Harangszó, 1940
1940-07-21 / 29. szám
222. HXRANG8Z0 1940. julius 21. a testvérei nevét s azt, hogy melyik közülök a legidősebb, legfiatalabb. Tudja a község és utca nevét, amelyben lakik. Városi gyermek ismerje a legfontosabb közlekedési szabályokat. Ismerje testének főrészeit. (Fej, törzs, mell, has, hát, váll, könyök, csukló, térd, boka.) Tudjon egy rövid reggeli, esti, étkezés előtti és utáni imádságot. Egyszerű körülményeiről, megfigyeléseiről tudjon néhány mondatban értelmesen beszámolni, egyszerű képről olvasni. Legyen bizonyos fokú kézügyessége. Tudjon egyszerű kis játékokat önmaga is készíteni. Legyen tisztában a legelemibb illemszabályokkal. Tudjon illedelmesen köszönni, felnőttek társaságában tisztesség- tudóan viselkedni, egyenesen állni, szembenézni. Tudjon illedelmesen kérni és mindent megköszönni. Rendelkezzék bizonyos önállósággal. Tudjon pl. egyedül mosakodni, öltözködni, üzenetet átadni stb. Legyen engedelmes, őszinte! Rendelkezzék bizonyos fokú önuralommal. Tudjon kisebb fájdalmakat szó nélkül tűrni. Tudjon lelkesedni és a szépnek örülni. Legyen jószívű és jókedélyű. — Rend- szertelenül felsorolva ezek nagy általánosságban azok a kívánalmak, melyeket a szülőnek már az iskolás kor előtt is állandóan szem előtt kell tartani s igyekezni mindezekre gyermekét alkalomszerűen oktatgatni. Sokkal fontosabbak ezek, mint pl. a hosszú versek betanítása, vagy a na- gyokníak való tudományokkal való megterhelése a gyermek értelmének. (Gyakran találkozhatunk u. is 6—7 éves gyermekekkel, akik nagy hangon beszélnek a dinamógépekről, a rövid hullámú rádióról, vagy pláne politikai kérdésekről, de nem ismerik azt a virágot, mely a kertjükben nyílik s nem tudják az édesanyjuk nevét.) A fentiekben a szülők tanítói munkájáról szólottám. Félreértések elkerülése végett azonban aláhúzottan hangsúlyozni kívánom, hogy távolról sem volt szándékomban valamiféle, új „családi iskola“ megteremtése, mely pontosan körülírt munkarend szerint dolgozik. A szülő tanítói, munkájának — a közte és gyermeke közötti kapcsolatból önként következő alk álomszer őség a legjellegzetesebb vonása. A jó Isten minden szülőt megáldott bizonyos fokú nevelői tapintattal. Hallgassunk arra s az meg fogja mutatni számunkra a helyes útat s meg fogja mondani, hogy mikor, mire tanítsuk gyermekünket. Egy gondolatot azonban — úgy érzem — még ide kell ikÚj evangélikus templom Egerben. tatnom. Seneca, ókori bölcs mondotta: „Hosszú az út prédikációkon keresztül, de rövid és eredményes példákkal!" A nevelés kezdete és vége, első és utolsó igazsága tehát ebben az egy mondatban foglalható össze: Jó példával járjatok elől! Templomszentelés. Az egri egyházközség teljesen elkészült templomát jún. 30-án, vasárnap szentelte fel Túróczy Zoltán tiszákerii- leti püspök. Az ünnepélyre sokan jöttek a szomszédos (60—70 km-nyire fekvő) egyházközségekből, különösen az ózdi és diósgyőri gyülekezetekből. Jelen voltak s az ünnep fényét emelték a hegyaljai egyházmegyéjük l.-i gyűlésére érkezett egyházi és világi férfiak. — A gyülekezet az eddig használt imaházban kezdte ünneplését. Ettől elbúcsúzva a püspök és papság vezetésével átvonult az új, templomhoz. — A püspök Róm. 6 :3—11 alapján arról szólt, hogy élet nincs halál nélküf. Ez a templom sem született volna meg halál, vagyis önfeláldozás, önmegtagadás nélkül. A lelkész és felesége önfeláldozása kellett, kik gyűjtésre Finnországban és itthon vállalkoztak, a finneké s a magyar gyülekezeteké, kik áldozatot hoztak, az egri híveké, kik fáradtak, áldoztak, imádkoztak a templomért. Eger városáé, mely telket adott s Eger város lakosságáé, mely 2000.