Harangszó, 1940
1940-03-03 / 9. szám
60. HARANGSZÓ 1940. március 3. vél szerint „az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez.“ (7:10/a.) Valahol azt olvastam, hogy a szobrászok munkájában egyik legfontosabb pillanat az, mikor a csukott szemből nyitott szemet csinálnak. Ha az Ürra úgy tekintünk, mint egy isteni szobrászra, aki a szenvedések vésőjével le akarja faragni rólunk a bűnt és a hitetlenséget, hogy az Ő képére jobban hasonlítsunk — imádkozzunk azért, hogy minél hamarabb nyitott szemünk legyen, amellyel meglátjuk a szenvedés célját és dicsőségét, hogy minden kísértésre szent énekünk szavaival felelhessünk: „Él Isten az égben! Légy jó reménységben, Meggyötrött szívem! Bár zápor módjára Hull könnyeid árja, Véd, áld ő híven. Meglássad, könnyhullásod összeszedi tömlőjében — És Isten az égben!“ (Dt. ékv. 396.) Egyed Aladár. Talán segítsek rajtuk a világgal? Kincs és vér szűkön, gép s golyó — kevés! Rövid a kar! Fukaron önző tett, segély, imádság... Lehet-e ebből más, mint temetés?! A finneké. Nem! Itt ma látni kell, próféta-szemmel; Sátánit érzeni a vérszagon — : Az ördög az! ö ront ma Krisztus, oltár, otthon ellen... Ily harcot hord a zord föld északon. A finneké. Most kell hát megszaggatni köntösünket, Mellünk-verőn térdelni hamura! És hinni most! Hogy tesz csodát, erős még, hű az Isten, Lét, sors, halál, pokol, világ ura, — S a finneké! Solt László. Mától ^szeretnél megszabadulni ? Észak látványa. Sajnáljam, vagy csodáljam őket én is? Vessz’, ámulat — pusztulj, sopánkodás! Kell is nekik! Részvét híján se lesz az csúfabb harc már, S kitüntetés nélkül — ép oly csodás. A finneké. Sok kellemetlenség keseríti meg az ember életét, teszi álmatlanná az éjszakáit. Vannak dolgok, amelyekre ha gondolunk, keserű lesz a szánk íze. Ezeket már nem is nevezzük csak kellemetlenségeknek, hanem sokkal többnek. Hiszen a kellemetlenségek előbb vagy utóbb tovatűnnek és talán még nyomot sem hagynak a lelkűnkben, De vannak dolgok, amelyeknek az életet támadják meg. Ha sorra megkérdeznénk mindenkit: mitől szeretnél megszabadulni, annyiféle feleletet kapnánk, ahány embert megszólítottunk. Az egyik az adósságától szeretne megszabadulni. És ez természetes is. Nehéz dolog lehet a váltóval egy tálból enni. De ezen még lehet segíteni. Az adósságot kifizetheti az ember. A másik a betegség kínjaitól szeretne megszabadulni. Ez is érthető. Betegnek lenni sohasem volt könnyű és nem is az soha. Aki beteg, annak nehezére esik még élni is. A beteg embernek fáj még az is, ha mást dolgozni lát, ilyenkor magát tehertételnek érzi még a családban is. De a betegségből meg lehet gyógyulni. A harmadik ember szeretne megszabadulni attól a környezettől, amelybe belekerült. Ügy érzi, hogy az nem néki való. Tönkreteszi fiatal életét. Az az élet, amelyet most él, nem vezet jóra. Az éjszakázásról, az alkoholról, testet-lelket ölő gyilkos szenvedélyekről le lehet szokni. Csak egy kis akarat kell hozzá. A negyedik ember szeretne megszabadulni a szegénység kiáltó nyomorúságától. Szegénynek lenni sem volt könnyű soha és nem is lesz az soha. Az éhezés, a ruhátlanság, mint fekete, gyászos szemfedő lebeg ott a nélkülöző ember sokszor láztól égő, csillogó szemei előtt és szorítja ökölbe azt a kezet, amelyet imádságra kellene kulcsolni. Koldúsbot- tal, rongyokban járni, nyomorult állapot. De ebből is van kiút. Ha megkérdeznénk az embereket: mitől szeretnének a legjobban megszabadulni, hömpölyögne ajkukról a panaszkodás szava, mint a zsilipjét