Harangszó, 1940
1940-06-16 / 24. szám
HARANGI! iff 1940. junius 16. ISI i őri bácsi, volt amerikás magyar, egyházunk buzgó tagja, a pipát átlódította a szája tuisó szélire s Így szólt: — Népfőiskolát! * Ahol csak tehettük, érdeklődtünk a reverzálist adó evangélikus hittestvérünk családi körülményeiről. Egy eset így történt. Kiharangozták a férfit, amikor esküdött. Aztán telt-múlt az idő. Két gyermek tiporta már az asztal környékét. Most ment sírva a katolikus anya az evangélikus paphoz, hogy tegyen valamit, hogy férje „a lelke békéjét visszanyerje“. * — Ej Uram — szól egy bibliás, Árpád-arcú magyar — a mi népünk most már csak az Istenben bízhat. „Üj világosság jelenék, Régi tévelygés megszűnék, Isten igéje 'jelenék, Újonnan nékünk adaték.“ János 1, 4—5. Semmi sem fejezi ki jobban a hazai reformáció rendeltetését, megindulását, elterjedését, nemzeti jelentőségét, mint Igen. Ezt hallottuk szüntelen: Most már csak az Isten. „Csak az Isten szólna már belé a földi bajba.“ Jaj! Isten! Rövid, sóhajos szavak. Mögöttük egy csodálatos lelki tavasz remeg, lélekvirágba- borulásra. S az önmaga ásta sír partjáról egy nép megindul az élet felé. Hozsánna ember, hogy eljutottál addig, hogy „Csak az Isten“... (fa.) Q. üelUipásztor irja, ho97 a Ka- rangszó a lelkész legkisebb munkatársa. # „ Üelkász- és tanítófesívérek I (Iliit- sátol? munkába minél több k«l?en a legkisebb munkatársatokat. Szerezzetek előfizetőket a I£a- rangszónak! ez a régi, gyönge verselésű, de tiszta hiterős ének a Batthyány-kódexből (Szent Erzsébet officiuma) 1541—1563- ból. Ez az ének a 16. és 17. század reformációjának énekeskönyveiben vasárnapi ének volt, ennek dallamára írtak, fordítottak latinból névtelen szerzők mintegy 50—60 éneket minden egyházi ünnepkörre. Régi énekeskönyveinkben olvashatjuk. Maróthi György — Harmó- niás éneklés — című könyve Függelékében 1764-ből meg van a dallam. Valószínű, hogy régi egyházi énekeinkből való. Az ének több motívuma azonos más énekünkben. Szülő és gyermek. Irta: Kuszák István. 2. A gyermek. A gyermek az élet célja, értelme és rendeltetése. Gyermek nélkül nincs igazi élet, nincs jövő, nélküle értelmetlen a muli és esztelen minden földi harc. Gyermek nélkül vájjon kinek akarnánk visszaszerezni határainkat? Kinek akarnánk templomot építeni? Miért írnánk történelmet? Miért építenénk iskolákat, múzeumokat? Miért emelnénk szobrokat, miért gyüjtenénk könyveket? Gyermek nélkül ki tanulna azokban, ki nézné, ki olvasná azokat? Rendeltetésünk a gyermek. A teremtés hajnalán elhangzott isteni parancs tette azzá: Szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet! A gyermek a mi legdrágább kincsünk s egyetlen maradandó tulajdonunk. Cor- néliáról, a két kiváló római népvezér anyjáról jegyezték fel, hogy amikor asz- szonytársai előtte az ékszereikkel dicsekedtek, ő szerényen, de mégis sugárzó boldogsággal gyermekeire mutatva, azt mondta: ők az én ékszereim. Hasonló történetet mesél az olasz nép Medici Lorenzo hercegről, akit „nagyszerűnek“ neveztek. A herceget műkincsekkel és az ötvösművészet remekeivel dúsan megrakott kastélyában meglátogatta egyszer egy