Harangszó, 1940

1940-01-28 / 4. szám

HXffXNGSIÜ 1940. január 28. 30. lamit, mindennap azért, hogy a gyülekezetben „mindenek ékesen és jó renddel legyenek!“ Ez kettős öröm: a szolgálat öröme és a szol­gálattal való örömszerzés öröme! Isten segítsen ahhoz, hogy ezt mi­előbb átélhesd! L. /. Rend a templomban, biblíaórán, iskolában. 1. Az evangélikus templom az Isten háza. ahol Ö szól hozzánk szent igéjé­vel és cselekszik velünk szentségeivel, mi pedig Hozzá fordulunk imádságunk­kal és magasztalunkkal. Ezért szent ház a templomunk, amely egyedül az Óinak, a kegyelmi eszközök szolgálatára van szentelve és ezért igazi otthona, tápláló erőforrása a gyülekezet életé­nek. Az evangélikus templom evangéli­kus istentiszteleten és egyházi szertar­tásokon kívül semmi más célra fel nem használható, át nem engedhető! Bár első sorban a templom papja —• a gyülekezet lelkipásztora — felelős a templomért, — abból, hogy mint gon­dozza és mint használja egy gyülekezet a templomát, biztosan következtethe­tünk az egész gyülekezet hitéletére; — itt látszik meg a legnyilvánvalóbban, mennyire Isten népe az a gyülekezet?! Az Ür előtti felelőssége tudatában kö­vessen el tehát a templom papja min­dent, hogy a legalkalmasabban megvá­lasztott segítsége (felesége, gyülekezeti elöljárók, gondnokok, nőegyesület, le­ányegyesület, egyházfi!!) szolgálatával biztosítsa a templom állandó tisztántar­tását. Legyen gondunk a templom kör­nyékének (templom-udvar!) tisztaságára is! — Ismertem egy öreg esperest, aki betegsége éveiben is állandóan maga tisztogatta meg a gaztól a tágas temp­lom-udvar pázsit-mezőit, útjait, nyeste fáit, bokrait, ugyancsak maga végezve az öntözést is. Még fokozottabb mértékben törőd­jünk azzal, hogy templomunk belse'e tündöklőén tiszta legyen! — A pókhálós falak, poros padok és a piszkos padló­zat-kövezet egyaránt megítélik a temp­lom papját és gyülekezetét. Mivel az evangélikus templom az Is­ten háza. ezért méltán uralkodik benne az Ür oltára, amelynek drága javaiban egészen közel jön övéihez a kegyelmes Isten. — Legyen tehát az oltár tisztán­tartása, felszerelésének gondozása, az e!ő!rásos fertőkkel, igazi gyertyákkal és élő virágdísszel való ellátása a temp­lom papjának és gyülekezetének egy­aránt szent örömet jelentő, boldog szol­gálat! Ugyanilyen áh'tatos szeretettel le­gyen gondunk a szószék tisztaságára és felszerelésére, ahonnan Isten szolgáid­nak személyes bizonyságtevésében szól hozzánk Isten igéje: szent evangéliuma és szent törvénye! — És ne feledkez­zünk meg a keresztelő-rpedenciről (kút­ról) sem, hiszen a Szentlélek kegyelmé­ből itt születünk keresztyénné; Krisztus megváltottjává! — Végül úgy tekintsek és úgy gondozzuk a templomunk orgo­náját és harangjait is, mint Isten dicső­sége szolgálatának és a gyülekezet épí­tésének eszközeit! — Gyülekezeteink sok mindenfélére kénytelenek fedezetről gondoskodni; elsősorban legyen tehát nénz az Or házának, a templomnak méltó gondozására! A szükséges pénz igen könnyén rendelkezésre fog állani, csak minden gyülekezetünkben minél többen legyenek az Isten házát igazán szerető hívek! Nem elég azonban a templomot gon­doznunk, hanem méltóképpen is kell használnunk: a temnlomban Isten háza szentségének megfelelően kell viselked­nünk! — Amint természetes, hogy a pap csakis tiszta és gyiiretlen ornátusban já­rulhat az oltár elé. vagy mehet fel a szószékre, éonen úgy elvárható minden­kitől, aki átlépi templomunk küszöbét, hogv öltözetével is bizonyítsa Isten há­zának megbecsülését. — Amint a sze­génység nem jogcím arra, hogy piszko­sak legyünk, éppen úgy kötelessége a gyülekezetnek, hogy valóban in^é^es ■szegényeit kimentse a leronnvolódás nyomorúságából. — Viszont a jómódban élők ne feledkezzenek meg arról, hogy a templom nem bálterem! Az. hogy miiven lélekkel lépünk be a templom kanuián, bizony meglátszik egész magatartásunkon. — A templom­Kerekes Gyurka. Történeti ifjúsági regény. 