szakított folyó sebes áradata. A sok-sok panaszkodó között kevesen lennének, akik azt mondanák: én a bűneimtől szeretnék tűket. Juliska elővette kézimunkáját s édesanyja vezetésével öltögette pamutját a kockás szövetbe. Gyurka úgy mozgott csak, mint az alvajáró. Semmihez sem volt kedve. — Merre jár most édesapám? — mindvégig újra ez motoszkált a fejében. Az esteli szürkület összegyűjtötte őket a nappali szobában. Meggyújtották a nagy családi lámpát, melynek meleg, meghitt fényében oly sok kedves órát töltöttek el együtt. De ma, mint valami lidérc ült rá lelkeikre a szomorúság. Csendben üldögéltek. Nem volt mit szólniok. Oly üresen meredt köztük az édesapa karosszéke, ahonnan ma hiányzott az ő kedves, szerető alakja. Valaki halkan megkocogtatta az ajtót s válaszra sem várva belépett. Csordás volt, a kurátor. — A felvégi Gábor anyja halálán van — mondotta — a tisztelendő urat kívánja. Szeretne úrvacsorát venni. Júlia asszony szomorúan állt fel az asztaltól. Nagyot sóhajtott: — Ki tudja, az én uram nincs-e szintén halálán? — Bizony, bizony — ingatta fejét a jó ember —. De hát mit tegyünk? Vigasz nélkül nem lehet hagyni a haldokló lelkét! — Hol van az agenda? Gyurka keresd elő! — fordult Kerekesné a fiához —. Menj el Csordás bátyáddal és imádkozzatok a beteg ágyánál. Gyurka szolgálatkészen ugrott fel. örült, hogy a segítségével más baján enyhíthet és felejti magáét. Előkereste a könyvet, hol az alkalmi imák voltak összegyűjtve szép nagy betűs nyomtatással. Felütötte, ahol ez állott: „Könyörgés haldoklónál.“ Egy papirszeletet tett oda jelül és kabátot húzott. A kurátor meleg szívvel nézte sürgölődését.-— Milyen igaz népek — gondolta magában —. Mindig készek enyhíteni a más törődését. Meg is áldja őket a jóságos Isten! Juliska és Andris szintén körül állták a készülődést. — Azok a nagy urak, a császár mellett — mondta Csordás Pál — nem gondolnak arra, hogy egész falvakat fosztanak meg lelki atyjuktól a vádaskodással. — Gyanakodó, bizalmatlan és bűnös az életük — vélte Júlia asszony is —. Az igaztalanság nem jó nyugvópárna. Gyurka időközben bebújt kabátjába, felvette báránybőr süvegét, hóna alá szorította az imádságos könyvet és útra készen fordult a kurátorhoz. — Indulhatunk Csordás bátya! Kiléptek az udvarra. A kis városkában már minden elcsendesedett. Ütjük a papiaktól hosszú útcasoron vezetett végig. Szótlanul lépkedtek egymás mellett. A házak útcafelé eső két ablakán sápadt fény szűrődött ki feléjük és megvilágította a középütt csobogó patakot is, mely amúgy sem volt sötét: mint nagy fehér hólabda úszott a tükrén, velük lépést tartva, a telihold. Szinte ünnepélyes volt a járásuk. Fontos és komoly küldetésük tudatában magasztos érzések szállták meg őket. Csendes fohászt küldtek az egek Urához, ahogy befordultak a felvégi szomorú házba. A hosszú Gábor már régen leste őket az udvaron. — Csakhogy már itt vannak! Szegény szülőm, nagyon szenved. Jézus könyörüljön rajta! Nagyon kínlódik. Kezetfogtak és beléptek a betegszobába. Teréz asszony mereven hevert a vastag dunyhák alatt. Sovány, hosszú kezei fehéren pihentek a telt párnákon. Arca meg-megvonaglott a belső fájdalomtól. Hamuszürkén, csukott szemmel zihálva szíttá a levegőt. — Vizet, vizet! — nyögte. Mária, a menye, szaporán nyújtotta szájához az ibriket, hogy csillapítsa belső tüzét. — Teréz néne, hívására jöttünk — hajolt hozzá a kurátor — megismer minket? A nagy beteg felnyitotta szemét és felcsillanó pillantással, várakozva nézett körül. (Folytatjuk.)
