Harangszó, 1940

1940-02-04 / 5. szám

26.

HAftANÓ$2ó

1§4Ó. fetruár 4.

finép indul a korcsma felé, hiszen valamit csak tenni kell, mert „itthon megeszi az embert az unalom“.

Ha megkérdezzük tőlük, hol marad az iskola téli építő munkája, hol az ifjúsági egyesület jellemnevelő hatása, hol a gazdakör összefogó, oktató, irányító tevékenysége; kinek a mulasztása, bűne az, hogy még mindig akadnak, akik kivonják lelkűket ezeknek áldásos hatása alól, különböző feleleteket és kifogásokat tudnak említeni.

De minden feleletből egy elszomorító tény állapítható meg és ez az: sok-sok téli nap és téli este megy veszendőbe és múlik el nemcsak felhasználatlanul, hanem átokká válik, ahelyett, hogy áldássá tudott volna lenni.

Pedig evangélikus népünk számára nemcsak a lelki munka elkö- telezése, hanem a lelki munka minden alkalma és eszköze is bőven adva van.

Használjuk fel őket, éljünk velük, hogy amit Isten áldássá kívánt tenni, téli napjainkat és estéinket tegyük mi magunk a lelki kincsgyűjtés áldott alkalmaivá.

Nagy István.

Olvasd a Bibliát, megtalálod benne a mennyország útját!

Egyesületeink élete.

Örömmel kell elmondanunk, hogy meghosszabbodott az egyház keze. Ma már majdnem minden evangélikus embert elér. Az egyház keze az a belmisz- sziói munka, amelyet különféle egyesületek (ifjúsági-, fiú-, leány-serdülő-, gyermekszövetségi-, vasárnapi iskolai, férfi-, női-, missziói egyesületek) révén végez. Mindegyiknek ugyanaz a mondanivalója, az evangélium igazsága, de ezt kor, nem és sokszor az érdeklődési kör szerint más és más színezettel adja. A közös rendeltetés miatt ezeknek az egyesületeknek egységes és azonos vonásokat is kell tartalmaznia. Éppen ez oknál fogva lehetséges közös nevezőt találni az egyesületi munkák számára és így meg is lehet állapítani hibáit, fogyatékosságait.

Árbócon leng a zászló.

A napi munka megkezdésekor fel szoktuk húzni táborozások alkalmával a zászlót az árbócra. A rúd körül ekkor már ott vannak munkára készen a tábor lakói. Ahogy felszalad a zászló a rúdra, rögtön utána következik a napi teendők kiosztása.

A statisztika azt mutatja, hogy nincs már olyan gyülekezet, amelyben ne volnának egyesületek. A munka zászlaja leng, munkára készen állanak az egyesületek. De sok helyen csak készen állanak, de nem dolgoznak. Mindig alakulnak, ez a munkájuk. Vannak egyesületek, amelyek minden évben csak alakulnak. Mert ok az újjáalakuláshoz mindig akad, de munkájuk már azután nincs. Az, hogy a statisztikában mégis csak szerepelnek, ez az egyesületi élet egyik óriási bűne. Ennek a kezdeti tehetetlenségnek két oka van. Az egyik:

Hiányzik a célkitűzés.

Még pontosabban megfogalmazva, hiányzik a helyes célkitűzés. Vannak olyan gyülekezetek, ahol minden fajta egyesület megalakult. Arra a kérdésemre, miért alakították meg az egyesületeket, ilyesfajta válaszokat kaptam: ...Nem akarunk az utolsók maradni: ...másutt is van, nálunk is legyen... vagy: ...majd megmutatom én, hogyan kell egyesületi munkát végezni... vagy: ... én ugyan nem látom célját, de hát rám parancsoltak, hát most megvan ... stb. E vélemények szerint, hiányzik a célkitűzés. Nem a szükség teremtette meg az egyesületeket, hanem rpás tényezők hivták életre. Másutt viszont következő válaszok hangzottak el: védekezem az egyesülettel... szükség van pénzre... szórakozzanak az egyház felügyelete alatt... stb. Itt viszont helytelen a célkitűzés.

Az egyesületi munkánál elsősorban az elérendő célt kell világosan látni. Nem lehet túlságosan alacsonyra tűzni a célt, mert előbb utóbb ingoványra téved a munkánk.

A másik oka a kezdeti tehetetlenségnek:

Hiányzik a Programm.

Nagyon sok egyesület nem tudja, mit is csináljon. Azt az anyagot, amelyet készen kap, hamar felemészti, s azután üresen járnak a garatok. Az örökös mű- kedvelősdi nem elég. Éppen ezért legyen az egyesületnek programmja! Minden komoly munkánál elengedhetetlen a programúinak előzetes elkészítése. Ha egy szoba konyhás háznak a megépítésénél megkövetelik a tervrajzot, éppenúgy meg kell követelni a lelki ház építésénél is. Programmot tehát, addig, amíg nem késő.