7 Irta: Mohr Gedeon, Kassa. — Az árgyélusát! — tört ki belőle. Nagy ügyetlenül kecmergett tovább. Összeszedte fájó tagjait és féltérdre állt. Kémlelőn dugta előre a feiét, hogy körülnézzen. Esés közben kalapja is legurult fejéről. Egyik kezével most azután tapogatózott. Undorral rántotta azonban vissza: meleg, ragadós folyadékba ért vele, mely a földön folyt széjjel és nem szivárgott be az agyagos talajba. Ned­ves ujjait a szájához értette. Megizlelte. — Vér! — nyögte elhülten. Megismerte azt a félédeskés, félig sós ízt, mely annyira jellegzetes az ember ereiben keringő nedvre. Különben is most már a levegőben érezte a vér émelyítő szagát. — Mi történt itt? —• kérdezte még mindig térden állva. Akaratlan szorongással kémlelt körül. Az ajtót beléptékor tárva-nyitva hagyta. Azon keresztül elég fény-áradt be a kü­lönben sötét kis kunyhóba. Mihály kezdte kivenni a bútoro­kat, a nyughelyét a balsarokban, vele átellenben az asztalt, a székeket, az ajtó mellett a szekrényt. Tekintete ekkor maga elé tévedt: sötét alak feküdt ott arccal a föld felé fordulva, a vér még mindig szivárgott belőle. Első félelmében azonnal hozzákapott és féloldalira fordította. — Meggyilkolták! — horkant fel. A halottban komájára, Ácsai Józsefre ismert. Még alig tért magához Mihály az első ijedtségből, mi­dőn újabb bizonytalan érzés fogta el. Mintha elfojtott léleg­zést hallott volna. S ekkor halkan csendben, mintha szellemek mozgatnák, megnyikkant az ajtó. Lassan fordult eresztékében és bezárult. A gazda nem akart hinni a szemeinek. De most már késő volt, koromsötétség fogta körül. Még mindig ott térdelt a komája előtt. Tömzsi nyakán előrenyújtva tartotta fejét. Hallgatott és kémlelt. Minden ide­gét a szemébe és fülébe összpontosította. Szólni nem mert. Csak némán állt fel és halott komáját elkerülve az ajtó felé lépett. Egyet... kettőt... az asztalt elérte. Belekapaszkodott és várt. Újra megindult. Egyszerre ijedten félreugrott. Valami csörrent a lába alatt. Cinnedény hevert a; földön, arra lépett rá. Dühösen félrerugta. Egyszerre nem messze magától tisztán kivette, hogy lélegzik valaki. — A fickó még itt van! — suhant át agyán a gondo­lat —. Vagy talán többen is? Ki tudia? Bizonytalanul állt meg és várt. övéből előhúzta vadász­kését, mely már ma neki egyszer oly jó szolgálatot tett. •— Kik lejietnek ezek? — bántotta a Jcérdés. — Csak nem a Szuhay István kurucai? Mit akarhatnak? Miért bán­tották épp a sólymászt? Erdélyből egész idáig jöttek volna? Mihály szúrásra készen emelte fel kését és előre lépett. De vissza is hökkent, mert férfi-test kemény izomzata állta útját. S ugyanekkor irtózatos ütés zúdolt a fejére. Szúrásra emelt keze pettyhüdten hanyatlott vissza. Még érezte, hogy zuhan, zuhan nagyon mélyre és1 elvesztette az eszméletét. 8. Zátony-sziklán. Mihály jól okoskodott, amikor Szuhay Istvánra gondolt. Azoknak az uraknak volt egyike, akiket a Lipót császár ön­kénye birtokvesztésre és száműzetésre ítélt. Nem volt sehol sem maradásuk az országban. Az egyedüli Erdély fogadta be őket. Apafi Mihály, a fejedelem, segtíétte őket, ahogyan csak tudta, nagy elődeinek, Bocskaynak, Bethlennek, Rákóczi Györgynek szellemében. Tudták mindenfelé, mit művel a csá­szár vezérei által. Hogyan szervezett rendkívüli törvényszéket Lőcsén, Eperjesen, majd Pozsonyban, hogyan enged az érsek­nek, Szelepcsényinek gyűlöletes tanácsaiban. Miként fogad szolgálatába beteges természetű, vérszomjas5 idegen generáli­sokat, mint vette el az eperjesi kollégiumot é.s alakította mag­tárrá, mint züllött le a hírneves, dicsőmultu sárospataki iskola! Szuhayék nem akartak társaik sorsára jutni, kiket har­madéve kivégeztek, ezért inkább elhagyva mindenüket föl­dönfutókká lettek. Üres zsebbel, fegyvertelenül, de olthatat- lan, égő haraggal futottak Erdélybe. A császár még ott se hagyta őket. Erdély ebben az időben függő viszonyba került a török­kel. A császár pedig békét kötött velük. így a törökök által akarta kikényszeríteni a szökevények elpusztítását. A török liormány rá is írt nagy enyhén Apafira, aki megértette a magáét belőle és fegyverrel, pénzzel látta el a menekülteket. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents