Harangszó, 1940
1940-06-16 / 24. szám
HARANGSZÓ 1801040. június lő. tegségéből. Ügy elfelejtik az elmúlt tanév megpróbáltatásait és szenvedéseit, mintha ilyenek nem is lettek volna. A felejtés áldása megszépíti előttük még a szomorú órákat is és nem marad nekik más emlékül, mint csak az, ami felmelegítette a szívüket. Visszagondolok a gyermekéveimre és áldom érte a gondviselő Istent, hogy úgy látom magam előtt az iskolás éveimet, mintha csupa virágszedés lett volna, amikor tarka virágokat gyűjtögettem bokrétába. Az Isten csodálatos gondviselése, hogy megsegítő kegyelmében részesített! Adjatok hálát Istennek édesapák és édesanyák! Ti, akik megtapasztalhattátok, hogy áldozataitok, melyeket iskoláinkért és gyermekeinkért hoztatok, nem voltak hiábavalók. Sokan vannak, akiknek örömébe belesírt a könnyük, mert az édesapa nem hallgathatta meg a vizsgán gyermeke számadását. Csukaszürkébe öltözött édesapák hazajöttek lélekben és beültek gyermekeik vizsgájára. Megacélo- zódott a lelkűk és mikor végignézték a gyermekeik munkáját, elmondtak egy imádságot, hogy segítse meg az Isten azt a magyar hazát, amelyiknek ilyen apró katonái is vannak! Lukácsy Dezső. Ez aztán szorgalom. A newyorki egyetemen tanul egy 42 éves özvegy- asSzony, -aki 5 éves kora óta teljesen vak, hogy diplomát szerezzen. Szemfödő, koporsó, temető árnyéka és az ú) élet jelei. Az alábbi írások, lélekrezdülések, pillanatfelvételek a Celldömölki Evangélikus Ifjúsági Egyesület tavaszi gyülekezetjárásáról készültek. Mint erről már beszámoltunk, a celldömölki evangélikus ifjak tizenöt gyülekezetei látogattak meg. Megérkeztünk egy újabb faluba. A hatalmas ifjúsági otthon ridegen fogadott. A ping-pong asztalon ujjnyi por. Mintha a tél minden hidege ide lopakodott volna össze. Egész télen nem volt nyitva az otthon — mondották. Okot kérdezünk, nincs felelet. Csak földet bámuló tekintet. A fiatalok zavartak, mintha szégyenlenék a mi fájásunkat. Hallgatnak. Isten tudja, mi viharzik a lelkűkben. Többen megindulnak a katolikus iskolába. Ott van rádió. Éppen futballmeccset közvetít. A lelkésszel beszélgetek. Ö se bírta a harcot a sokhálójú faluval. Önmagába roskadt ö is. Szegény Tisztelendő Ür, hogy szárnyalt a lelke. Hány és hány erős hitet kovácsolt a szombathelyi diák- szövetségben. A sárarany őt is lehúzta. Didereg a csönd a nagy otthonban... hinnéd, hogy szemfödő. * Itt császári katonák harcoltak az evangélikus templomért. Nagyszerű otthon, drága rádió. Bibliaóra után többen jönnek rádiózni. Sokan kint megvárják a bibliaóra végét, cigarettáznak és ha a lelkész elmegy —, besompolyognak. Mintha éjjel temetnének valakit, titkon. — Nem tudunk színdarabot se rendezni — szól másutt a panasz. — A falu I java mind szabadul a rögtúrástól. Akinek egy kis értelme van, az már képviselőt, mindenkit abajgat, hogy városba kerülhessen állásba. Aztán így elmegy a java, nem tudunk semmit se kezdeni. Egy télitáboros panaszolja ezt. Széles kézmozdulatokkal magyaráz, csöndben, mintha egy nagy temető határait jelölné meg... * A kemenesaljai egyházmegyében döbbenetes módon fellépett az egyke. Az élettagadás. — Az Istennek se tetszene, ha nyomorúságra hoznék világra gyereket — mondta egy pergőnyelvű menyecske az egyik helyen. Sokszor, amikor hazafelé jöttünk a falvakból későn este, mintha