Harangszó, 1940

1940-12-15 / 50. szám

1940. december 15.

HARANGSZÓ

391.

Büröczki: Karácsony

„Gyermek adatik nékünk ...

Ajánljuk a Harangszó uf levelezőlapjait!

irányában. Síró, zokogó kesergés halk hullámai gyűrűztek feléjük. Mindig erősebben kúszott fülükbe s nem állt meg ottan, hanem mélyen a szívükbe hasított.

— Valakinek nagy-nagy bánata lehet — suttogta Gyurka. Az ő kétségek ködében viaskodó lelke nagy részvéttel válaszolt a panaszos hangra.

Görnyedten lopakodtak előbbre. Vigyáztak, hogy fejük ki ne tartsák a nád szintje fölé. Mint függönyt húzták szét az egyenesbe sorakozó vízi növények élő falát. Közvetlenül a víz partjára jutottak.

— Ez az a kislány — örült meg Gyurka. Odasietett a part peremére. Félig vízben hevert a gyermek a sás között. Sima, fekete haja az arcába csapzott, ruhája csurom víz. Meztelen karjait maga elé tartva gyúrja kis ökleit szemeibe. Gyurka kiemelte a maszatból, gyöngéden, szeretettel, ahogy kis húgát dédelgette számtalanszor. Lefejtette a kis mocskos kezeket és a szemébe nézett.

— Hogy hívnak? — kérdezte.

— Szöreghy Katinka- vagyok! — nyöszörögte.

Gyurka kabátját borította a remegő, didergő kis csemetére. — Anyukád hol van? — faggatta tovább.

— A víz elvitte — siránkozott megint. Szakadozottan mesélte el, hogy tegnap a folyóba merülve édesanyja úszott vele a nagy Duna felé. Mint gyilkos karok markolásztak beléjük a sodró iramú nagy hullámok. Édesanyja egyet lökött rajta, hogy elérje az Óvár egyik kiálló alapkövét, öt magát azonban elkapta az áramlás és az összefolyás vadul sistergő, örvénylő mélyébe rántotta.

— Saját életét adta a tiédért! — hajtotta le fejét Ákos.

Katinka megint csak keserves zokogásba kezdett.

— Ne félj Katinka! — bátorította Gyurka — velünk

jössz.

De a kislány csak tovább öntötte könnyeit.

— Hány éves vagy Katinka? — kérdezte Ákos.

— Nyolc — nézett rá könnyein keresztül.

— Már nyolc éves! — csapta össze kezét. Ilyen nagy lánynak már nem szabad sírni!

Szabad, vagy nem szabad, ki kérdi azt, ha belülről zúdul elő a fájdalom, ha a szívnek nem lehet parancsolni.

— Gyurka nem vesztegetett sok szót, hanem fogta Katinkát és visszaindultak a cserepeikhez. Valahogy nehezen, hogyha már nem ment, nyögéssel segítve vitték el Katinkát és a zsákot is.

A tutajnál Palkó nevetve állt elébiik.

— Hát ti miféle kályhát kerítettetek?

Még Gyurkának is mosolyra szaladt a szája, ahogy a didergő kislányra nézett. Fogai vacogtak, arca meg sirásos- koszos volt. Mint valami kincset, sietve tuszkolták be a kunyhóba. Valami száraz ruhát is tettek be neki.

— Most már csak öltözz át! — szólt utána Gyurka. Másnap estére elkészült a kályha is. Igaz, hogy kissé

gyámoltalannak látszott, mert oltalmat keresve dőlt be elfeküdve egy saroknak. De azért jól füllött, ahogy kipróbálták.

— Most már nem félünk a téltől! — tréfálkozott Józsi. — Tűzhelyünk áll és gazdaasszonyunk is van!

— Aki főzni sem tud — találta fel magát Katinka.

— Azt csak a szakácsnak kell tudni — maradt Józsié az utolsó szó. Ahogy saját magát mellbe bökte mintegy jelezve, hogy ő az, ha valaki nem tudná.

(Folytatjuk.)

Boroczki: A tíz szűz

„öt pedig eszes vala és öt bolond.“