Kerekes Gyurka.

Történeti ifjúsági regény. 8

Irta: Mohr Gedeon, Kassa.

Szuhay talált sereget is. Elég volt a szegénylegény, aki elszegődött hozzá. Kis dandárával István, úr csak kezdetben szorult pénzbeli segélyre, mert azután értették ők a módját, hogy kell eleséget, lőszert, pénzt szerezni az ellenségtől. Bebecsaptak a labancok földjére. Portyázásaikban elmentek Kassáig, Losoncig s így jutottak el egészen Pelsőc közelébe. Kéretlen, hívatlan szállásolták oda el magukat. Berendezkedtek hosszas időzésre.

Azonban megunták a vitéz emberek erősen a folytonos tétlenséget. Február végével vadászatra szottyant kedvük. Igazi vadászat pedig sólyom nélkül el sem képzelhető. Lekötött szemekkel viszik ki ilyenkor magukkal a madarakat, bőrrel védett karjukra ültetik őket s markukban tartják a sólyom lábára illesztett hosszú, finom lánc végét.

Az volt az érdekes, ha feltűntek a magasban a madarak és a sólymok szeméről lerántották a köteléket, azok mint a szélvész fúrták magukat a levegőbe és rácsaptak védtelen áldozataikra. Vagy mint az ostor vége buktak rá rémülten ugráló nyulakra. Halomra gyűlt a zsákmány ilyenkor.

— Édes fiam — nézett végig István úr a legényeken. Az volt a szokása, hogy becézéssel vezette be mondani valóját. — Mit szólnátok egy kis vadászathoz?

— Éljen, éljen! — kiáltozták fölcsillanó szemekkel a hosszas vesztegelésben kalandra éhes katonák.

— De hol vesszük a sólymot — kérdezte Ádám a kis dandár rendszerető, aprótermetű alvezére. — Messze vannak ide a mi erdélyi sólymaink.

—• Sólymot majd hozok én! — jelentkezett Palkó, aki csak itt Gömörben csapott fel katonának és ismerte szülőföldje minden dombját, völgyét. — A Murányi uradalomnak

is van a közeli Zátony-csúcson sólyom telepe. Elhozok én onnan egy párat. A sólyomidomár régi ismerősöm. Elmegyek én hozzá, ad ő szépszerével. Ha megtagadná, majd viszek másképpen!

— Hát akkor csak eridj, Palkó fiam! Járj jó szerencsével! — biztotta István úr.

A legénynek sem kellett ezt kétszer mondánk Előkészítette kis hegyi, de erős lovacskáját. Vadászkést, pisztolyt és kötelet csavart derekára.

Útközben pedig volt ideje elég, hogy elgondolkozzék az idő folyásán. Meglepték mint döngő, zümmögő méhecskék a visszaemlékezések. Szülőhelyét látta, a magasba épült, büszke Murány várát, hol szülei jámbor várnépek voltak. Látta maga előtt a bátor-lelkű, szépséges Széchy Mária úrasszonyt, férjét, a daliás Wesselényi Ferkót. Azok voltak csak az idők! Vadászatok, törökkel való hadakozások, vitézi tornák a várnak udvarán. Derék kuruc idők. Mennyi hősi tettet hajtottak ott végre! Hányszor vertek vissza ostromló sereget.

— Én Uram, Megváltóm, üdvösséges Jézus — sóhajtotta Palkó. — Mily igaz félelmet oltottál szívünkbe! Nem voltak akkor díszes körmenetek, nem cikornyás latin szóbeszédek! A mi nyelvünkön szólt hozzánk Illés tisztelendő! S a szívünkben bűnbánó alázattal fogadtuk kegyelmedet.

Fájdalmasan sajdult meg a szíve. Mily jó urak voltak. Frangepán, Zrínyi, Nádasdy, csupa szilárd erő. S elpusztították mindegyiket. Jó, hogy legalább István úr megmenekült.

Eszébe jutott a várúr, Wesselényi Ferenc távozása. Nyugatra ment, vissza se jött többé, csak a gyászhire. Német- lipcsén halt meg. Ki tudja, hogyan? S negyedévre a borzalmas dolgok, Mária úrnő távozása. Károly vezér győzelmes támadása.

Elfoglalta a bevehetetlennek hitt Murány várát. Kiforgatott mindent, új időket hozott. Eladta a várat, mintha pénzen meg lehetne venni annyi hősi vérrel öntözött bástyákat. Vitézség kell ahhoz!