Harangszó, 1941
1941-04-20 / 16. szám
HARANGSZÓ 1941 ■ április 2ó. 156. felett is, holtak felett is. Hogyne sírnánk kedveseink koporsója mellett?! Ha Amerikába búcsúznék is tőlünk a kedvesünk, akkor is megkönnyeznénk a pályaudvaron. Hát még mikor odamegy, ahonnét ide többet vissza nem jön. Egészen bizonyos, hogy Jézus a naini özveggyel együtt a mai siróknak is nem dorgálva, hanem szánalommal mondja: „Ne sírj!“ Nem az a baj, hogy temetéseinken sírás van, hanem, hogy ez a sírás igen sokszor képmutató sírás. Mikor Jézus megérkezett Jai- rus házába, már javában működtek az akkori idők szokása szerint megrendelt sirató asszonyok. Majd eladták szivettépő jajveszékelésükkel a házat. De mikor Jézus azt mondta nékik, hogy leányka csak aluszik, „kineveték Őt“. Amelyik sírás ilyen hamar át tud lendülni nevetésbe, az nem volt őszinte, hanem képmutató. Ki ne látott volna már ilyen képmutató sírást, amely olyan hamar át tudott változni nevetéssé, megrendelt könnyeket, amelyeket alig tudott gazdája kipréselni, amelyek tehát nem szívből jöttek, hanem csupán a világnak szóltak?! Pedig ha igazán fel tudnánk fogni, hogy hogyan jött be a halál a világba s hogy milyen egyetemes pusztító hatalom, akkor meg tudnánk könnyezni őszintén még az útszéli koldus koporsója felett is azt, hogy „porból vétetEzt tettem Én érted! Németből fordította: Zarúndi Attila. Stenburg eljárt összejöveteleikre, először mint csöndes megfigyelő. Tetszett neki, megérzett valamit a Jézus iránt való szeretet tüzéből, az pedig nála hiányzott. Újból és újból odament. Ez a hűséges prédikátor úgy beszélt, mint a Krisztus szerelme által megragadott tud beszélni. A hallgatóknak és így művészünknek is a szívébe hatolt. Istennek ez az embere pártját fogta a kereső léleknek és megmutatta neki a békességre és boldogságra vezérlő utat. Egyidőre kölcsönadta neki th'testamentumának egy értékes másolatát; de néhány hét múlva vissza kellett kérnie, mert hite miatt elűzték Düsseldorfból. Amit Stenburg hallott és olvasott, az megmaradt szívében. Félelemmel és rettegéssel kereste üdvösségét. Az Úr megkönyörült rajta, békességet és örök életet adott neki ajándékul. Amikor a kérdés újból és újból életrekelt szívében: — Nagyon szereted-e Öt? — így válaszolt rá: — Igen, Uram, Te mindeneket tudsz; Te tudod, h gy szeretlek Téged. —- Szíve égett a Megváltójához való szeretettől. Ö ezt tette értem, de mit tehetek én Érte? Hogyan mondhatnék el valami keveset a szívemet megtöltő szerétéiből? Hiszen tünk s porrá kell lennünk. Mert a bűn zsoldja a halál“. Nem az a baj, hogy temetéseinken sírás van, hanem az, hogy az a sírás önző sírás. Még a rokonszenves Jairus sírása is ilyen volt. Mikor oda roskadt Krisztus elé, nem halott leányát siratja, azon nincs már mit sírni, hanem a maga fájdalmát és veszteségét. Mit szoktunk mi siratni a temetéseinken? Legtöbbször magunkat. „De itt hagytál, mekkorát vesztettem, mi lesz velem?!“ ezek azok a szokványos siránkozások, amelyeket temetéseken hallani szoktunk. Mindmegannyi önző önsiratás. De kinek jut eszébe azt siratni, aki elment. Ki látott már hozzátartozókat temetésen szorongva sírni azért, hogy elkárhozik és ítéletre vettetik a kedvesük. Pedig ha van ok sírni a temetéseken, az ez: „Elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután jön az ítélet.