Harangszó, 1940
1940-05-26 / 21. szám
156. HAKANÖSZÓ 1940- május 26. lett, ahol bajtársaktól búcsúznunk kellett. Pedig ennek is 25 esztendeje már. Egy félemberöltő. Olyan félemberöltő, amelyben évről-évre elmossák az emlékeket az új, nagy és megrázó események. Azóta már fiakat vesztett öreg szülők is sokan ott porladnak a temetőben. Azóta fiatal hitvesek arcát is megfakítot- ták a tovatűnő évek. Azóta a kis magyar hadiárvák szép magyar katonákká lettek. Sírkeresztek elkorhadtak, besüppedt sírok jeltelenekké váltak, új háborúk új katonakereszteket ácsoltak és új katonasírokat ástak. És mi mégis emlékezünk. Jaj volna nekünk, ha nem tudnánk emlékezni. Nincs jövője annak a népnek, amely nem akar tudni múltjáról. Emlékezünk minden áldozatra, emlékezünk minden elhullott csepp vérre, emlékezünk minden dicsőségre és emlékezünk minden egyes jeltelen sírra. Körülöttünk dübörög az élet, felettünk rohannak az évek, bennünk elfakul sok-sok emlék, elmosódó emlékek között hűséges szeretettel ápoljuk, szítjuk és őrizzük az emlékezés tüzét drága magyar véreink jeltelen sirján. vitéz Balogh Ernő. TERJESSZÜK A HARANGSZÓT! Hangok a lővészárok mélyéről. Hősök napján, amikor régi nagy idők szomorú emlékein mereng a lelkünk, világháború hőseinek fakuló arcképei, elmosódó írásai tűnnek elénk, megihle- tődött lélekkel gondolunk arra, milyen őszinte vallomások fakadtak fel azoknak a leikéből, akik kint a lövészárok borzalmai között éltek. A most dúló háborúban is fakadnak ilyen őszinte vallomások a lövészárkok mélyén. Sokszor nagyon megrázók és meghatók ezek. Érzik belőlük, hogy a vallomást tevők a lövészárok mélyén végigjárták a megtérés útját. íme, egy-két ilyen vallomás. A nyugati harctérről írja egyik katona a Maginot-vonalból a társának: „Van-e neked Bibliád? És ha van, olvasod-e? Bevallom, én nem olvastam és nem ismertem pár hónappal ezelőtt. Ma már ismerem, mert minden nap olvasom. Bevallom, nem hittem Istenben ... pedig, pedig nincs senki — ma már tudom —, aki erőt adhatna, csak Ö.“ Egy másik katona így ír a lövészárok mélyéről: „Nagyon közel érzem magam Istenhez. Nagy az örömöm, hogy egyedül, félrevonulva olvashatom a Bibliámat. Milyen kiváltság ez számomra. Van reménységem és védelmem, támaszpontom, amely erősebb és biztosabb, mint ezek a sziklák, melyek itt körülvesznek. Érzem, hogy lassanként keresztyén leszek, olyan, aki valóban méltó erre a névre. Milyen gyönyörűség, hogy a napot csendes elmélkedéssel kezdhetem és este Bibliám fölé hajolva fejezhetem be.“ Bizony, Isten sokszor nehéz próbák árán tud magához téríteni minket! Lélekben egy árva sir körül. „Valahol messze, Valaha régen, Megástak egy sírt Temető szélen. Fája elsüppedt, Hantja behorpadt...“ Messze, messze, szédítően nagy földrajzi távolságba, elszállok a képzelet szárnyán kelet felé, Szibéria fagyos hómezőire, hogy ott a jeniszei-parti város Krasznojarszk fogolytemetőjében, lélekben megállják egy sír mellett, — egy sír mellett, amely árván és elhagyottan domborodik kietlen környezetben, de amelyet a szédítő távolságban is, glóriával övez az igaz honfiúi kegyelet. Mondjam-e, hogy ez az árva sír Gyóni-Áchim Gézának, a világháború mártír-hősének és lantosának sírja, azé a Gyóni Gézáé, aki fegyverrel és lanttal a kezében, oroszlán bátorsággal küzdött ezért a hazáért. Most, június hóban lesz huszonhárom éve, hogy a lánglelkű hősnek hamvaira idegen hant borul, aki a przemisli véres napoknak már a kezdetén megérezte prófétai előrelátással az ő gyászos sorsát: „Üzenet a kedvesnek" c. versében. Sejtelme beteljesedett: hazavágyó lelke ott sír a szibériai éjszakákban ma is. Áldozatos életével megmutatta az egyetlen honszerző és megtartó útat. Már az első ágyúlövések után künn van Galicia lőporfüstös levegőjében s Kerekes Gyurka. Történeti ifjúsági regény. 