Harangszó, 1941
1941-01-05 / 1. szám
2. HARANGSZÓ Milyen sokszor ellenségekké lettek! Ellenségek?! Milyen sokszor barátokká lettek! A barátok? Mit hoz számukra a barátság?! Ellenségek?! Mit nyernek az ellenségeskedéssel?! Barátok, ellenségek egy úton mennek s egy célt kergetnek ... Ezalatt barátok is, ellenségek is keresik a kezet, mely a földrészek életét irányítja. Ujjonganak, ha egy — a többinél feltűnőbb — kezet látnak. Azt hiszik: íme, itt a sorsdöntő kéz. Baltazár is így hitte. Későn látta meg, hogy „a te kezedben van“. Az évforduló a kézfogások ideje. Az évfordulón nézi az ember a sorsdöntő kezeket, kézfogásokat. Lehetetlen is nem nézni azokat s azok munkáját. De hályog van annak a szemén, aki ezek mögött a kezek mögött nem látja meg a Kezet. A Kezet, amely hordoz ó- évet, újévet. Hordoz bölcsőt és koporsót. Kezet, melyben terebélyes fává lesz a mustármag s mely porszemenként is elkoptatja a hegyeket s cseppenként is kiszárítja a tengereket. Kezeket, kezek munkáját, kezek irányát nézzük és minden erőfeszítésünk odavezet, hogy kezünk az Ö kezében van, akinek kezében van az erő és a hatalom. Látjuk a kézfogások, kézemelések idején a Kezet, mely vezet. Nem csüggeszt ez a tapasztalat. Boldog örömmel tölt el. Nem hanyatlik alá karom, ha ezt a Kezet látom. Atyám keze az. Imádságra kulcsolódik két kezem. Kezem, mint imádkozó kéz lesz az újév s az új élet alkotó eszköze. Imádkozó kezemet immár Atyám kezébe teszem le. Onnét jön az erő és a hatalom. Uram, légy áldott, hogy kezedben van az erő és a hatalom, nincsen, ki Neked ellenállhatna. Vezess engem kézen fogva Te hozzád közelebb, mind közelebb ... Fábián Imre. Minden európai állam kénytelen a háború következtében a lakosságát fokozott takarékoskodásra bírni és az élelmiszerekre a jegyrendszert bevezetni. A Vatikán állam bevezette pl. a kenyér- és makaróni-jegyet, Anglia leszállította a vajfogyasztást, Dánia, Hollandia, Jugoszlávia, Görögország a kenyér- és hús-, Finnország a vajadagot. Olaszországban, Németországban hetenként több hústalan nap vap. Budapesten a kenyérlisztbe 10%-os kukorica- lisztet kevernek, ami 3 millió métermázsa búzamegtakarítást jelent. Mikor ezeket említjük, nemcsak a méltatlankodókat akarjuk megnyugtatni, hogy nemcsak hazánkban, másutt is, talán sokkal nagyobb mértékben is, megvan a takarékoskodás, hanem rá akarunk mutatni arra, hogy rendkívüli állapotok vannak körülöttünk és ezek rendkívüli feladatokat rónak az emberekre. Ezeknek a feladatoknak a teljesítése ma hazafias kötelesség. A magyar jövendőt építi, aki igényeit tudja korlátozni és az evangéliumi tanítást tudja életelvül választani, amit Pál így fejez ki: „Megtanultam, hogy azokban, amelyekben vagyok, megelégedett legyek!“ (Filippi 4:11). Egy levél van a Kezünkben. Özv. Szent eh Dezsőné írta a bá- bonymegyeri lelkészünknek templomunk 100 éves jubileumára. Ezt írja benne: „Mivel a bábonyi egyházhoz engem is feledhetetlen meleg emlékek fűznek, még 1935-ben elhatároztam, hogy a gyülekezetnél alapítványt teszek. A 100 éves évforduló áldott és szép alkalom arra, hogy az egyház elöljáróságának ezt a régi tervemet tudomására hozzam. Az alapítvány 1000 pengő, melynek kamatai evangéli- záló iratok, elsősorban a Szentírás és Énekeskönyvek beszerzésére és konfirmált gyermekeknek való ajándékozásra szolgáljon." — Mikor ezeket a sorokat idézzük, nem azért tesszük, mert jólesik ilyen sorokat olvasni. Nem is, mert az íróját akarjuk megdicsérni, bár nagyon megérdemli. Idézzük azért, mert szeretnénk a levélben foglaltakat evangélikus népünk számára követendő példává tenni. Mennyi, mennyi templomjubileum volt az 1941. január 5. KLer<e!