Harangszó, 1940
1940-09-29 / 39. szám
300. 1940. szeptember 29 él tőlünk, azt vér nélkül fogjuk visszakapni is. Mert ez az igazság követelménye. És ez az igazi öröm. A felekezetközi helyzetről fájdalmas érzések nélkül beszélni ma sem lehet. Pedig a jobb jövendő bontako- zása az egész magyarhoni keresz- tyénség őszinte és bizodalmas ösz- szefogását kívánná, sőt követelné. Egyik bajunk az, hogy híveink a mai nyugtalan korban nem tudják megőrizni apáik tisztes hagyományait. Ezért az egész élete és magatartása valami olyan formát ölt, amely egészen sajátságos és egyáltalában nem előnyös. Ennek az egyházi közélet is kárát vallja és lassanként elveszti evangéliumi hímporát. A most mind nagyobb lendülettel meginduló evangélizáló mozgalom talán ezt a bajt is orvoHARANŐS2Ó solni tudja, mielőtt még nagyobb kárt okozna. Ugyancsak az evangélizáló mozgalomtól várom annak a bajnak orvoslását is, hogy egyházunk közéletében minden téren csaknem mindig ugyanazokkal az emberekkel és családokkal találkozunk. Pedig az evangélium egyháza csak akkor válik igazi népegyházzá, ha minden híve kiveszi részét az egyházépítés szent munkájából. Kívánatos azért, hogy a presbiteri ösz- szejövetel eket és a gyülekezeti napokat valamennyi egyházközségben bevezessék és így a hívek szélesebb rétegeit kapcsolják be az egyházat építő munkába. E munka megkezdése most még nem késő, de ha a tétlenség soká tart, félő, hogy előbb-utóbb a halál mozdulatlanságává lesz. Ha egykét évtizeddel ezelőtt a szórványok felkarolását ajánlottuk, most segítségért kiáltunk a nagy gyülekezetek számára. Kérem tehát mindazokat, akiknek a dolgok intézése kezükben van, mentsék meg a nagy egyházközségeket a lassú elsorvadástól és a belső elernyedéstől. Ennek első módja az, hogy szaporítsuk a munkaerőket. Minden egyes gyülekezetben legyen a lelkész mellett állandó segédlelkész, diakonissza, vagy diakónus, aki a lelkésznek segít az építő munkában és a belmisszió minden eszközével megkönnyíti munkáját. Az egyházépítésbe fektetett mindenegyes fillér nemcsak lelki, hanem anyagi téren is sokszorosan kamatozik. (Részlet dr. Raffay Sándor püspök jelentéséből.) Kerekes Gyurka. Történeti Ifjúsági regény. Irta : Mohi <jcdeon, Kassa. 42 — Nyugodj meg, gyermekem — mondta. Szinte elképzelhetetlen volt ennyi gyöngédség tőle. Valahogy úgy volt, hogy Gáspárén saját szíve vérzését nyugtatta. — Reggelre minden jól lesz! 26. A hamis tanú. Lenn a vártömlöcben lassan jártak a napok, mintha ólmot kötöttek volna lábukra. Nappal, éjjel között nem volt különbség. Ügy keresztül-kasul zavarodott minden, mint a futó víznek habja. Lassan hömpölyögtek a pillanatokból összeállt perchullámok. Hol aludtak a rabok, hol meg éberré riadtak. A kis olajlámpa egykedvű sercegése nem jelentette be az új reggelt, csak azon látták, hogy odakíinn megint felkelt a nap, ha bejöttek az őrök. Korbáccsal kezükben, rúgásra kész lábbal kenyeret hajítottak oda a sziklasír halottainak. A delet megint az tudatta, hogy újabb elítéltet láncoltak közibük. Egy reggel a kenyérosztáskor leoldották az egyik lelkészt és elvitték rövid időre. Kevéssel utána másodikat, harmadikat hajtottak ki. — A gömörieket viszik! — súgta oda Bálint úr Zsedé- nyinek. — Még rám is sor kerül. Jóformán ki sem mondta sejtését, máris ott termett mellette egy porkoláb s megrugta. • — Előre — mordult rá —, mit bámészkodói? Bálint úr boldog érzéssel vette, ahogy