Harangszó, 1940

1940-12-08 / 49. szám

382.

harangszó

ÍÖ40.*december Ő.

_

ezt, ők maguk tesznek erről bizonyságot. A legarcátlanabb isten- telenség támadt rájuk és szólította fel őket megadásra. így volt ez a háború vallásháború is!

És még egyet nem szabad elfelednünk erről a háborúról: azt, hogy ez Nyugat védelme is volt. Ezt az önmagával eltelt Nyugat ugyan nem ismeri el és nem hálálja meg soha.

Igen nagy értékek forogtak kockán ebben a háborúban. Lehet-e hát azt mondani, hogy ez a harc hiábavaló volt?

A háború nagyon egyenlőtlen erők küzdelme volt. Az orosznak szinte beláthatatlan az emberanyaga. Megerőltetés nélkül dobhatott belőle harcba újabb és újabb százezreket. A finneknél minden harcképes embernek első perctől az utolsóig a tűzvonalban kellett lenni. Az orosz kimeríthetetlen hadianyag- és nyersanyagkészletével szemben a finnek gyorsan fogyó készletei állottak.

De Isten megmutatta, hőgy ö ilyen különböző erők közé is tud tenni egyenlőségjelet. Az a finn nép, amely a háború borzalmas csatáiban lelkesen küzdött s önmagát habozás nélkül adta áldozatul, nagyrészt az ébr.edés népe. Az ő hitük, amiben az Ür erejét bírták, volt az a láthatatlan felszerelés, amivel a rémítően felfegyverzett Góliát nem számolt. Repülőgépjük, harcikocsijuk a finneknek alig volt. Sokat emlegetett, legendás

védelmi vonaluk nagyobbára föld- I állásokból, földalatti fedezékekből állott, melyeknek erőssége a szikla, leplezője az erdő és a hó volt.

A modern betonerődítményt csak a géppuskafészkek ritka sora képviselte. Nem építettek ők versenytársat a nyugati modern erődvonalaknak. Se pénzük, se idejük nem volt hozzá. (Egy év munkája volt az egész.) S csak a külföld nevezte el ezt a művet Mannerheim büszke nevéről. A vonal erőssége a benne harcolók hite volt. Elpuhult nép gyávasága hiába keresett volna benne menedéket.

Hogy ez a vonal minden tökéletlensége mellett is világhírűvé lett, annak magyarázata, hogy benne az igazság mellvasába öltözött nép fiai harcoltak. Csak az igazság lehet oly bátor, a hazugság mindig gyáva. Azután a finneknek a hit volt a pajzsuk, a hit, hogy Isten kezében vannak s csak az történik velük, amit Isten akar és megenged. A történelemben a végső döntések nem a földön, hanem a láthatatlan világban történnek. Fejükön hordozták az üdvösség sisakját, azt a reménységet, hogy ha elvesztik is földi életüket, vár rájuk az örök élet. Sokan magukkal vitték s a harc szüneteiben forgatták a Lélek kardját, az Isten beszédét. Ezek a fegyverek tették lehetővé a védelmet a tíz-húszszoros ellenséggel szemben három és fél hónapon át. Ez a harc az Isten erejének megbizo| nyitása volt. S ezért nem volt hiábavaló.

Ez a háború a nagy veszteségek háborúja is volt. Az oroszok 200 ezer embert vesztettek. A finnek vesztesége 20 ezer ember. Ilyen kis népnek igen sok. Annyi, mintha mi 80—100 ezer embert veszítenénk el. Nincs város vagy falu, melynek hősi temetőjébe újabb halottak, emlékművére újabb nevek ne kerültek volna. A finnek hazaviszik elesetteiket.

Nagy országszerte a légitámadások okozta kár. Csak ezt magát 70 millió pengőre becsülik.

Nagy a veszteség az orosz békefeltételek következtében. Oda a gyönyörű Karjala, művelt, termékeny, teljesen finn terület, olyan városokkal, mint Viipuri és Sortavala, fakitermelési és ipari központokkal, a keletfinnországi vasútvonallal.

Mennyi önmegtagadást kell annak a kis népnek gyakorolnia, míg ezeket a veszteségeket kiheveri!

Hozzá ott van az elesettek és a számtalan rokkant családjáról való gondoskodás.

Ott van a Karjalából hazamenekült félmillió ember elhelyezésének és ellátásának gondja. Ma már nincs közülük, akit el ne helyeztek volna. És nincs senki, akit ne kártalanítanának Karjalában veszett vagyonáért. A 30 ezer pengő értéken aluli birtokát teljesen, az annál nagyobbat részben kapja

Kerekes Gyurka.

Történeti ifjúsági regény. 52

Irta: Mohr tiedcon, Kassa.

Régeczet is átalakították. A hátsó nyitott állást gondosan deszkafalba burkolták, a réseket pedig sárral tapasztották be. Az őszi nap utolsó sugarainál zsurló füvet, nádat és mohát szárítottak, hogy a lovak alá is meleg fekvőhely kerüljön. Legnehezebb volt a vár... kérdése. Jónak bizonyult az előrész- ben összetákolt kunyhó, de csak nyárra. Az első hideg őszi szél átfujt a vékony falon, a bőrükön és egyenesen csontjaikat dermesztette meg.

— Honnan veszünk kályhát? — néztek egymásra tanácstalanul.

— Csak a városban keríthetünk — mondta Gyurka. S már neki is indult Ákossal.

Ismerős volt az út számukra. Gyurka napjában megtette, hogy édesapját legalább egy pillantásra lássa. Vérző szívvel ismert az egyik lesoványodott, rongyos ruhájú rabban atyjára.

— Istenem, Istenem! — sóhajtotta ilyenkor. — Mi lett belőle! — Az egykor oly duzzadt izmú ember ereje megolvadt, mint tavasszal a jégdarab, mely furcsán félrebillenve csuklik össze.-— Soha sem lesz már a régi — bánkódott a fiú. — Nem bírja úgy sem sokáig! — nyilait szívébe a szomorú előérzés.

Hívő, alázatos imádsággal kérte Isten segedelmét. A fohászkodásban pedig nem volt egyedül, mert a többi fogoly lelkész hitvese is vele együtt bánkódott, sírt és zokogott.

Különösen Szöreghyné tiszteletes asszony kesergett erősen. Alig tíz éves házasok voltak urával. Nem bírt megnyugodni. Nem akart beletörődni férje kegyetlen sorsába. Parasztruhát szerzett és szolgálóként ment be a várba, csakhogy hitvestársa közelébe jusson. Egyetlen gyermeküket, a kis Katinkát, is magával vitte.

Gyurkáék elkerülték a part zsombékját, csalitját. Azon törték útközben fejüket, milyen kályhát állítsanak. Igaz, hogy tűzhelyet téglából, kőből is össze lehet rakni, de hát ki bírja fával táplálni a tüzet? A kő nem melegszik gyorsan.

— Inkább cserékpályhát rakunk — döntött Ákos. — Limlom, tört cserepet találunk eleget.

— Igaz! — válaszolta Gyurka szórakozottan.

Ütjukat a vár mentén vették. Szinte észrevétlen értek az Üjvár hídjára. Inkább fájó szomorúság, őszinte részvét, mint kandi kíváncsiság hozta őket ide. Tágult szemmel néztek be a terjedelmes udvarra. A rabok most is serény ostorozás közt talicskáztak. Furikjuk kereke keservesen sikítón nyikorgott.

A lelkészek emeletes ablakhoz tolták a homokkal telt saroglyákat. Két hosszú, erős deszkán vezetett az útjuk, mely félemeletben törve, kecskelábra támaszkodott. így a talyigás- nak egyszer mindig fordulnia kellett. Az Isten akarta, hogy épp a mindvégig hű három kerüljön itt össze. Csendben furi- koztak. Szavuk egymáshoz nem igen akadt. Ha ejtettek is itt- ott egy fáradt megjegyzést, csak titkon tehették, mert az őr résen vol s menten feléjük suhintott.

Zsedényi és Kerekes egykedvűen nyomakodtak felfelé a deszkán. Szöreghy lefelé tartott. Fordulónál találkoztak szembe.

— Mi bajod? — lát Zsedényi furcsa fényt villanni a Szöreghy szemében.