Harangszó, 1940
1940-06-09 / 23. szám
w> HARANGSI3 173. 1940. junius 9. ban egy-egy magyar iparos munkába állíthattak. Az 1900-as évek után tudatára ébredt a magyar nemzet ipari elmaradottságának s a tulipános felbuzdulás, hogy csak magyar ipart pártfogoljunk, egy kis lendületet jelentett. Ma független állam vagyunk. 'A vasiparunk az, melynek termékeiért vetekszik az egész világ, de emellett az iparágak sokasága állja meg külföldi viszonylatban is a helyét. A mostoha viszonyok ellenére is örvendetes fejlődés és gyarapodás nyilvánul meg a magyar ipar életében. Szeressük, fejlesszük a magyar ipart. A mezőgazdasági munkaterület feleslegei találjanak itt elhelyeződést. Hozzanak magukkal felpezsdülést, gazdag erők forrását. Tegyék naggyá iparunkat és általa hazánkat! Alakuló új világ. Néhány évtizeddel ezelőtt nagy csaták folytak a tudományos világban arról, hogy idővel a földön minden megsemmisül, mert a nap ki fog hűlni. Ez a nagy vita a maga idejében is figyelmen kívül hagyta a magyar iparosságot. Nem a céltalan viták, de a munka szere- tése serkentette a felkészülődésre. Érezte a jövendő előre- vetésében, hogy óriási feladatok megoldása vár reá. Erkölcsi, szellemi, gazdasági felfogások ütköznek össze, kommunizmus, fascizmus, szocializmus, világnézeti problémák sárral, piszokkal bélelt kátyúiban egymás vérét ontva, kimerültén fetrengenek az embermilliók. Kinek van igaza? Ki az igazság bajnoka? Könnyes szemünk fátyolén át vizsgálgatva az eseményeket, nem látunk tisztán. Azt azonban látjuk, hogy új világ fakadása van alakulóban. Jobboldali, baloldali lesz-e? Ki tudná azt ma még megmondani. Szélsőséges ellentétek csak idők múltával tudnak egymásra találni. A jövendő kialakulásában nagy feladat vár a magyar iparosságra is. Legfontosabb munlcája: a jövendő iparosnemzedék felnevelése úgy, hogy megálljon a reá váró küzdelemben. A nemzet és a maga javára tudjon különbséget tenni a világnézetek között, tudjon választani nemcsak elvek, de emberek között is. A magyar iparosság nagy és nehéz örökséget ad át az új világ kialakulása alkalmával az őt követő nemzedéknek: oldja meg azokat a feladatokat is, melyeket a mai nemzedék nem tud már megoldani. És mi bízunk, hogy a jelenlegi áldozathozatal súlyos esztendői után, amikor éppen arról voltunk kénytelenek lemondani, ami szép, ami jó, az átalakult új világ nagyobb kegyben, szeretetben, megbecsülésben részesíti a magyar nemzet legerősebb fundamentumát: az iparos társadalmat. A létfenntartás legszűkösebb lehetőségeinek átélése után jöjjön a jobb kor s ossza ki közöttünk a munka szeretetével együttjáró áldásait. Abban a tudatban várjuk az alakuló új világ érkezését, hogy az melegebb emberi érzéseket rejt magában és javára lesz hazánknak és iparosságunknak! Megindulásunk. Minden összegomolyodott körülöttünk, hová, kihez forduljunk megmaradásunkért? A Budapesti Iparosképző Protestáns Egylet tanfolyama. serpenyőbe vágnak s megfőznek paprikásnak! Sokat hallottam róla a bécsi udvarnál. Kegyetlenek! — Hát ez nem volna rossz! — csettintett Ádám a nyelvével, felfogva a félig tréfás szóáradatot. — Tényleg megfőznek paprikásnak! — ijedt meg Hédi. — Ki vele vitéz kapitány, mit akarnak tenni? — har- ciaskodott Róza tante. — Először is falatozni fogunk, de nem kigyelmedékből. Azután felkerekedünk Murány felé, hogy mindannyiukat visz- szakísérjük a várba. Ügy látom, nélkülözik kényelmes lakozásukat. — Hát nem fognak bántani? — Eszünk ágában sincs! Szépen kísérőik leszünk, hogy védjük minden veszedelem elől. Közben a váltságdíjat is átvehetjük. Joáchim úr eddig félrebillent fejjel szunyókált. — Váltságdíjat? — szisszent fel egyszerre. — önök váltságdíjat akarnak? Kitől? Azt hiszik, a murányi vár ura aranyban, ezüstben vájkál? Nehéz időket élünk. Mindent készpénzzel kell fizetni. Adót, segélyt, járulékot, pallért, asztalost és ácsot. Minden nappal szegényebb leszek! — őszintén sajnálom — nyugtatta István úr — de hát nekünk is szükséges a pénz. Minden fogolyért szár arany jár. A hölgyekért és önért két-két száz. Igazán méltányosak vagyunk! — Kettő-négyhat, meg öt — számlálta Rothold — tizenegy százas — szörnyedt el. — Tizenkettő! — javította ki Ádám — egy kócsagtollas dali apródja megszökött. Kárát mi nem vallhatjuk! — Tizenkettő? — nézett Rothold Szuhayra. — Uhüm! — intett az komoran. — Fel tudják maguk fogni, mit jelent ezerkétszáz arany? Semmim sem marad, ha ezt kifizetem. Régen gondolkodtam már rajta, most megteszem: eladom a várat. — Eladja nagyatyus? — riadt meg Hédi. — Eladom! — kiáltotta nyersen a különben galambszívű ember. Eladom. Már azelőtt is a tönk szélén álltam. Hetvenezer arany volt a vár vételára. Ez a négy itt eltöltött év teljesen kifosztott. Tönkre jutottam! Semmim sincs. Földönfutó leszek! Hallod Hédus? — fordult unokájához. Földönfutók leszünk, koldusok — siránkozott. — Kapitány úr — szólt Ádám Szuhayhoz. Nem esik meg szíve a szegény emberen. Adjunk inkább mi neki néhány ezer aranyat! Aztán köszönjük meg, hogy volt szíves eddig is elszenvedni a mi kellemetlen vendéglátásunkat! — harsány nevetésbe tört ki. — Fontolja meg, Rothold úr, — maradt István komoly, — hogy önök itt foglyok. Módunkban lenne úgy bánni magukkal, ahogy kedves rokona elképzelte. De a mi nemes gondolkozásunk megelégszik azzal a néhány arannyal! Joáchim úr mindennél többre becsülte vagyonát, melyet nehezen szerzett és küzdelemes szorgalommal gyarapítóit. Helyzete koránt sem volt olyan kétségbeejtő, ahogy azt feltüntetni igyekezett. — Legyen hát ezer az egész — próbált alkudni. — Ezerkettőszáz, uram! — vágott szavába István élesen. — Én nem lehetetlent kívántam. Nem engedek! (Folytatjuk.)
