hoznunk. Trianoni határaink mégis megkétszereződtek. Felvidék, Kárpátalja, Kelet-Magyarország, Észak-Erdély, Bácska, Bánát, Baranyai- Háromszög, Muramellék, Muraköz visz- szatért helyei hat millió lélekkel gyarapítják édes magyar hazánkat. A történelmi időkben minden elpusztulhat, Isten jósága azonban mindig megmarad a Benne bízó számára. Örök értékmérőnek megmarad a munka is. A munka szeretete, a munka hűsége, a munka megbecsülése. Munka nélkül nincs romokból való felépülés, nincs új élet kezdete. A történelmi idők munkára hívnak fel bennünket, adjunk minden ember kezébe munkaeszközöket és állítsunk mindenkit a maga munkahelyére. Munkánkkal akarjunk kortársaink és utódaink részéről megbecsülést kiérdemelni, váljunk díszére közösségeinknek. Legyünk bizakodók a hitben: Hazánk ismét nagy lesz, ismét erős lesz! Szuchovszky Gyula. r Édesanyák. Nincs a világon emberi nyelv, melyben legtündöklőbb ne lenne ez a szó: „Édesanyám!“ — Nincs a világon emberi szív, melyben parányi képen ott ne tündökölne, mint fénylő napsugár az édesanya képe. Az a kép, amelyet életünk hajnalán elsőnek pillantunk meg és amelyet először ölelünk meg, mihelyt karjainkat szerető ölelésre tudjuk kitárni. Az anyai arc, mint az égen fénylő nap, beragyogja gyermekéveink boldog világát, s mint drága szempár elkísér bennünket életünk tüskés vándorútjain. Nézd, e képen láthatod, hogyan szórja tele az édesanya gügyögő gyerhogy elcseréljem szememet a Juci néniével. De nem is szeretném, ha olyan haragos volna a tekintetem. Pedig azt sem szeretem, hogy mindig mosolyog a szemem. Nem szeretem, nem, nem, nem, mert mindig szekálnak miatta, pedig nem vétek azzal senkinek ... Sokat töprengett, gondolkozott a kis Mariska, hogy miért mosolyog mindig az ő szeme, de csak nem tudta az igazi okát megtalálni, mígnem egy tündöklő napsugaras tavaszi reggelen kopott ruhájú, apátián, anyátlan árva kisleánnyal találkozott az utcán. — Nini, melyen szomorú a te szemed! Miért nem mosolyogsz te is? — Hogyan tudnék én mosolyogni, mikor nincs édes anyám, sem édes apám. — Ne mondd, kis Juliska! Hogyan lehet az?! — Elmentek az égbe: itt maradtam én egyedül-árván. Azóta szomorú, köny- szes az én szemem. — Jé, szegény te! Most értek mindent, most tudtam meg valamit. — Mit tudtál meg? — Azt majd később mondom meg. Te mondd meg nekem: ki szeret most téged? — Ki szeretne?! Senki! Mariska erélyesen dobbantott lábacskájával: — Nem mondtál igazat! — Ki szeret hát? — Édesanyád, édesapád az égben. — Hát még ki más? — Hunyd be a szemedet, akkor megmondom. Behunyta a kis árva a szomorú kék szemét s Mariska hirtelen megcsókolta: — Ki szeret? — Egy jó kisleány. — Nem a jó kisleány, hanem a jó Isten, ő súgta meg a testvérednek, hogy csókoljon meg téged. — A testvéremnek?! — csodálkozott a kis árva s a mosoly halvány kis fénye csillant meg szemében. ■— Igen, a testvéred akarok lenni. Elfogadsz testvérednek? — Óh, be szép, óh be jó! Mintha csak álmodnék!... Testvérem van! — mosolygott édes boldogan az árva. Mariska kézenfogva vezette Juliskát az udvarukba. — Maradj itt addig, kis testvérem, mindjárt kijövök érted. Édesanyját a konyhában találta. — Édesanyám, ha nekem kis testvérem volna, ki lenne annak az édesanyja? — Óh, kis bohó! — csókolta meg az édesanyja a leányát. — Ki lenne más, mint én. Mariska kiiramodott az árvához, vezette édesanyja elé. — Itt a kis testvérem, akinek az édesanyja és édesapja is az égbe ment. Az édesanya lehajolt az árvához, ölébe emelte, úgy csókolta meg. — Óh, édes kisleányom, te! Mariska két szép szeme még tündöklőbb fényben ragyogott. — Óh, édes, jóságos Istenkém! Most értek, tudok mindent: azért mosolyog a szemünk, mert édes jó szülőanyánk van, aki csodálatos szeretettel szeret. Azért mosolyog szemünk, szívünk, mert csodás nagy kincset adott édesanyánkkal a jó Isten. De mosolygott az árva szeme is, a jó édes anyáé is, sőt még a tündöklő kék ég is...
