Harangszó, 1940
1940-08-04 / 31. szám
1940. augusztus 4. HARANGtXÖ 237. így benne felfokozódott bűntudatot egészségben elviselni nem lesz képes s azok közé az élőhalottak közé visz az útja, akik a legkülönbözőbb lelkibetegségek nyomorúságát kénytelenek viselni. Jegyezzük meg jól, hogy a hazugság kérdése végeredményben a szülői ház légkörének a kérdése. A hazugság csak ott terem meg, ahol hiányzik a szeretet melege, az őszinteség, józan belátás és a bizalom üde levegője. A gyermekhazugságok elbírálásánál általában igen nagy körültekintéssel kell eljárnunk. Vannak ú. n. öntudatlan hazugságok is, melyek elmondására a kis gyermeket szédületes képzeletvilága készteti. Csak hall valamit harangozni s azt fantáziájával a legapróbb részletekig kidolgozza, kiszínezi. Végül aztán mint valóságot könyveli el a sok fantáziaképet és úgy beszél azokról, mint megtörtént dolgokról. Ezeket nem számíthatjuk tudatos hazugságok közé. Nem mások azok, mint csacska gyermekálmok, költemények, melyekben önmaga is hisz a gyermek és fáj neki, ha belátja azok valótlanságát. Nem hagyhatjuk azonban ezeket sem szó nélkül, ha még hét-nyolcéves korában is össz- szekeveri a valóságot a hazugsággal, mert e korban már komolyan fenyeget a veszély, hogy az ártatlan fantáziálás a nagyotmondás, a nagyzolás fudatos szenvedélyévé válik. Elég gyakran, ha elmosolyodunk nagyotmondásán s csak ennyit mondunk: Tévedsz fiam! Gondolkozz csak, mind ebből mi az, ami valóban megtörtént! A gyermek őszinteségében való állandó kételkedéssel is célt téveszt sok szülő. A gyermeket meg keil ajándékoznunk annyi bizalommal, mint amennyit megérdemel. A bizalomért ő bizalommal is fizet, a folytonos kételkedés azonban alakoskodóvá teszi. A hazugság ingoványába viszi a gyermeket a sok parancs és tilalom s a reázudított kérdések özöne. Ezzel szinte mi magunk adunk a gyermeknek alkalmat arra, hogy hazudhasson. Ha bizonyosak vagyunk bűnösségében, mondjuk azt egyenesen a szeis tartatta mindenki a Kísértet-hegyet, még a vadorzók is. Tréfájukat halkra tompították. Ki tudja, nem les-e rájuk egy nyílásból és nem veszi-e tiszteletlenségnek a hangoskodást. Gyurka jól ismerte az egész környéket. Nem is ijedt meg az árnyékától. Beszéltek neki manókról, boszorkányokról, amúgy is tudta, hogy nem léteznek. Az elmúlt két álmatlan éjszaka el is bágyasztotta. Csillagot sietésre becézte, hogy hamarabb Régeczre érjenek. — Szegény édesanyám — bántotta a szíve —. Talán már azt hiszi, hogy régen elpusztúltam. Vájjon mit csinálnak a többiek, Andris, Juliska, a kúrátor, Szénás néni? Gondolatban már otthon is volt. — Ütba ejtjük a Kísértet-hegyet? — fordult hozzá Ákos — Murányban sokat regéltek róla. — Mindjárt odaérünk! — Azt rebesgették, hogy aki éjszaka kerül közelébe, azt a tündérek leviszik a hegy királyi széke elé. Még senkit sem eresztettek élve vissza. — Nappal is veszedelmes arra a járás, szó sincs róla. De azért nem ejtünk amiatt kerülőt. — Nem is azért mondom. Nem félék. Inkább látni szeretném. — Vágyad egyhamar teljesül, — nézett rá Gyurka —. Csak erősen fogjad a kantárszárat. — Olyan sziklás az út? — Sziklás is — hagyta helyben. — És? — Meg aztán ott szana széjjel elég az embercsont, könnyen botlanak meg rajta a lovak, — Embercsontok? — Mit csodálkozol? Ahol emberek élnek ott csontok is vannak. A falvakban is. Csakhogy azokat elhantolják. — És a Kísértet-hegynél? — Azt hiszed, akad olyan, aki hétről-hétre kijárna oda megnézni, hogy nem pusztult-e el megint valaki? — Akkor mégis csak a gonosz lelkek birodalma. — A gonoszoké — nevetett Gyurka — csakhogy állatbőrben. Sok a fenevad a barlangokban. Medvék, rókák, hiúzok és a magasban kőszáli sas. Ákos nem folytatta a beszélgetést. Ösztönösen nyúlt övéhez és megtapogatta pisztolya agyát. Jólesőn érezte kemény, hűs biztatását. Nagy útat tettek meg már a kuructábortól. De a lovaglás és az éjfél után kerekedett északi szél egészen felüdítette őket. Éberen vizsgálták a környéket. Itt az erdőségben még bőven akadt hó is. Fehéren csillant meg egy-egy sáv a mélyedésekben. Nem egyszer száraz ág reccsent meg köröttük. Valami állat került feléjük. Széjjelszimatolt és megint eltűnt. Dombtetőre érve, egyszerre meredt elébük a Kísértet- hegy. Mint valami eszelős építész magasztos-fenséges alkotása tornyosult fölfelé. Feketén, sötéten. Olyan volt, mint egy mérhetetlen hegyes süveg, melyet a gazdája hajított oda a végtelen mindenségből. A szél tomboló haraggal feküdt rá sziklára, erdőségre. Belekapott az odúkba, nyílásokba és fájdalmasan zokogó, keservesen panaszos üvöltéssel hangversenyzett. Az ember azt hihette volna, hogy száz meg száz mesebeli lényt korbácsolnak, kínoznak a hegy gyomrában és azok sivalkodnak. (Folytatjuk) Az irgalmas samaritánus.
