Harangszó, 1940
1940-12-01 / 48. szám
376. HARANGSZÓ Í§4Ó. december 1. Lelkem Istent úgy óhajtja És hozzá fohászkodik .. Éneklés közben figyelem arcát. Csodálatosan elsimulnak szenvedő vonásai. Sátán kísértését, fia hálátlanságát, betegségét mind-mind elfeledte most, csak egy érdekli: „Tehozzád én Istenem, Szomjuhozik én szívem, Színed elé óh nagy Isten, Vájjon mikor jutok innen?“ Mikor befejezzük az éneket, nem tudom a már előre elgondolt úrvacsorái előkészítő beszédemet elmondani. Érzem, minden emberi beszédnél jobban előkészítette őt a 42. zsoltár írójának éneÉnekeljetek! leülök az ágya melletti székre és beszélgetni kezdünk. „Én nyomorúságra születtem, mint szent könyvünkben a szenvedő Jób — mondja többek között. — Korán árvaságra jutottam, amikor azonban édesanya lettem, akkor tett igazán próbára a Sátán. Tíz gyermekem közül hatot felnőtt korában fektettem koporsóba. Nézze tisztelendő úr, azt a szép 25 éves fiamat is, akinek képe itt függ ágyam fölött! Az a fiam, akinél öregségemre húztam meg magamat, az ital rabja. Ma reggel is úgy hozták haza, egész múlt heti keresetét elitta. Most megint a kocsmában ül, mert nem akarta hallgatni éhes kis unokáim sírását. Én már két hónapja csak folyadékkal élek. Rettenetes gyomorgörcseim vannak. A doktor úr is azt mondotta, készüljek el mindenre, mert nem lehet rajtam segíteni.“ „És hogyan fogadta meg tanácsát?“ — állítom meg a panasz szűnni nem akaró áradatát. — „Olvasni évek óta nem tudok már — mondja —, imádsághoz sem tudom most gondolataimat összegyűjteni. Van azonban néhány kedves énekem, ^mit még gyermekkoromban tanultam. A tanító úr olyan sokszor mondotta: gyermekek énekeljetek, otthon is minél többet énekeljetek! Isten áldja meg érte.“ „És most, az Ür Jézussal való találkozás előtt, melyiket szeretné velem együtt elénekelni?“ — kérdezem. úrvacsorával előkészített az utolsó útra“ — mondja, mikor elbúcsúzom tőle. Nem félek a haláltól, vagy a még reám várakozó szenvedéstől. Hiszen szeret az Isten, most is meghallgatta énekemet.“ Hazafelé menve, egyszerre csak megszólal mellettem az egyházfi: „Amikor tisztelendő úr a szobában volt, akkor jött haza a kocsmából az öregasszony fia. Nem mert bemenni, mert alig tudott a lábán megállni.“ Elgondolkodom. Mennyi megpróbáltatáson kell ennek a szegény asszonynak még most a halálos ágyon is átmenni. Mennyi fájó sebre énekeiben a felülről jövő erőt és gyógyítást keresni. Keressük-e mi hozzá hasonlóan énekeinkben is ezeket? Éneklő egyháznak mondották régen a mi egyházunkat. Megérdemeljük-e még most is ezt a nevet? A tanítók megteszik kötelességüket ma is úgy, mint az ő gyermekkorában. Nincs hiány az övéhez hasonló szenvedésekben sem. Bárcsak minél többen meg is szívlelnék az intést: „Énekeljetek, minél többet énekeljetek!“ Dombi László. Májét az ítélet napján __ M ikor az evangélium ügye nagy veszedelemben volt s az evangélikus rendek nem akartak semmit tenni az evangélikusok megsegítésére, Gusztáv Adolf, a hős svéd király ezeket mondotta: — Majd az ítélet napján fogtok ti felelni azért, hogy nem akartok semmit tenni az evangélikusok megsegítésére! Nem kell ezt nekünk is meghallgatni? „Kiválasztottam már, tisztelendő úr. Azt, ami úgy kezdődik: Mint a szép híves patakra ...