igen nagy úr. A pompakedvelő házigazda először a csekélyebb tárgyakat mutatta meg vendégének, úgyhogy te- remről-teremre mindig szebb és ragyogóbb értékek kerültek elő. Amikor már a legkáprázatosabb kincseket is megtekintették, így szólt Lorenzó magas vendégéhez: — Most pedig a legszebb drágaköveimet fogom neked megmutatni. Ekkor benyitott lakószobájába. Az asztalnál fiai ültek nevelőjükkel és leányai, akik anyjuk őrködő szeme előtt fontak és hímeztek. Egyházi énekeink múltjából. V. — El, ahogy érdemelte, tisztességgel. — Az a Jancsik Palkó — panaszolta — hányszor adtak neki jó falatot, ruhát, hányszor védelmeztem, mint apátián, anyátlan árvát. Hogy tehetett ilyet! — Nem ő volt anyám! A jó asszony csodálkozva nézett rá. — De hiszen a katonák mesélték. — Tévednek mindnyájan. Palkó igaz, jóravaló pajtás. Palkó ártatlan! — Hát akkor ki? — Ne is kérdezze! — hajtotta le fejét. — Különben sem tudjuk. — Egy ideig csendben hallgattak. — A gyilkos császári mundért viselt, — szólalt meg halkan Józsi. — Palkó látta, amint elmenekült. — Csak nem az itteniek közül? — Mindegy, én már határoztam, elhagyom a várat, nem leszek a labancok cselédje. — És mihez kezdesz? — Kerekes Gyurkával és Palkóval együtt a béke katonái leszünk. Ügy nézzen rám édesanyám, hogy már kuruc vagyok. — Kerekes Gyurkával? — csodálkozott az asszony. — Hiszen ő itt van a várban. Tegnap a keresztapád megkötözve hozta magával. — Hová vitték? — kérdezte izgatottan a fiú és felugrott. — A bástyaterembe. Mit akarsz? — Nem maradhat az ő hatalmában! — Alig engedett magának annyi időt, hogy anyját megcsókolja. Sietve fordult ki az ajtón és félig futva tartott a nyugati bástyának. Még mindenki alszik — gondolta — könnyű lesz a dolgom. Végigszaladt a tágas udvaron, felfutott a nagy kockás sziklalépcsőn és a folyosón át a nyugati bástya t*rébe lépett. Itt már óvatosra fogta a járását. Hiszen minden csendes, mintha üresen állana. De akár ki jöhet. A falkiszögelés mögött volt a terem bejárata. Ezen a márciusi reggelen hideg, morcos barátságtalansággal ásított a homályos épület belseje. Akár a pince. Józsi megborzongott, ahogy befordulva az ajtóhoz ért. Kezét a kilincsre téve hallgatózott. Csendben nyomta meg a végét és megbillentette az ajtót. — Hát te mit akarsz itt? — hallatszott egy érdes hang. Józsinak az ijedtségtől minden vér kiszaladt fejéből. Sápadtan, remegve fordult hátra. Szétterpesztett lábakkal állt Mihály előtte. — Édesanyám mondta, hogy Gyurkát itt lelem — hebegte. Érezte, hogy minden kertelés hiábavaló lenne. — Hát azt jól, hallottad! Mit akarsz tőle? — üresen kongott végig kérdése a néma folyosón. Józsi hallgatott. Mit is válaszolt volna? Magyarázkodás úgy sem segít. Eleget értett keresztapja az ő félénk lopkodásából. Zavara is mindent elárult. — Itt cselekedni kell! — fogamzott meg elhatározás a fiúban. Gyorsan megfordult. Kitárta az ajtót és mielőtt a másik megakadályozhatta volna, már bennt is volt a teremben. Örömmel látta a következő pillanatban, hogy a maga mögött zárba rántott ajtón retesz is van belülről. Gyorsan nyílásába taszította. (Folytatjuk.) I ! a a § Elefánty Sándor.