“ Nem az a baj, hogy temetéseinken sírás van, hanem az, hogy ez a sírás hitetlen sírás. Hogy siratták Jairus leányát a sirató asszonyok! De mikor Jézus az életről kezdett beszélni, akkor kinevették s nem hitték el. Mennyi hitetlen sírás hangzik temetéseinken. Ha egy közömbös idegen megfigyelne egy keresztyén és egy pogány temetést, venne-e észre valami különbséget? Mi van a mi temetőinkben? az mindenek számára van. Prédikálni nem tudok, mert kevés szavú ember vagyok. Mialatt a művész ezen gondol-„ kozott, egy darab faszenet tartott kezében és anélkül, hogy tovább gondolt volna rá, sebtében vázlatot rajzolt a tövískoronás főről. Szemei megnedve- sedtek. Hirtelen egy gondolat szántott át lelkén: — Tudok ítsteni, ecsetemnek kell hirdetnie a Megváltó nagy szeretetét. Arca csak halálos gyötrelmet fejezett ki az oltárképen, de nem ez volt az igazság. Vonásainak kibeszélhetetlen szeretetek végtelen részvétet, készséges áldozatot kell kifejezniük! Stenburg letérdelt és így imádkozott: — Uram, adj nekem kegyelmet, hogy méltóképpen fesselek meg és bizonyságot tegyek Rólad! — Aztán munkához látott. A keresztrefeszítésnek Stenburg által alkotott képe mestermű lett és sokak előtt csodának számított. Nem tudta magát elhatározni a képeladásra, ezért szülővárosának, Düsseldorfnak ajándékozta. Ott a képtárban állították ki és a polgárok özönlöttek annak látására. Az ajkak elnémultak, a szívek megindultak Isten Fiának nagy szeretetén. A Stenburg által aláírt szavak pedig felejthetetlenek maradtak a Í legtöbb látogató számára: — Ezt tettem Én érted! Mit teszel te Értem? — A művész maga gyakran elment a képVan termérdek márvány, ámde márványt a pogány is tud kedvesei sírja fölé tűzni. A márványon van írás, reáírjuk magunk-költötte verseinket, émelygős siránkozásainkat, de ezt a pogány is meg tudja tenni. Ügy temetünk, temetéseinken úgy sírunk, mintha Jézus soha nem élt volna, értünk soha meg nem halt volna s megigazulásunkra soha fel nem támadott volna. Mindez azért van, mert nem volt még igazi husvétunk. Lelkünket nem hatotta még át eleven erővel a húsvéti evangéliom: „Nincsen itt, feltámadott!“ Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy amikor mi a húsvéti hitről beszélünk, ez egészen más és sokkalta több, mint a lélek puszta halhatatlansága. Már a régi görög pogány bölcsek is tanították a lélek halhatatlanságát. Ez lehet nagyon érdekes és megható, de valami sokat nem érünk vele. Mit ér az nekem, ha valaki magyarázza, hogy ezen a világon semmi sem pusztul el, csak átalakul, hogy valamilyen formában még a lehelletem is megmarad, mennyivel inkább halhatatlan a lélek? Mit ér az nekem, ha tudom, hogy lelkem a halál után is él majd valahol az űrben, mint valami bolyongó kósza vándor. A lélek halhatatlanságának gondolata magában véve nemcsak nem vigasztaló, tárba. Hátul az egyik sarokban megállt és megfigyelte a festménye előtt álló embereket. Könyörgött Istenhez, hogy áldja meg ezt a festett prédikációt. Egy napon, amikor a többi látogatók már széjjeloszlottak, egy szegény leányt vett észre; keservesen sírva állt a kép előtt. A művész hozzálépett és megkérdezte: — Gyermek, miért sírsz? — A lány megfordult. Pepita volt. — Óh uram, ha ö engem is ennyire szeretett volna! — mondta és az Üdvözítő arcára mutatott, amint kérő szeretettel hajolt föléje. — Én csak szegény cigánylány vagyok; a ti számotokra van ez a szeretet, nem az én számomra, — mondta és könnyek gördültek végig arcán. — Pepita, mindez a te számodra is van, — mondta a művész és még egyszer beszélt neki Jézusnak a bűnösök iránt való szeretetéről, amint azt ő is a maga életében megtapasztalta. A festő nem fáradt el, hogy válaszoljon kérdéseire, mert az Egyetlen után kérdezősködött, Akit ő szeretett. Elmondta a leánynak, hogyan jutott el az ő kérdése által ehhez a jézusi szeretethez és milyen jó az embernek az Üdvözítő követése, mennyire igazán boldog és örömmel megy tovább útján. Ismét a figyelmes hallgató volt és ő is el tudta hinni: — Ezt tettem Én érted! — a kérdésre:
