Harangszó, 1940
1940-06-30 / 26. szám
196. 194Q jliníus 3Ö a szorgalmas és szegény emberek nem pihennek, mert nem pihenhetnek vasárnap. Sajnos nagyon sokan vannak olyanok, akiknek nem kell megélhetési gondokkal küzdeniük és mégsem pihennek vasárnap, pedig senki és semmi sem kényszeríti őket arra, hogy dolgozzanak. Sőt olyanok is nagy számmal vannak, akik hétköznapokon át kényelmeskednek, de vasárnap a legnagyobb sürgősség és sürgetés van az életükben. Az nem bizonyos, hogy a vasárnaponként pihenő emberek Isten akarata szerint töltik ezt a napjukat, de az bizonyos, hogy a dolgozó és dolgoztató vasárnapi emberek nem Isten emberei! Ezeket meg kellene tanítani az Isten leckéjére, ami II. Mózes 20, 10. versben van megírva! / Erőközpont a vasárnap semmitevéssel nem lehet, mert nemcsak a teste fárad el az embernek a munkában, hanem a lelke is, pedig a pihenést mi a legtöbb esetben a tétlenséggel azonosítjuk. Hogyan kimerül az emberi lélek, hogyan elkedvetlenedünk a hét végére. És mennyire meg tud telítődni az életünk tervekkel és újrakezdésekkel, ha vasárnaponként imádságos lélekkel állunk Isten szent színe elé. Ismerek embereket, akik vasárnap délutánonként újra elolvassák otthon a Bibliából a délelőtti igehirdetés alapigéjét, énekelgetnek az énekeskönyvből és imádkozva kérik az Istent, hogy erősítse meg elgyengült életüket. Elerőtlenedett és elcsigázott életű emberek, valljuk csak be, hogy nem a hétköznap kevés, nem a munka sok, hanem a lelki és testi erő hiánya miatt olyan küzdelmes számunkra az élet. Ha meg akarunk állani a helyünkön, ahova az Isten állított bennünket, akkor vasárnaponként oda kell mennünk életünk erőközpontjához, a gond- - viselő Istenhez, hogy megtelítődhessünk az Isten erejével, amelyik felülről száll alá a magasságból. Csak így lehet erőközpont a vasárnap, erre való a vasárnap! Lukácsy Dezső. Szülő és gyermek. Irta: Kuszák István. 4. A nevelés. A nevelés fogalmát már igen sok kiváló elme igyekezett meghatározni; ez azonban teljességgel egyiknek sem sikerült. Egy bizonyos. Az, hogy a nevelés valami olyan csodálatos, szinte kezdet nélküli és meghatározhatatlan végű folyamat, amely nélkül az ember el nem lehet. A nevelés az ember számára létfeltétel. Ebben különbözik minden más teremtménytől. A hangyát és pókot ösztönük megtanítja az evésre és járásra s természetes fegyvereik használatára. A madár, ha kikel a tojásból és any- nyira felcseperedik, hogy repülni tud, örökre istenhozzádot mond szüleinek. Az erdő vadja is, ha kellően megizmosodik, ott hagyja barlangját, neki vág a vadonnak egyedül és éli a maga életét. A Szahara homokszeme a Számum szárnyain sokezer mérfölddel tovább szállva, egyedül is olyan, mint megszámlálhatatlan társai körében. Az emberi gyermek azonban ember nélkül tönkremegy. Neki az emberi társaság a bölcső és sír, hol élnie, halnia kell s amely nélkül nem lenne emberré. Nevelés nélkül nem lenne más, mint valami elfajzott, az erdő üldözött vadjánál vadabb és önzőbb embertorzó. A nevelés Isten teremtő munkájának folytatása. Az ujszülöttberi egy magával tehetetlen, gyámoltalan, vinnyogó kis porontyot ad Isten a szülőknek, aki életrevalóság szempontjából alantabb áll még a hangyánál és póknál is. Ebben a kis életben azonban ott szunnyad már az értelmi fenség, az erkölcsi nagyság, az istenség földi képmása. Ott szunnyad a csodálatos lélek, amely ha kifejlődik, megjárja a csillagok honát, győzhetetlen hatalommal parancsolhat a testnek, felfogja, megérti a magasztos eszméket, teremthet megdönthetetlen alapelveket, akarata alá hajthatja a természet erőit s az embert a teremtés remekévé avatja. A világ e legnagyobb értékének, a szuny- nyadó léleknek felébresztését, kifejlesztését bízza Isten a szülőkre s ezzel munkatársává avatja őket. A nevelés a legnagyobb kiváltság és a legszentebb jog. Ezzel a kiváltsággal élni s ezt a jogot gyakorolni a legnagyobb gyönyörűség, mert hiszen a legdrágább kincsünk javát és boldogságát szolgáljuk vele. Hiszen arról van szó, hogy gyermekünket előkészítsük és felvértezzük az élet viharai közt ingadozás nélkül való megállásra, hogy számára egy olyan biztos és boldog jövőnek s egy olyan hasznos életnek az alapjait rakjuk le, mely után az örökkévalóság kapui is kinyílnak majd előtte. A nevelés legszentebb jogával élni áldott gyönyörűség; azzal visszaélni azonban a legszörnyűbb ítéletet magában hordozó bűn. A gyermek ugyanis nemcsak önmagáé, nemcsak a szülőké és nem is csupán a nemzeté, egyházé, hanem az egész emberiségé és mindenekfölött az örökkévaló Istené. Aki tehát nevelést vállal, annak előre alá kell vetnie magát nemcsak a gyermek-, hanem a társadaKerekes Gyurka. Történeti Ifjúsági regény. 29 Irta: Mohr Gedeon. Kassa. Párosával lépegettek be a bástyaterembe. S mintha eleven lény volna, ugrott egyikről másikra, ahogy bejutottak, a megrökönyödés. Az asztalon ételmaradványok, az ablak tárva- nyitva. Mihály megkötözve félig fekve, félig gubbasztva. Jobbkarja mellére szíjjazva s benne nyílásával szájába illesztve cinkancsó, melyből még mindig szivárog a hegy leve, de összeszorított fogain kétfelé peregve és laposan elfolyva a földön. Jöttükre kósza madarak, verebek, vagy szarkák riadtan rebbentek széjjel az asztalról és libbentek neki a nyitott ablaknak. Pfennig tért először magához. Felvágta a Mihály kötelékeit. — Hát kenddel miféle szellemek hadakoztak? — tréfálkozott —. Hol van a fiú? — nézett körül. — Mi történt itten! — ripakodott Hefler az óbesterre. Ilyen rendet tartott, amig elvoltam? — S te milyen vereséget szenvedtél ott a hegyek között? — motyogta magában —. Előttem is talány az egészl — mentegetőzött fennhangon. — Este jókedvűen váltunk el egymástól. Egy vérig kötözött fogollyal maradt itt a gazda. — Okos kis leikecskéim, Palkó, meg a többi! — vihogott Ádátu, — Nagyszerű cimborák! — nevetett István úr. — Gyorsak ezek a jó madarak, mint a villám! — Szólt valamit? — fordult hozzá Hefler. — Mondom, mily élelmesek ezek a kósza madarak, — fordította Szuhay szavai értelmét —, az étel szagára rögvest idegyülnek. Mihály sötét arccal és még sötétebb és nehezebb szívvel tápászkodott fel a földről. Fájó tagjait tapogatta, nyomogatta. Zavartan, zagyván kezdett fecsegni valamit a fogoly legényről, hogy megesett rajta lelke, feloldozta hát béklyóitól, s ahogy épp háttal ült neki, a hálátlan leütötte, gúzsba kötötte és így csúffá téve kereket oldott. — Hiszi kigyelmed, István uram? — bökte oldalba Ádám Szuhayt. Az csak a fejét lógatta csendben. — Hazudik, mintha olvasná! Ezalatt a cselédnép munkába állott. Ki az állatoknál, ki a konyhában. Nem telt bele egy óra sem, már friss reggeli főztön lakmároztak a háziak és a vendégek. A négy jóbarát pedig, ahogy jött, a kötélen ereszkedett vissza. Mire a terembe idegenek jöttek, ők már lenn járták az erdőséget. — Nem adnám egy kövér sült túzokért — nevetett Ákos —, ha láthatnám a terembe lépő urakat. A két bölcs parancsnok! A többiek szintén szívesen nézték volna a megrökönyödött arcokat, Csak úgy lett volna teljes az örömük. Az erdő*