“ Előkészülök. Odaállunk ágya mellé két jelenlévő gyermekével és ő kezdi el rekedt, öreges hangján: Mint a szép híves patakra A szarvas kívánkozik, künkön is áthangzó Isten utáni sóvárgása. A gyónó imádság minden szavát utánam mondja, kérdéseimre hangosan válaszol, az Ür testét és vérét a bennük bűnbocsánatot és új életet kereső hívő igaz szomjúságával veszi. „Köszönöm, tisztelendő úr, hogy az A Pozsonytól Komáromig vivő keserves utat még csak elszenvedték. Nagy volt a hőség és égető a szomjúság. Mint falánk pióca tapadta meg és szívta torkukat. Még a napi ele- séget, a fonnyadt kenyeret sem tudták nyeldeklőjükön át- kényszeríteni. Már akkor is el voltak csigázva, mikor az Üjvár hídján botorkáltak keresztül. Ámde a nyomorúság csak ottan kezdődött. Minden hatalom a Kelio kezében összpontosult és az ki is használta helyzetét. Azzal akart magának érdemeket szerezni, hogy a gondjaira bízott húsz eretneket mind megtéríti. Amikor a talicska két ága sebesre törte a foglyok markát, vagy a vedret tartó rúd mélyen nyakukba vájt s aléltan kidőltek, ott termett nyomban az őriző darabont s korbácsával vert a halódókba új életet. Kelio nem egyszer maga végezte ezt a föladatot. — ördög van bennetek ,— mondogatta —, azt kell kiverni belőletek! Sokszor az erőtlen, halálra hajszolt testben már minden akarat tűnőben volt. Ilyenkor került sor a végső térítő eszközökre. Két széles deszkadarabot illesztettek egymáshoz, melyeket befelé kerülő oldalukon félköralakban kissé kimetszettek. Ép olyan nyílás támadt így, melybe a bűnös nyaka belefért. Ráerősítették ezt az elítélt vállára. Szabadon ütlegelhették a fejét, kezeivel — a deszka miatt — nem kaphatott hozzá. — Nyaktilóba kerül a fejed! — biztatgatták a lanka- dókat. Serényen is láttak dolguk után. Tudták, hogy ez még az enyhébb fenyíték. Még keservesebb volt a ... feszítés... Magasba erősített rúdhoz kötözték a rab kezeit. Lábaikra súlyokat raktak. Olyan lett ilymódon, mint a széjjelhúzott, feszülő rugó. Hangosan csattogtak testükön az ostorcsapások. Megváltozott a börtöni helyzetük is. Éjszakára nem feküdhettek le. Két tönk közé ültették őket. A magasabbnak, melyhez nyakukat láncolták, ugyan nekidiilhettek, de az éjszakai kinyujtózást a lánc nem engedte. Nem csoda ,hogy az embertelen, agyat emésztő, velőt szikkasztó szenvedéstől utánamarkolt egyik-másik a feltartott tárgyaknak és megtagadta hitét, ha időközben el nem pusztult. A közel egy évig tartó kínszenvedést csak Jézus nevének folytonos hívása tudta elviselhetővé tenni, aki meggyötört tes-: tével, sebeivel leszárította a fájdalomban serkent véres izzadság gyöngyöző verejtékezését. Az ő kegyelme volt, hogy hárman mégis kitartottak. Bálint úr az egyik, Zsedényi a másik, Szöreghy, református lelkész, a harmadik. Gyurkáék megérkeztük után alkalmas partkiszögelés mögé eveztek, légy csendes öbölbe. Az első napon kíváncsian nézgelődtek, szemlélődtek az új környezetben. Nem is gondolták, hogy ez a benyúló víznyelv oly hosszú ideig lesz a lakásuk. Beköszöntött a nyár, sőt az ősz is. Sárguló levelek szőnyegén, a puha avaron járkáltak. — Télen át is már itt maradunk! — érezte meg Gyurka előre az igazságot. Meg is indult a készülődés. Tőrrel sarlózták le a környék minden füvét téli takarmánynak. Jó, illatos széna került ki belőle, melyet a parton tornyoztak fel magas asztagokba. (Folytatjuk.)