24 Irta: Mohr edeon, Kassa. Elszámolással csak egy úrnak tartozom s az az érsek! — kelt fel az asztaltól. — Parancsnok úr — fordult az altiszthez —- lefekszem egy kissé, míg megjön a várúr. — Azt ugyan várhatja! — csapott át Mihály magázásba. A Szelepcsényi neve nagy hatással volt rá. Megjuhászkodva fogta meg a távozó karját — nem kell mindjárt megharagudnia! A katona visszafordult. — Mit tud Rothold úrról? Mihály röviden elmesélte az utolsó órák eseményeit. Tágranyilt szemmel hallgatta a másik kettő. — Nem is olyan üresfejü kend — jegyezte meg a küldönc — mint ahogy gondoltam. — Azonnal indulunk — ugrott fel az altiszt — kiszabadítjuk Joáchim urat! — úgy érezte, hogy végre itt van a várva-várt' alkalom, amikor kitünteti magát. Mihály egykedvűen ült vissza az asztalhoz. Mintha nem is látná a másik kettő izgatottságát. Kezeit ölében összekulcsolta és két hüvelykujjával nyugodtan malmozni kezdett. — Hová? — kérdezte csendesen. — Mit hová? — tüzeskedett Pfennig. — Hová akar indulni? — A kuruc táborba! — Tudja hát, hogy hol van? — Majd kend megmutatja! S azt hisszi, hogy én tudom? — Ebadta! — gurult méregbe az altiszt — hisz onnan jön! — majd gyanút fogva fenyegetőleg lépett elébe — vagy csak hazudozott nekünk? *— Értsék meg emberek — magyarázta Mihály — a kuruc tábort nem kőből emelték..Az nem a murányi vár! Amikor elhagytam, akkor még ott volt a Csevegő mellett, de hogy most hol van, azt csak ők tudják. Vagy azt hiszik, a kurucok olyan együgyüek, hogy megvárják, míg maguk körülveszik őket? — Mért nem mondta tüstént? — csillapult le Pfennig. — Nekünk Joáchim úr gondot nem okozhat! Aranya, ezüstje van elég. Egy kis váltság árán könnyen megszabadul s vele a többi is! Az altiszt, arca megnyúlt. — Oda a fényes alkalom! — bosszankodott. — Nem adok sok időt — folytatta a gazda — Joáchim úr újra itt lesz. Én már reggelre várom. A reggel ugyancsak gyorsan közeledett. — Inkább aludffmk még egyet! — indítványozta a hírnök. Emellett is maradtak. A két katona nyugalomra tért. — Aludj te is egyet, fiam — küldte Gáspárt a gazda. Neki még volt egy kis dolga, amihez tanukat nem akart. — Jó éjszakát, Mihály gazda! — köszönt el melegen a fiú. Minden háláját a búcsúszavakba tömörítette. — Isten veled! — értette meg Mihály a másik érzését. A várban ezalatt minden elcsendesedett. A felizgatott kedélyek elcsitúltak. Józsi édesanyja csendben sirdogált kamrája szegletében. A katonák mindent elmeséltek neki. Mihály ablakot tárt s kikémlelt az éjszakába. Egyideig hallgatózott. Az egész természet pihenni látszott. Az ablak erdős sziklás domboldalra nyílt. Alatta tátongó, fekete mélység. — Épp jó lesz így! — suttogta. Megnyugodva hajtotta be megint a két abl'akszárnyat. Kinézett a folyosóra. Ott is minden csendes volt. Az asztalhoz lépett. Előhúzta kését. Zsíros bőrnadrágján párszor végighúzta, hogy élesebb legyen. Vérbenforgó szemmel pillantott mégegyszer körül.