— pengőt adott össze e célra. — Az új szószékről Garam Lajos helyi lelkész hirdette először az igét. Úrvacsorát osztott Marcsek János hegyaljai esperes és dr. Vető Lajos alesperes. — Az istentisztelet utáni díszgyűlésen Porubszky Béla egyházfelügyelő megnyitója után a lelkész az építés történetét, dr. Les- tyán Pál m. felügyelő az ünnepi nyilatkozatot olvasta fel. Az ünneplő — Egyik katonám, — válaszolta a tiszt —. Derék, jó gyerek. Csak az ékköveket szerette túl nagyon. Áthágta parancsom. Megbűnhődött. Szálem! Béke veletek. Tisztelgett s ahogy jött, csendben, hirtelen eltávozott s a katonát vállára vetette. Róza tante izgatott remegéssel kötötte zsebkendőjébe a gyászos nyakéket és elhallgatott. Szavát sem lehetett venni. Lassan magukhoz tértek mindannyian és tovább folytatták útjukat. Gyurka nem tudott Hédivel beszélni. Csak egyszer néztek össze. — Eljössz értem? — látszott kérdezni a szeme. — Eljövök! — felelte a másik. Mintha ezüstös, fehér anyag lenne, úgy ragyogott és rezgett a holdfény. Majdnem nappali világosságban érték el a murányi völgyet. — Azt hittem már, hogy szavukat szegik, — fogadta őket Hefler. — Kuruc ember azt sohasem teszi! — vágott vissza Pál úr. Különben olvassa meg a foglyokat, nem hagytunk-e el belőlük valakit. Hefler végignézett a murányiakon. Megnyugvással bólintott. Némán köszönt és megadta a jelt az indulásra. A három kuruc azonban még állva maradt. Alig jutottak a többiek pár lépésnyire, vad morgó szitokkal lovasok fogták őket körül. Mihály volt az élen, Gáspár és még néhány labanc a nyomában. — Most már nem menekülsz, beste lélek! — kiáltotta a gazda kardját magasra emelve. Mint a förgeteg rontottak a kurucokra. Engesztelhetetlen düh égett a Mihály szívében. Mintha lángot fújna, pattogva, sisteregve tört ki belőle a megcsúfolt méreg. Gyurka elmerengve kísérte szemeivel a tovaügető csapatot, amikor a támadás érte. De hát az ő esze sem volt vajból, szíve a helyén dobogott. Bátorsága veszedelmek között acélozódott szilárddá. — Hajrá! — kiáltotta és ő is kardot rántott —. Csak úgy égett szeme a harci izgalomtól. Vakon és süketen gaba- lyodtak egybe támadók és védekezők. Szikrázott az acél, táncolva, dobolva nyihegtek a lovak. Egybe harapott fogakkal, csikorgó erővel dúlt a viadal. Egyikük sem vette észre, mint hőkölnek vissza Rotholdék az ádáz küzdelem zajára. Hefler is előrántotta kardját és közibük ugrott. Szablyát lóbálva haragosan rivalt Mihályra: — Szégyen és gyalázat! Hagyd azonnal abba! így megsérteni a katonabecsületet. Ok szavukat állták, te vagy a hitszegő! Kardlapjával ütlegelte a gazdát. A labanc katonák lassan kivonták magukat a vívásból. Kapitányuk gyors visszatérése eszükbe juttatta a katona főerényét: az engedelmességet. A három kurucnak már csak két ellenfele maradt. Deter és védettje, Gáspár. Szorongatott helyzetükben mind inkább hátrálásba csaptak. Csakhogy onnan megint a parancsnok kardlapja paskolta őket. — Mi még találkozunk — ordította végre Deter tért vesztve —. Leszünk mi még egymással szemben! (Folytatjuk)
