Harangszó, 1940
1940-08-11 / 32. szám
1940. augusztus 11. HXKXNBII0 245. beszélünk, semmiképen sem szabad elsősorban a testi fenyítésre gondolni. A büntetések sorozatában is első helyen a szellemi büntetések állnak. Testi büntetést csak a Iegkivételesebb esetekben volna szabad a családi nevelésben is alkalmazni. Csak akkor, ha a gyermek tudatosan követ el valami rosszat, vagy ha megátalkodott gonoszságot, durvaságot, makaccságot tapasztalunk nála s ha már a szeretet s tekintély eszközei, illetőleg a szellemi büntetések hatástalanoknak bizonyultak. A gyermeket közönséges hibákért, vagy gyengeségekért testi fenyítésben részesíteni kegyetlenség. Az állandó veréssel csak brutális, vad, vagy érzéki, különféle beteges hajlamokkal s lelki betegségekkel küzdő embereket lehet nevelni s főkép szolgalel- kűeket. És az a- szülő, aki csak a verést tartja rendes nevelési eszköznek, bizonyságot tesz arról, hogy a gyermekek nevelésére teljességgel alkalmatlan. — Ha a gyermekkel kezdettől fogva gyöngéden bánunk, vele szemben nem indulatoskodunk s őt is szelidséghez szoktatjuk, igen kevés kell ahhoz, hogy magát büntetve érezze. Elég gyakran egy komoly, rnsszaló tekintet, egy-egy feddő szó. Ha ez nem használna, még mindig rendelkezésre áll az erősebb dorgálás Ennek azonban szintén nem szabad durva szidalmazássá, hosszadalmas prédikációkká fajulnia. Legyen erélves a szülő feddése. Érezze meg abból a gyermek, hogy a szülő megveti, elítéli a rosszat, a bűnt. de érezze meg belőle azt a jószándékot is. mellyel a szülő gyermekének javát akarja szolgálni. Ha a szavakkal való büntetést kimerítettük, még egészen hosszú sora áll rendelkezésünkre a különféle — elsősorban szellemi — büntetéseknek. (Étkezéseknél elkülönített ülés, a figyelemre nem méltatás, kedvenc ételtől való eltiltás stb.) Természetesen azoknál a gyermekeknél, ség sem ér fel azzal az értékkel, amit a szivekbe ültetett krisztusi szeretet képvisel a gyermek számára. Ez az, amiért a gyermek áldva áldhatja szüleinek haló porait is. A következőkben foglalkozzunk röviden a jutalom és büntetés egy s némely kérdésével. Mindenekelőtt meg kell állapitanunk azt, hogy a nevelésben ezek is nélkülözhetetlenek. A jutalom általánosságban kétféle: anyagi és erkölcsi. Anyagi jutalomról akkor beszélünk, amikor a gyermeket olyan valami tárgyhoz (cukor, játékszer, könyv, ruha stb.) juttatjuk, amely neki különösebb örömet szerez, erkölcsi jutalom tulajdonképpen csak egy van: az elismerés kifejezése. Mindazt — ugyanis — amit ennek tekintünk, jutalommá válik. A nevelés célját tekintve, természetesen ez az utóbbi értékesebb, ezért elsősorban ezt kell előnyben részesíteni a sz.ülőnek. Az elismerést többféleképen fejezhetjük ki. Néha elég egy-egy szelíd mosoly, egy elismerő tekintet, vagy egy dicsérő mondat: Jól van kis fiam! Szeretlek, mert engedelmes voltál. Stb. A jutalmazásban is mértéket kell tartani s ha mégannyira megérdemelné is a gyermek, akkor sem kell őt jutalmakkal elhalmozni. Nagy igazságot fejeznek ki a költő eme szavai: Ha vágyaink teljesülnek, lomha jólét foglyul ejt, Lelkünk Izzó tüze kialszik s szárnyalni elfelejt. (Pákh A.) De megszivlelésre méltó az a figyelmeztetés is, melyet egy régi nevelő így fogalmazott meg: „Vigyázzon minden szülő, hogy amikor öleli gyermekét, meg ne fojtsa azt. Legnagyobb jutalom legyen a gyermek számára, ha az édesanyja megcsókolja és ne legyen számára sohasem hathatósabb biztatás az édesanyja mosolygásánál!