Harangszó, 1940
1940-10-27 / 43. szám
1M0 október 27 HARANGSZÓ 333 keket, örömét találta mindenben, ami növekedik, legyen az virág, fa, állat vagy ember. Családi élete szívderítő. Házában mindig voltak vendégek, diákemberek, jóbarátok. A wittenbergi egyetemre özönlöttek a fiatalemberek Európa legkülönbözőbb országaiból, s a mágnes, amely őket odavonzotta, Luther hívő keresztyén személyisége volt. Rendkívül sokat dolgozott; de ez nála annyira magától jött, mint a fán a gyümölcs. írói és igehirdetői munkássága páratlan a keresztyénségben. Mindez azonban azt is bizonyítja, hogy Istennek ez a kiválasztott eszköze, aki a szabadságban, amelyre Krisztus megszabadította, megállt, milyen hű, fáradhatatlan és áldozatkész volt a szolgálatban. Elmondhatta ő is Pál apostollal: Nekem az élet Krisztus és a meghalás nyereség. A mai lagymatag, részben parádézó, részben mindennel megalkuvó keresztyénség, amely egyik hadállást a másik után enged át a világ fejedelmének, megtanulhatná Luthertől, hogy a Krisztus által megszabadított ember helye ott van, ahol az igazságért harcolnak és szerétéiből szolgálnak. TERJESSZÜK a HARANGSZÖ-t! A jubiláló Biblia. Károlyi Gáspár gönci lelkész és kassavölgyi esperes fordításában 1590 január 10-én jelent meg Vizsolyban az első teljes magyar nyelvű nyomtatott Biblia „az Istennek Magyarországban való Anyaszentegyházának épülésére“. Azóta 350 éven át irányította a magyar nép lelki élqtét és fejlődését és volt egymást követő nemzedékeknek lelki kenyere, üdítő forrásvize és világító szövétneke. A 350 év alatt közel 100 kiadásban megjelenő Bibliára tanították az apák gyermekeiket, ezt hirdették templomokban, házi istentiszteleteken, ezzel erősítették magukat a hitvallók, otthonukból elűzöttek. Ki tudná felsorolni, az áldások milyen bőséges áradata höm- pölygött végig az egyház, az iskola, az egyéni, a társadalmi, a nemzeti élet, a tudomány, a művészet széles mezein ebből a szent könyvből?! Isten drága ajándéka volt a Károlyi-Biblia az egész magyar nemzet számára. Benne és általa — amint nagy evangélikus költőnk, Re- ményik Sándor mondja egyik szép versében — „Az örök Isten beszél — magyarul“. A magyar protestantizmus október 13-án tartotta a jubiláló Károlyi-Biblia emlékünnepét Budapesten az újvárosháza dísztermében. A főasztalra kinyitva odatették a vizsolyi Biblia első 1590-es példányát. Az ünnepet D. Kapi Béla püspök imája nyitotta meg, aki hálát adott Istennek a magyar Bibliáért, a fordító „istenesvén emberért, névtelen munkatársainak seregéért s minden áldásért, mely 350 év óta belőle származott“. Utána — mint a Magyar Értesítő jelenti — D. Ravasz László püspök mondott megnyitót. Elsősorban úgy beszélt a Károlyi- Bibliáról, mint a legmagyarabb könyvről. A XVI. században általánossá váló népoktatás tulajdonképpen azért eredt meg, azért építették a templom mellé mindjárt az iskolát, hogy mindenki megtanuljon olvasni és képes legyen saját szemével okulni a Bibliából. De a Biblia nemcsak a legmagyarabb könyv, hanem a legeurópaibb könyv is. Az a tény, hogy éppen a magyar nép életében a Biblia lefordítás révén élő könyv s a nép könyve lett, épp olyan jelképes bekapcsolódást jelent az egyetemes nyugateurópai műveltségbe, mint amilyet Szent István a magyar nép meg- keresztelésével hajtott végre. Azért 