*.es Gyurka. Történeti Ifjúsági regéry. 55 Irta: Mohr Gedeon, Kassa. Kelio pedig sietett helyrehozni mulasztását. A kínzó eszközök itt is kéznél voltak. Két álló napon tépte, törte, verte az elítélteket, míg megjött a foglyok új vezére Gemanner György, császári kapitány. Ez legalább katona volt, aki nem a foglyot,, az ellenséget van hivatva ölni. Március 18-án terelték össze a rabokat. Harminchétén voltak. Tíz szekér állt elő. Ezen kelnek útra. Kollonics utolsó szavait intézte a távozókhoz: — Nem kellett kegyelem, nem megbocsátás! Eretnek hitetek az életnél is drágább volt nektek. Most hát lássátok, hogy mit tehettek vele abban a lassú pusztulásban, mely >a gályákon vár rátok. Nápolyba mentek, ott majd visszasírjátok még elvesztett hazátokat. Rövid szünetet tartott. — Kapitány! — fordult a tiszthez. — Az ön számára csak egy utasításom van: — Hallgatom! — A rabok közül élve egy se meneküljön! Mindegyik vegye el méltó sorsát! — Nyugodt lehet felőle! György úr tisztelgett és indulást intve lengette meg kalapját. Száz lovasával vigyázta a szekereket, ahogy a Vág völgyi síkra gördültek ki. Lassú ügetéssel vonultak délre. Pozsony felé haladtukban Berencs várából még öt lelkészt ültettek hozzájuk. Megszaporodott a halálba vonulók serege. Gyors ütemben, katonás rendben érték el Pozsonyt. A Dunát maguk mögött hagyva Bécsújhelyben rövid pihenőt tartottak. Gemanner kapitány parancsára a szekerek hátramaradtak. Az út hátralevő részét gyalog fogják megtenni. Az Alpok örökké fehér havas hágói közé nem fért el a szekér. Nincs az a ló, mely az öles sziklákon áthúzná. Nyerges ló pedig nem dukál, csak a szabad embernek. Hosszú idő óta pihentek már az ostorok. A szekér elé fogott állatokat nem kellett túlságosan ösztökélni, de kellett az elgyengülten, lézengőn botorkáló foglyokat. Aki lóháton ül, annak unalmas a lassan mászó gyalogos társasága. Hol ostor metszette véresre a lelkészek testét, hol pedig hegyesre faragott nyárs fúródott lapockáik közé. A legnagyobb kísértő azonban a gondolkodás volt. Még alighogy felkerekedtek és már alig vonszolták magukat. Mi lesz a többi száz, meg száz mérföldön? Fáradtan, reményt- vesztve roskadtak össze a lelkészek. De az ostor csak tovább hajszolta őket. Az egyik idősebb lelkész Bécsújhely mögött másodnapra csuklóit össze. Megpiszkálták az őrök hegyes ösztökéikkel, végigverték ostoraikkal, de az meg se moccant, sőt az ütések nyomán sebeiből vér helyett már zavaros, zöld váladék serkent. A kapitány is oda ugratott lovával. Még le is szállt hozzá, úgy vizsgálta meg. — Vége! — mormogta. Kalapját megbillentette. — Menjünk tovább! — rendelkezett. A katonák a hullát betaszították az útszéli árokba. Üjra felkerekedtek. A lelkészekre borzalmasan hatott ez az eset. — Már halott volt — botránkozott meg Szőreghy — és még mindig verték!