“ A büntetés kétélű fegyver. Sokszor többet árthat, mint használhat. Sajnos kevesen gondolnak erre, amikor alkalmazzák. Sokan a lényegével sincsenek tisztában. Azok, akik a büntetést tekintik nevelésnek. „Nevelem a gyermeket“, — ez náluk azt jelenti, hogy „büntetem“ őt. A büntetés pedig egyet jelent az ő szemükben a testi fenyítéssel, a veréssel. Már pedig, amikor büntetésről Dániel az oroszlánok között. — Kutya bajom! — örvendezett. Csak bal vállát nyomogatta erősen. Egész testsúlyával arra zuhant. Gyurka magasra emelte a lobogó ágat. Az egyik sarokban félőn, meghúzódva nagy barna mackó kuporgott. Testét remegés rázta, fejét panaszosan emelgette. — Szegény állat! — sajnálkozott — már a végét járja. — öljük meg — ajánlotta Ákos. Legalább nem szenved s lesz egy medve bőrünk. — Ha már idáig elhúzta, végezze be életét a maga módján! — vélte Gyurka. Még körülnéztek a ragyogó szépségű cseppkőbarlangban és azután a szövétnek utolsó lobbanó fényénél kibotorkáltak a szabadba. Csillag ott várt a közelben, s nem messze tőle az Ákos lova is. Nyeregbe szálltak. A hold lenyugodott. Teljes sötétben haladtak tovább. Jólesőn lélegzettek fel, ahogy a félelmetes hegyet a hátuk mögött hagyták. — Még sem faltak fel a kísértetek — tudott Ákos már mosolyogni is. — Mert tudják, hogy rád még feladatok várnak. Vagy kiment Imre gróf a fejedből. — Hiszen ha ő is velünk lenne! — Akkor? — Hát... hát... magam sem tudom, de valahogy jobb lenne. — Szó se róla, vidámabb volna minden. De én azért helyesebbnek látom, hogyha még várunk. — Mire? — Hogy erősebbek, higgadtabbak legyünk. Nem jó elhamarkodni a dolgokat. Hogyha most állnánk elő, hogy mi igazságot hozunk és békét teremtünk, csak kinevetnének. Várjuk meg az idejét. Üt még a mi óránk. — Vájjon Imre gondol-e még ránk? — Nem felejthette el fogadásunkat. Tudja, hogy ő az Isten embere, aki a jogtalanságoknak véget vet. Gyurkának megint csak édesapja jutott eszébe. Vájjon hol jár? Nincs-e bántódása? Lassan szürkülni kezdett. Jobbkéz felől hagyták a Zátony szirtet és kijutottak a régeczi domboldalra. A völgyet hajnali köd feküdte meg. Karcsún magasodott ki belőle a hatalmas templom torony. Itt-ott egy házikó is előbukkant. Gyurka boldog, otthonias érzéssel nyújtotta ki karját: — Az ott a vár, látod, a templom mellett? Most megszakadt a köd. Az ott a szülőházam. Nézd délen azt a kiugró tanyát, a Mihály gazda portája. Nem győzött eleget mutatni és magyarázni. Alig vették észre, hogy már alászálltak és a kis patak mentén a városkában járnak. Ákos most került ide először. Kedves melegséggel töltötte el a tudat, hogy a Gyurka otthonába lépett. Puszta és üres volt még minden. Az emberek alig-alig ébredeztek. Nem várta senki sem őket, nem is fogadta. Mégis kellemes védettség tudata ömlött el Gyurkán a kiállott nehéz órák után. — Én már csak aludni szeretnék — vallotta meg Ákos. — Felzörgetjük édesanyámékat — biztatta Gyurka — olyan puha dunyhás lesz az ágyunk, hogy a királyé sem külömb. Befordultak a papiak tágas udvarára. A lovakat egyenesen istállóba vezették s szerető, hálás kézzel raktak elébük abrakot.
