Harangszó, 1940
1940-06-30 / 26. szám
1940. junius 30. HARANG8ZÜ 197. lom Ítéletének is és — amint az előzőkben már rámutattunk — a legnagyobb felelősséget kell viselnie a világot teremtő Isten előtt. Akinek az Isten jogot, kiváltságot ad, azt kötelezi is és tőle ereje teljességét kívánja. Nagy tévedés volna azért azt gondolni, hogy a nevelés puszta joga a szülőnek, amellyel akkor és akként élhet, amikor és ahogyan neki tetszik. A nevelés kötelesség is. Mégpedig a legelső, legfontosabb s egyben a legsúlyosabb kötelessége a szülőnek. Jegyezzék meg ezt különösképen is azok, r'~” =~ den más kötelességet előbbre helyeznek a gyermeknevelésnél. Egy angol tudós — könyvében — oldalakon keresztül foglalkozik az ilyen szülők magatartásával. Sajnos — úgymond — igen nagy ezeknek a száma. A többség nagyobb érdeklődést tanúsít az állattenyésztés, a politika, vagy gazdasági élet kérdései iránt, mint saját gyermekei ügyei iránt. „Az ebéd utáni társalgás, vagy más efféle időtöltés közben felmerült beszélgetés folyama alatt ki hallotta — panaszolja Herbert Spencer —, hogy a gyermekek nevelése felett csak egyetlen szó is váltatott volna? Ha a falusi úri ember megtette napi látogatását az istállóban s ott személyesen megtekintette lovainak állapotát és az azokkal való bánásmódot, vájjon hányszor lép be a gyermekszobába avégett, hogy ott az életmódot, az időbeosztást és szellőztetést maga megvizsgálja? Könyvtára polcain megtalálhatók a „Lóorvoslásról“, a „Mezőgazdászairól“, vagy „Vadászatról“ írt művek, de hiányoznak azok a könyvek, melyek a kis- és nagyobb gyermekekkel való bánásmódra vonatkozó tanácsokat tartalmazzák. A legkevésbbé sem törődnek annak megtanulásával, hogyan neveljék leghelyesebben saját utódaikat!“ Hogy milyen szörnyű köny- nyelműség ez, akkor tűnik ki igazában, ha e szavak mellé odaállítjuk a mi Lutherünknek szent meggyőződéssel megírt vallomását: „Azt tartom, nincs nagyobb bűn a gyermeknevelés elhanyagolásánál és nem lehet könnyebben megnyerni az eget, mint a gyermek által. Isten színe előtt egy sem terhel annyira bennünket s egy se szolgál reá borzasztóbb büntetésre, mint az, amelyet gyermekeinkkel szemben követünk el, amikor nem neveljük őket.“ Luther népe, tedd magadévá nagy reformátorodnak ezt a vallomását! A legsúlyosabb kötelesség a nevelés egyrészt azért, mert lehetetlenség felállítani olyan tökéletes nevelési elveket, melyek minden gyermeknél egyaránt alkalmazhatók volnának. Amiképen nincs ezen a világon két egyforma falevél, épen úgy nincs két egyforma gyermek sem. Mindegyik egy csodálatos, külön világ, amelyben a test és lélek megnyilatkozásai örökösen változnak. Ezt a titokteljes világot külső szabályok által határozottan kormányozni, s annak változásait emberi elméletekkel teljesen meghatározni, titkait felderíteni sohasem leszünk képesek. Erre nézve a tudomány csak irányadó tájékoztatással szolgálhat, de tökéletes, csalhatatlan, biztos útmutatást adni nem tud. Egyedül a nevelés, célja áll világosan előttünk. Általánosságban az elvek lényege is változatlan, de az azokból folyó nevelői tevékenység folytonosan változik aszerint, amint azt az egyes gyermekek természete, sajátosságai s a körülmények különlegessége megkívánja. Ezekhez minden pillanatban alkalmazkodnia kell a szülőnek és nevelőnek, ha a közös célt: a tökéletességet megközelíteni akarja. A nevelés másrészt azért a legsúlyosabb kötelesség, mert a gyermeknek a szülőkön kívül még igen sok más’ nevelője is van. Röviden azt szokták mondani, hogy a környezet az, mely a gyermek fejlődését állandóan befolyásolja, s amely lelki életének kibontakozására a legnagyobb jelentőséggel bír. Ä gyermek számtalan emberrel érintkezik, akiknek mindegyike gyakorol kisebb-nagyobb befolyást a gondolkozására, beszédő mindenki ereje. ben kikötött lovakhoz érve, újabb meglepetés várta őket. Az otthagyott kettő helyett négy álldogált együtt vidám szerszámcsörgéssel. — Vigyázat fiúk! — állította meg Palkó a többit. — Ott idegenek vannak. Gyurka szíve boldogan dobbant meg. Az egyik homlokán fehéren csillant meg a nap. Hogy őszinték legyünk, titkon várta is ezt. — Csillag — rikoltotta — jó lovacskám! A csikó füleit hegyezve kapta fel fejét és kis kurrogó nyerítéssel törtetett előre gazdájához. Gyurka szeretettel veregette meg homlokát. — De kié a negyedik? — jöttek nyomába a többiek is. — Az enyém! — mosolygott Józsi —. Nektek már úgy is van paripátok. Ahogy közelebb értek, tényleg felismerték benne a sólyomidomár erdei lovát. — Csodálatos ez az ösztön! — álmélkodott Ákos. — Nem puszta ösztön ez! — magyarázta Gyurka —. Okosabbak ezek akárhány embernél. És hálásabbak! Ugy-e Csillag? Megcirógatta lovacskáját. — Hanem fiúk — fordult társaihoz —, most már igyekezzünk vissza a kurucokhoz! A négy jóbarát között teljes volt az összhang. De most Palkó mégis ellentmondott. — Ti csak menjetek, én azonban itt maradok! Tudni akarom, mit főz ki ellenünk Mihály? — Én is maradok! — állt hozzá Józsi —. Édesanyámtól még el sem köszöntem. — Akkor bajtársak — egyezett bele Gyurka — végezzétek el dolgotokat, holnap ilyenkor — nézett fel a napra, mely éppen delelőn állott — Régeczen, minálunk újra találkozunk. Szerető szóval köszöntek el egymástól. Palkó, Józsival visszamaradt. A másik kettő pedig a völgyön át nekivágott a túlsó dombnak. Gyurkát valami belső erő vonzotta a kuruc tábor felé. Maga sem értette. Egy kép ragadt meg emlékében. A Hedvigé. Ahogy aggódva, pártfogón, jóakaratúan nézi őt. Abban a másodpercben hullott belé ez a szép benyomás, amikor a tüzet ugrotta át a kuruc táborban, hogy Palkót megmentse. Ott a lángok felett, mintha megállt volna röptében egy pillanatra. Fejét félre fordítva villant össze pillantásuk. Az ilyesmit elfelejteni nem lehet. Gyurka repülni szeretett volna, hogy minél hamarabb ott legyen Hédinél. Ezerféle színben festette ki magának a találkozást. Odamegy hozzá — és ahogy a lovagtörténetekből hallotta — féltérdre ereszkedik. Úgy ajánlva fel karját és szívét. Vájjon mit fog szólni? De mit mondanak majd a többi apródok és az az ékesebb hölgy, meg a várúr. S elvetette ezt a gondolatát. Inkább levelet ír neki, abban önti ki szíve vágyát. Még versbe is foglalja. Ennél az ötletnél jókedvű mosolyra derült az arca. Folytatjuk.
