Harangszó, 1940
1940-05-19 / 20. szám
HARANGSZÓ 149 mit tett Isten értünk s egyben indításokat ad a való életben arra, mit kell nekünk cselekednünk? Drága kincs az egyházi év, melynek minden mozzanata úgy bevésődött századokon át a keresztyén gyülekezetek köztudatába, hogy nélküle már el sem tudnók képzelni egyházi életünk rendjét. Az természetes, hogy szokásokban, nyelvünk kifejezéseiben számtalan kísérő jelensége jegecesedett ki az egyházi év egyes szakainak. Ezek a szokások erősítik, emelik, bensőségessé teszik annak hangulatát. Csak arra vigyázzunk, hogy e szokások ne váljanak holt formulákká, hanem elevenen emlékeztessenek minket mindig a lényegre. Szűcs Sándor. Konfirmációi levél. Kedves Lelkipásztorom! Isten segedelmével elérkeztem életemnek ehhez a fontos fordulópontjához, a konfirmációhoz. Még Ürvacsora-vétel előtt bocsánatot kértem szüleimtől, ke- resztsziileimtől és megköszöntem hozzám való jóságukat és gondosságukat. Megköszöntem, hogy hosszú éveken keresztül egyengették előttem a Krisztushoz vezető utat és hogy hosszú évek fárasztó munkájával keresztyén emberré neveltek. Mikor köszönetét mondok a sok szerétéiért és jóra nevelésért, önkénytelenül 1940 május 19. eszembe jut, hogy van még valaki, aki odaadó hűséggel és türelemmel munkálkodott azon, hogy én jó evangélikus legyek. Ez a valaki az én szeretett konfirmáló lelkipásztorom. Legyen ez a levél köszönet és hála azokért a felejthetetlen konfirmációi órákért, amelyeket együtt töltöttünk. Tudom és érzem, hogy ez a néhány óra számomra többet jelentett, mint szüleim és keresztszüleim évekig tartó nevelése. Tudom és érzem, hogy ezek által az órák által az Isten nyúlt bele az én életembe, megfogta kezemet és visszavezetett az egyedüli helyes útra. Ezeken az órákon ismertem meg, hogy mi vagyok én és mivé kell lennem. Ezeken az órákon kaptam új lángot hitembe. Örvendező lélekkel készültem arra, hogy Isten az ő szent vacsorája által ezt a pislákoló kis hitmécset lángoló máglyává erősítse, amelyben megég minden gonoszság és az ördög minden csábítása hamuvá lesz. Máglyává, amely áldást ontó meleget áraszt az emberekre és mutatja az útat a szegény, fáradt vándoroknak a sötét, vigasztalan éjszakában. Itt tanultam meg, hogy nemcsak most vagyok konfirmandus, hanem egész életemben annak kell lennem. Hogy nekem is szükségem van újra meg újra, hogy az Isten hitem máglyáját ismételten táplálja, hogy az ismét messze láthatóan, erősen lángoljon. S hogy ennek az Istentől kapott és újra meg újra megerősített hitnek munkálkodnia kell nemcsak az én életemben, hanem egyházamban, felebarátaim körében is. Tudom, hogy abban az egyházban, amelyet Krisztus adott nekem, szolgálnom, munkálkodnom kell. Hogy lelki- pásztorom oldalán kell állnom és segítenem kell neki a nyájvezetés nehéz és felelősségteljes munkájában. Harcolnom kell minden erőmmel és tudásommal egyházamnak a hitetlenség elleni harcában. Evégből jól meg kell ismernem Isten Igéjét, hitvallásI iratainkat, hogy minden támadást vissza tudjak verni. Anyagilag is tőlem telhetőén támogatom egyházamat ebben a harcban és ha kell, életemet is feláldozom egyházamért. Hálás szívvel köszönöm, hogy mindezeket megláttatta velem a konfirmációi órákon és kérem, imádkozzék értem, hogy valóban ilyen hitű és életű keresztyén ember lehessen belőlem. Erős vár a mi Istenünk! K. Gy. hálás tanítványa és híve. Tornaija. A tornaijai gyülekezet megszervezése és a templom megépítése figyelmeztetés és példaadás. A régi gyülekezeteknek azt üzeni: tartsátok meg azt, amit atyáitoktól szent örökségül kaptatok; kis, kezdő gyülekezetekhez így szól: mindenre van erőnk a Jézus Krisztus által! Semmiből lettünk valamivé. Néhány esztendővel ezelőtt még azt sem tudták a