Harangszó, 1941
1941-04-20 / 16. szám
1941. április 20. HÄRANGSZÖ 127 hanem egyenesen félelmetes, hát- borzongató gondolat. A húsvéti evangéliom még a feltámadás és örök élet puszta gondolatánál is több. Hiszen magában véve az, hogy feltámadunk és örökké élünk, még" szintén nem vigasztaló, sőt félelmetes. Mert hiszen ez még csak azt jelenti, hogy az életnek nincs vége a sírban, hanem van folytatása, van ítélet. A halált tehát nem lehet elintézni olyan könnyedén, mint sokan szeretnék, hogy „odalenn már nem fáj semmi“, és a halottaktól nem lehet olyan kedélyesen elbúcsúzni, mint mikor valaki hétvégi kirándulásra indul és felszóllunk utána a vonatra: „Isten veled, a viszontlátásra!“ Feltámadunk, örökké élünk, igen, de hol? A pokolban is örökké élnek a lelkek. Mindenki feltámad, csakhogy egyik az élet feltámadására, a másik kárhozat feltámadására. A húsvéti evangéliom sokkal több ennél. Alapja az első husvét isteni ténye, hogy Krisztus feltámadott. Krisztus tehát haláltalan és halhatatlan. S kegyelméből azok is, akik a hitben övéi. Feltámadok, nem gépiesen magamtól, a halhatatlanságnak valamilyen bennem levő törvénye szerint, hanem ő áll meg poraim felett, kezemet ő fogja meg, mint Jairus leányáét. S mikor feltámasztott, nem hagy magamra, mint gazdátlan árva lel— Mit teszel te Értem? — bűneit és életét vitte feleletül az Üdvözítőnek. Két év múltán békességben mehetett be Urának örömébe. Néhány évvel később Stenburg is elköltözhetett e földi világból, hogy Krisztusnál legyen. Sok év múlt el azóta. Egyszer egy nemes ifjú jött Párisba utaztában Düsseldorfba és meglátogatta a hires képtárat. Stenburg képe megragadta őt. Sokáig állt előtte. Egyre csak az aláírt szavakat olvasta. Mentői többet gondolkozott rajta és szemlélte a képet, annál jobban belevésődött ifjú, fogékony leikébe. Krisztus szeretete megragadta és fogva is tartotta. A nap már nyugovóra hajolt. A kapus megérintette a nemes ifjú vállát annak jeléül, hogy ideje már elhagynia a képtárat. Az éjszaka leszállt, lelkében mégis világosság honolt. A fogadóba visszatérve térdrevetette magát és küzdött Istennel, míg az új élet hajnala megvirradt számára. Zinzen- dorf gróf volt az, a testvérközösség megalapítója. Amit azon az éjszakán Istennek fogadott, azt meg is tartotta. Gazdagságával és tehetségeivel, egész életével együtt odatette magát a Megváltó lábához, mintegy .feleletül a kérdésre:- Mit teszel te Értem? két, hanem kegyelmesen odavesz, ahol ö van s ott lenni, ahol ö van, ez az üdvösség. Ez a húsvéti boldogító evangéliom, amelyet Isten azért adott, hogy nekünk temetőkben is, koporsók felett is vigasztalásunk legyen. Legyen áldott az Isten, hogy ennek a húsvéti evangéliomnak boldog hitében temethetem el kedveseimet. Legyen áldott Isten, hogy ennek a húsvéti evangéliomnak boldog hitében temethetnek el énéin is a kedveseim! Szabó József. Hazatért a Délvidék! A Felvidék, majd Ruszinszkó, legutóbb Erdély egy részének hazatérése is világosan megmutatta, hogy nemzetünk történelmét az élő Isten irányítja. Az ő akaratából egymás után jöttek vissza hazánk testéről Trianonban erőszakkal leszaggatott részek anélkül, hogy hazatérésükért nagyobb véráldozatot kellett volna a nemzetnek hozni. Isten vérontás nélkül visszaadta, amit elraboltak tőlünk. S most a Délvidék hazatérésekor is nem ezt kell-e látni?! — Aggódva néztük hetek óta a holnapot. Nem tudtuk, a véres háború tűz- csóvája nem fog-e délről hazánk békés területére átcsapni, s ez az áldott magyar föld nem fog-e tőle lángba borulni. S vigyázásunk közben a nemzet egyik legderekabb fiát kellett eltemetnünk. A bánat könnyei tették fátyolossá még a látásunkat, amikor Kormányzónk bölcsesége Isten uj j mutatását látva megérezte, hogy ütött a Délvidék felszabadulásának és hazatérésének várvavárt órája. Ki hitte volna, hogy ez a hazatérés rövid négy nap leforgása alatt nagyobb vérontás nélkül fog megtörténni?! Isten ismét megmutatta, hogy ennek az árva magyarnak az Ő kezében van a sorsa. Hálával csókoljuk meg ezt az atyai kezet, amely a viharokon át biztosan vezet. Megköszönjük, hop'v Kormányzónkat bölcs vezérként nekünk adta, or- száglása alatt hazánkat a Délvidékkel ismét gyarapította, hősi seregünkkel magyar véreinket évtizedes rabságból kiszabadította. Délvidéki testvérek! Isten hozott haza titeket! A tatárjárás förgetege száguldott végig hétszáz esztendővel ezelőtt hazánkon. 1241 áprilisában, valószínű e hó 12-én volt az a szomorú emlékű muhi csata, ahol a Bajkál-tó vidékéről felkerekedő mongol-tatár nagyhatalom Batu kán vezérlete alatt sárga viharként betört az országba, hogy végigsöpörje Magyarországot. Jöttének hírére végighordozták az országban a véres kardot, hogy fegyverbe szólítsák a nemzetet. Ekkor a tatár sereg már Ve- reckénél döngette a kaput. A fegyverbe hívott magyar sereg azonban nem tudott a beözönlő túlerőnek ellenállni. A muhi csatában elvérzett a nemzet. Kétnapi járóföldön mindenütt halottak borították az utakat és mezőket. Látszólag elveszett az ország. Hosszú esztendők építő munkájába került, míg ismét talpra tudott állni. — Szomorúan emlékezünk minderre. De nekünk ebből az emlékezésből is erőt kell meríteni. Mai nehéz magyar sorsunkban meg kell látnunk, hogy mindig a megpróbáltatások népe voltunk. Éppen ezért megsemmisülést jelentő nehéz időket is kibírtunk. Talpra tudtunk állni, mikor már halottnak hittek. Viharok népeként Isten tartott a kezében. A mai viharos időkben is őbenne kell minden magyarnak egynek lenni. A mai idők viharait is ki fogjuk akkor bírni! Köszönjük, Tanító Ur! Nemrégen egyik gyülekezetünk tanítójától levelet kaptunk. Ebből a levélből néhány sort okulás céljából közreadunk. „Fájdalommal kellett mindig tapasztalnom, — olvassuk a levélben —, hogy háromnegyed részben evangélikus falumban alig tizen járatják a Harangszót. A most elmúlt héten propaganda-hetet tartottam. Az elért siker, azonban még nem hozta meg a kívánt eredményt, de — hiszem — sikerül az előfizetők számát még növelnem. E héten tizenegyen rendelték meg a Harangszót.“ — Sok dolgot kiolvastunk ezekből a szívből jövő szavakból. Mindenekelőtt azt, hogy aki írta, lapunk egyházszolgálatát értékeli és a szívén hordozza. Azután azt is, hogy az előfizetők számának az ala- csonyságát meglátta s fájó felelősséget érzett miatta. Még inkább, hogy nem állt meg a falu közöm-