mázsás béklyói lehulltak. Nyújtózkodva állt fel, de a korbács végigölelte hátát és vége csattanó, sebző ütéssel tapadt ruhátlan nyakára. Bálint úr felszisszent. Megindultak azon az úton, amelyen tegnap előtt vagy tán több hete, hónapja lejöttek. Olyan réginek látszott minden, mint azelőtt volt. Úgy tűnt neki, hogy soha nem is volt szabad. A lépcsőfordulónál napfény visszaverődő világa várta. A tisztelendő úr teli tüdővel szívta az Isten áldott levegőjét és tágult szemmel csodálta a nappal világosságát. Őre türelmetlenül döfködte oldalba korbácsa nyelével. — Gyerünk — fent várnak! Ugyanabba a terembe került, amelybe még szabadon és ügye igaz voltán érzett szilárdságában bizakodva lépett. A hosszú asztal, meg a kicsi, a fal mellett változatlanul állottak. A titkár szava fogadta. .✓’uttí»™ —■ Kerekes Bálint, Régeczről — jelentette és toOT^zora- kozottan nyomta szájába. Balszemével Kollonicsr^Pislogcf^j amint a szokásos vádat olvasta. I — — Még mindig tagadod? — nézett Bálintra, , — Ártatlan vagyok! Gyötréssel nem tudtok hazugságra késztetni. — Állj elő Mihály! — intett Szelepcsényi. Kerekes tisztelendő úr eddig észre sem vette. Kelio mellé kuporodva ült egy alacsony széken. Ijedten állt fel, mintha megütötték volna, mikor nevét szólították. — Ismered ezt az embert? — fordult hozzá az érsek. — Ismerem, a régeczi prédikátor. — Mihály nem nézett;. Bálint úrra. Olyan volt, mint az alvajáró. — Gyalázta a királyt, a katolikus vallást és a misét? — Igen. — Ö tüzelte fel a nógrádi béget? — Igen. Szelepcsényi Bálint úrra mutatott. — Bűne be van bizonyítva. De ekkor a tisztelendő úron hirtelen változás ment végbe. Azok a kínos, hosszú órák ott a föld alatt most törtek elő belőle. Erős teste megrázkódott, nyaka megingott. Szemei fájdalmas lobogással gyultak ki, szinte világítottak. Bálint úrnak egész lénye élt a szemében. Az a két nagy szürke tükör úgy mutatta, mint a nyitvahagyott ablak, mi megy végbe a szívében. — Hazugság! — szava úgy dörgött, mint a villámok útjelző földöntúli megrázkódtatása. — Minden szó hazugság! Lelkében égő, kavargó hullámok tornyosultak. Azok feszítették mellét, azok tették szavait fenségessé. — Hazugság — hömpölygőit végig a termen szava ismét.. Szelepcsényi hökkenve dőlt hátra. Kollonics előrehajolva figyelt. Kelio már intett a katonáknak. Lapsánszky pedig ijedtében majd elnyelte tollát. A védőügyvédek érdeklődve néztek fel. •—■ Ezzel a himpeilérrel -— mutatott Mihályra — akartok ellenem — nyomta meg a szót — vádaskodni! Az egész vármegye leghitványabb embere: Hazudik, csal, gyilkol. Szóba senki sem áll vele. Mindenki, mint egy ember fordult a gazda felé. Mélyen hajtotta le az fejét, vállai közé húzva. Földre mentette tekinteteiét a sok kíváncsi szempár elől. Ügy érezte, hogy a figyelők tüzes nyilakat lődöznek beléje, melyektől felpattogzik bőre s belátnak leikébe, a legmélyére, ahol gaztetteit őrzi csendben, titkon. Meg sen mukkant. Az egész ember egy nagy, bűnös önvallomás volt. — Ezzel semmit sem bizonyítanak be — kiáltotta a tisztelendő úr s szavai oly erővel törtek útat a jelenlevők szívébe, ahogyan csak az igazság tud hódítani. — Igaza van! — hallatszott a védők asztalától. Csend! — ugrott fel az érsek. Magas, hatalmas alakja t uralgAlni látszott az egész termen. — Neked nincs jogod vádiModni! — Rivallt a vádlottra. — Te pedig állj ki kö- miZémjiff — nézett a gazdára. (Folytatjuk)1