másvallásúak, hogy kik azok az evangélikusok? Sőt, maguk az evangélikusok sem ismerték egymást. Egy-egy nagypéntek alkalmával a közeli sajógömöri evangélikus egyház templomában találkoztak az oltár előtt az úrvacsoránál. És csodálkozva állapították meg magukban: hát ez is, az is evangélikus; hát ennyien vagyunk? Ez a felismerés és az őszinte vágy, hogy saját templomukban dicsérhessék az Urat, szervezkedésre késztette a tornaijai híveket. Lelkész és hívek hozzáfogtak a szent munkához: a tornaijai missziói egyház géssel kopogott figyelmet a maga számára. Az őrtálló sietve forgatta meg a nagy öntött cifra kulcsot, összefutottak az udvari cselédek. Kíváncsian nézték, ki az s mi hirt hozhat. Pfennig is fontosságának tudatában nagyképűen lépegetett elő. Csalódottan látta, hogy az idegen nem a Hefler katonái közül való. A mundérja azonban császári katonát árult el benne. — Rothold urat keresem — állt meg a jövevény Pfennig előtt. Levelet hoztam számára Szelepcsényi úrtól. — Kerülj beljebb, bajtársi — unszolta. Meleg szobában, jó falatozás között megjött a hírvivőnek beszédes kedve. — Hogy jártad meg a hosszú útat — kérdezte az altiszt. Pozsonytól idáig nem kis macskaugrás. — Hát bizony erősen megviselt az idő járása. Nem volt élvezetes helyenként a vihar, szél és hideg. De azért megjöttem. — Hová húzódtál be éjszakára? — Nem kopoghattam be akármelyik portán. A legtöbb faluban ellenségesen néztek. Bántódásom azért sehol sem volt. Éjszakára egy-egy várba tértem, ahol megbecsülik az érsek katonáját. Pfennig oldalát fúrta a kíváncsiság. Nem tudta felfogni, mi lehetett olyan fontos az érsek számára, hogy küldöncét ily messzire hajszolja. Csak nem készül megint hadjáratra? Vagy Heflert rendeli maga mellé? — Talán épp engem tesz murányi kapitánnyá! — ment tovább a találgatásban. — Mi újságot hoztál?! — fordult a vendéghez. — Magam sem tudom, mi áll a levélben! Csak annyi biztos, hogy sürgős lehet, mert az érsek úr maga kötötte lelkemre, hogy ügyeljek rá, mint szemem fényére. — Nem is sejted, mit akarhat? — Úgy gyanítom, hogy valaminek szükségét érzi. Mi- nálunk már összeült a törvényszék. Szelepcsényi úr a feje. Prelátusok, kanonokok a tagjai, ötödikén volt az első kihallgatás. Ügy jöttek a protestáns lelkészek az idézésre, mint juhok a vágóhídra. Az oktalanok. Egy sem szabadul ki élve, ha ragaszkodik hitéhez! — Gondolod, hogy erről szól a levél? Pfennig szélnek eresztette hiú feltevéseit. Nem abaj- gatta tovább a dolgot, a törvényszék őt nem érdekelte. — Rothold úr nincs idehaza — jelentette ki szárazon — de akár- mely percben újra visszatérhet... Várj egy pillanatig? Az udvaron megint lármát, futkosást lehetett hallani. Az altiszt felállt és kifelé indult. Az ajtóban Mihályba és Gáspárba ütközött, akik maguk között taszították megbilincselt foglyukat. — Veletek mi van? — csodálkozott Pfennig. — Várd meg a sorját! — intette le a gazda, aki hírszerzésével kiváltságos előjogokat élvezett a várban. Gyurkát félrelökte. Megkötözött karral ügyetlenül tántorodott meg a fiú a durva mozdulattól s egyensúlyát vesztve, a falon ösz- szezúzva, horzsolva magát zuhant a sarokba. Mihály az asztalhoz lépett és kedvtelve legeltette szemeit a dúsan felhalmozott jóféle ennivalókon. Leültek ők is és kínálás nélkül falatozni kezdtek. Pfennig érezte, hogy a küldönc előtt kezdi tekintélyét veszteni. Erősen bosszantotta a gazda faragatlan modora, aki az idegent levegőbe vette. Mihálynak nem volt sietős a dolga. Csak amikor jól belakmározott, ébredezett benne érdeklődés környezete iránt. Szemügyre vette a futárt. — Téged mi szél fújt ide? — A katona nem válaszolt. Nem tetszett neki a másik hányaveti magaviseleté. — Nem hallod mit kérdeztem? — nyomta meg a szót Mihály. Folytatjuk.