29. A törvényszék végső szava. Mihályt tanuzása estjén felhívták a Szelepcsényi színé elé. Okult már eleget a Gáspár példáján, aki egész idő alatt ki sem mozdult kamrájukból. Alig hogy a terembe lépett, sietett a nagyúr előtt térdre vetni magát s szomjas ajakkal, mintha élete függne rajta, tapadt a kezére. — Állj fel, haramia! — mordult rá az érsek. — Hogy viselted magad a délelőtti tárgyaláson? »— Uram, oly nehéz volt. — Miért vállaltad? Holnap te kerülsz a törvényszék elé! — Én? — Saját bevallásod szerint kuruc rablókat pénzeltél. Az urad vagyonából még hozzá. Tolvaj vagy! — Kegyelmességed tudja, hogy koldusok, nem kurucok voltak! — Elég a beszédből! — förmedt rá. — Törvényszék elé kerülsz! — sziszegve közeledett hozzá. — A többit már tudod! — Uram, gondold meg, én érettetek hamisan esküdtem! — Ki kért rá? Különben sem ért semmit a te tanuzásod! Senkit sem győztél meg. Mindenki látta, hogy hamis a bizonykodásod! — Az egyháznak akartam szolgálni — keresett Mihály menekülést. — Azért csak szabad hazudni!? — Te engem ne taníts. Különben van még kiút a számodra. — Megteszem, bármit kívántok! — Nem sok az egész. Száz aranyat fizetsz. Annyiba kerül egy új tanú költsége. Mihály meg sem kísérelte az alkudozást. Eszébe sem jutott, hogy az ő neki még járó négyszáz aranyat megemlítse. Szó nélkül kaparászni kezdett feneketlen tarsolyában. S csodák csodája, akadt benne annyi, amennyi kellett. Menten leszámolta a száz aranyat. — Szabad vagyok? — emelte szemeit esdőn az érsekre. — Mehetsz — vont vállat a másik — felőlem azonnal! Mihály ajtóstól rontott be Gáspárhoz. — Megyünk fiam! — noszogatta védettjét sietésre. összekapdosták holmijukat és úgy rohantak le a főlépcsőn, mint akit üldöznek. Nyergelni, lóra szállni csak pillanatokig tartott. Végigvágtattak a városon. Szerencséjük volt. A csapóhidat épp akkor kezdték felvonni. Őket még átengedték. Csak a-falakon kívül lélekzett fel Mihály. De akkor mélyet: a tüdeje legalsóbb csücskéből. Nagyot köpött. — Nincs annál csúnyább, mintha becstelen az ember! — Az érsekre gondolt, de valahogy ma délelőtt óta ezzel a megvető mozdulattal saját magát is illette. Kavargó, forró agyában egymás mellé állította a két embert: Bálint urat és az érseket. Valami halvány elhatározás- féle ébredt a lelkében. — Ugye, van még mód arra, hogy visszatérjünk, fiam? — kérdezte Gáspártól kétértelműen. — Hogyne lenne — fogta fel az csak az egyik jelentését. — Hazamegyünk és mindenünk meglesz. Mindent valóra váltunk. A vértörvényszék lassan befejezte tevékenységét. Minden jelentkező lelkészt és tanítót kihallgattak, megvádoltak és elítéltek. A bírák szavaiban sok volt a jóakaratának látszó intelem, figyelmeztetés, de fenyegetés is. Akadt a vádlottak között elég, aki megrémült és aláírta térítvényét. Részben külföldre kényszerültek, részben hitüket adták fel, vagy csak hivatásukat és hitüket megtarthatták. A sziklatömlöc mélyén sinylő, kínjaiba taszított hitvallók száma mégis napról-napra növekedett. Szelepcsényi bosszankodva látta, mint gyarapszik a rabok sora, akik a halálnál becsületüket többre tartják. — Mindannyiukat nem végeztethetjük ki! — tépelődött. — Mit Szólnának a német fejedelmek, Hollandia! Üjabb harmincéves háborút nem jó felidézni! (Folytatjuk) „Az örök Isten beszél — magyarul.“