koporsó fenekén jártunk volna. * Nem! Nem halt meg! Ne még a szem- födőt! Ne még a temetőt! Ne még a temetést, a koporsót! Hahó! Hahó! Emberek, ne még! Csak alszik! Imádkozzunk, talán még könyörül az Isten ... * A belmissziói munkának egyik igen fontos tevékenysége a szociális gondoskodás. Ezen a téren igen követendő példát vetett fel az alsósági Ev. Ifjúsági Egyesület. Minden évben rendezett színdarabok s egyéb jövedelmet hajtó vállalkozásokból egy szegénysorsú evangélikus és sokgyermekes család egyik leány- gyermeke részére kiházasítási biztosítást köt Jóléti Egyesületünknél. Reverzális- adás esetén a kiházasítási segélyt nem folyósítják. Így munkálkodik az igazi, „korszerű“ fiatalságunk az evangélium jegyében. # — Ha a magyar nép életében megjelenne meséinek aranykincsű királya — mondtuk Kemenesmihályfán előadásunk utáni tereferében —, mit kérnének tőle? Kerekes Gyurka. Történeti ifjúsági regény. 27 Irta: Mohi Gedeon, Kassa. Rothold nem válaszolt. A hölgyek visszahúzódtak és az apródok is erősen összedugták fejüket. Várták, hogy hát mi lesz? Végre felemelte Joáchim a fejét. Felnézett az égre. A nap már derűs nevetéssel kandikált elő hegyi rejtekéből. A várúr nyújtózott egyet. — Szép idő van! — mondta elvontan. — Szép! — felelte Szuhay ugyanígy. — Kapitány úri —- Tessék! — Mikor indulunk? István látta, hogy a várúr beadta derekát. Felnézett ő is, hogy lássa a nap állását. — Egy óra múlva — fejezte be jókedvűen a tárgyalást. A három ifjú már messziről meglátta a várat. Mint nagy lomha csiga heverészett a hegy-kiugráson. Sütkérezni látszott a kelő nap rózsás fényében. A szabadítók letértek eddigi széles htjukról és inkább az erdőbe húzódtak. Nem akarták, hogy a bástyaőr meglássa jöttüket s felverje az egész várat. A domboldal fái közt lépkedtek előre. Tervüket útközben apróra kiagyalták és most már hallgatagon jártak. Mindhármuk számára sokat jelentett ez az előttük büszkén kimagasló épület. Az egyik rokonai sírját tudta benne, a másik édesanyja szerető alakját látta maga .előtt, a harmadik apródsága éveire gondolt. Tűnődve nézték a bástyaormokat. Mindjárt látták, hogy itt az éjszaka mozgalmas lehetett, mert a kéményeken nem go- molygott fel a szokott munka és reggeli ébredés füstje. A vár még pihent. Megérkeztek egészen az erősséggel szemben lévő dombtetőre. — Jóska, te indulhatsz — jegyezte meg Ákos —. Mi is elvégezzük a magunkét. A sólymász fia ügetésre terelte lovát. Levágott a kanyargós útra. Paripáját nem is kellett nagyon noszogatnia. Vígan szedegette lábát. Murányi állat volt, tudta, hogy hazamegy. Ahogy lassan emelkedett útjuk, jól láthatta a fiú két társát, ahogy szintén levágnak a mélybe és a völgyön átkerülve eltűnnek a vár alatti erdőségben. Jóska nehéz szívvel érte el a kaput. — Milyen szomorú lesz a viszontlátás! — eszmélt rá helyzetére. — Szegény édesanyám! — Te is megmenekültél? — engedte be az őr jó szóval. — Anyádat így is majd felveri a bánat. — Nem is kellett neki kétszer említeni. Lovát szabadon hagyva futva sietett fel az édesanyjához. Akkor ébredezett éppen. — Fiam, édes fiam! — ölelte meg nagy siránkozással. — Árván térsz vissza! Megéreztem, hogy ezen az utadon valami baj lesz. — Édesanyám, édes jó anyám! — zokogta a fiú, többet nem is tudott mondani. — Hát eltemettétek? ... . ....
