Harangszó, 1940
1940-02-25 / 8. szám
50. HXKXNGIlt) 1940. február 26. Az istentelenségnek ezek a bombái ma a finn evangélikus egyházat érik, a finn evangélikus templomokat akarják romhalmazzá dönteni. De nemcsak nekik szólnak, hanem minden egyháznak, minden templomnak, nemcsak kőtemplomokat érnek, hanem minden hívő embert, aki a kőtemplomban az Istenben való hit élő templomává épült. Neked is szólnak! Téged is érnek! Nem látod, az emberek lelkében a hitnek mennyi temploma dőlt már romba istenkáromló, vallást gúnyoló szónak, lelket fertőző beszédnek, erkölcstelen sajtónak a bombái által találva?! Mikor ilyesmit hallasz — s Istenem, hányszor hallasz! —: „Valamikor hittem, ma már nem hiszek, — nem igaz, hogy Isten van — minek menjek templomba — okosabb dolgot is olvashatok, mint a biblia“ — stb. ne felejtsd el, az ilyen szavak kőtörmelékek, melyek a hit összedőlt templomának romjait temették maguk alá. — Mi lesz, ha a kő- és lélek- templomok elleni irtózatos hadjáratnak a során a bombát szóró repülők Finnország határán túljutnak, a bombák a te egyházad, a te gyülekezeted, a te hited templomát találják el és döntik rommá?! Ne mondd, hogy rémlátás ez! Ha még nem eszméltetett fel a hitetlenségnek ez a nyilt támadása, döbbentsen meg az, hogy ennek a hadjáratnak nincsenek országhatárok az útjában, hogy több helyen ki vannak már építve a hadállásai, el vannak helyezve a bombái, mint mi azt gondolnánk, hogy megöljön benned és körülötted mindent, ami Istenhez köt s hogy célja eléréséért a legnagyobb áldozattól sem riad vissza! Egyik új hír szerint „a hitetlenség terjesztéséért alapított amerikai egyesület 500 ezer dollárt (ami a mi pénzünkben 2,500.000 pengőnek felel meg) irányzott elő egy új lapra, amelynek célja a keresztyénség támadása“. Nem döbbent meg, hogy átöleli az egész világot s milyen áldozatra képes a maga céljaiért ez a mozgalom!? Rommálőtt templomok néma kövei szólaljatok meg! Ébresszétek fel a bűnökben alvókat, rázzátok fel a hitben közönyöseket, rémítsétek meg a gúnyosan mosolygókat! Szólítsátok fegyverbe a hitnek frontjára az Isten hadállásaiba s hívjátok áldozathozatalra azokat, akiknek drága a vallás, féltett kincs az egyház, szeretett otthon a templom, akik meghalnak inkább, ] de ezekről a kincsekről le nem mondanak! Hívő testvérek, evangélikusok, magyarok, halljátok meg! Rommálőtt templomok kiáltanak: „öltöz- zétek fel az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok ...!“ Efe- zus 6, 11—17. Most még ébresztenek. — Egyszer majd vádolnak! L. /. A válság. A mi szavunk ez. Magyar szó. Mégis álljunk meg egy pillanatra előtte. Mit is jelent valójában? A válik, elválik igéből származik. Azt jelenti, hogy valami nagy változás áll küszöbön. Hogy a régi állapot nem maradhat már fenn, mert megromlott, pusztulásra van ítélve. Az orvos is használja, mikor a beteg közeleg a halál küszöbéhez, közli, hogy a beteg állapota válságosra fordult. Ma lépten-nyomon találkozunk ezzel aszóval. Mi minden van a világon válságban? Beszélhetünk gazdasági, társadalmi, politikai, erkölcsi, lelki válságról. Vegyük sorba őket. Mi is a gazdasági válság? Minden embernek vannak szükségletei, melyeket ki kell elégíteni. Ilyenek: élelem, ruházat, lakás s egyéb, az emberi élethez szükséges eszközök. Ezek egy részét a földművelés, bányászat, egyéb nyersanyagok kitermelése szolgáltatja, továbbá ezen nyersanyagoknak ipari feldolgozása. Ez biztosítja a ma emberének életigényeit. De, ha ilyen fontos és Kerekes Gyurka. Történeti Ifjúsági regény. 11 Irta: Nohr Gedeon. Kassa. Apádnak, mint látom, vendége van — mutatott az apród Csillagra, amely nyugtalanul kapálta a földet. — Ez a Mihály gazda lova, megismerem száz közül is, ilyen szürke nincs több az egész országban. — Mihály? No majd mesél valamit a régecziekről. Úgyis régen láttam őket. Nyeregből szálltak. Gáspár a kunyhónak tartott, Józsi pedig a lovakat vigyázta. Gáspár nem akart hinni a szemének. — Józsi, Józsi, két halott ember. Az apád! — kiáltozta. A lovász rémülten hagyta magukra az állatokat és rohant a ház felé. Gáspár félreállt és hagyta, hogy a fiú apjához jusson. Megroggyanó lábbal bukott az előtte térdre. — Meghalt! — motyogta értelmetlenül. Egy ideig nézte, majd hangos zokogással borult rá. Gáspár tanácstalanul állt egyik lábáról a másikra. Mit tegyen? Borzalmas volt ez a látvány és még borzalmasabb társa fájdalma. Józsi felegyenesedett. Kihúzta tőrét és apja vérébe mártotta. — Nem nyugszom meg addig, mig a vérhez apám gyilkosának vérét fröccsenthetem! — A véres kését magasba emelte, mintha meg akarta volna szentelni fogadását. Gúnyosan csillant meg a napfény a csillogó pengén. Gáspár közben a másik halott után nézett. Lehajolt hozzá. Megfogta a kezét. Érezte, hogy meleg. Felemelte a vállait. Az oldalán kulacsot pillantott meg. Lecsavarta a fejét és a Mihály szájába öntött pár cseppet. Szaga után ítélve, erős pálinka lehetett benne, de hatott is. A halottnak vélt ember megmozdult. Még egy pár csepp a szájába és szemét is kinyitotta. — Hol vagyok? — kérdezte és kezével vad hadonászásba kezdett Az emlékek lassan tértek vissza agyába a mintha azok rángatták volna, vadul vagdalkozott. Egyik ütése Gáspár kezéből a kulacsot verte ki, hogy tartalma végigfolyt a földön, egy másik az apródot magát találta álion. — Ennek már fele sem tréfa! — kapta el csuklóit Gáspár. — Ez az ember őrült! —• szólt oda társának. Józsi lehajolt Mihály gazdához. — Keresztapám, nem ismer meg? Jóbarátok vagyunk! Mihály lassan tért magához. De aztán tisztán visszaemlékezett mindenre. Megismerte mind a két fiút. Felugrott. Felkapta elgurult kését és kalapját. — Gyorsan lóra, gyerekek, talán még elfogjuk a gyilkost! Mindhárman a lovaknál termettek. Ki-ki felült sajátjára. Nekiindultak háromfelé. Csak az északi részt hagyták ki: hiszen Gáspárék maguk jöttek onnan. Bejárták az erdőt. Egymásután tértek vissza. Egy lélek nem sok, annyit sem találtak. Közben — úgy látszik — a sólymokon is kitört az éhség, mert irtózatos lármát csaptak. A bajtársak azt sem tudták, mihez kezdjenek előbb? Józsival beszélni sem lehetett, annyira letörte a bánat. — Hát fiam, József! — került vele szembe Mihály — most már te lennél a sólymász! — Ilyen áron bárcsak ne kellene lennem! — siránkozott a fiú. — Most már késő ezen sopánkodni! Hanem a sólymaid, azok biz éhesek. Meg kell őket elégítened! Van-e hát nyers húsod? Mert ők azt szeretik. — Ne tréfáljon velem, keresztapám, látja, majd elöl a bánat! — Fiam, én rajtad segíteni akarok! Nem hiába kérdem, van-e sólyom-eledeled, mert, ha neked nincsen, én adok! — Honnan venné kelmed? — Ne kérdezz sokat! Vedd azt a két rudat! —• mutatott Mihály a közeli gallyakra. — Gyerünk! Megint lóra ültek. Ütnak eredtek. Most már Régecz felé. Elérkeztek oda, hol a gazda végzett a kannal. — Vaddisznó! — kiáltották a fiúk egyszerre.
