Harangszó, 1939
1939-03-26 / 13. szám
1939. március 26. HARANGSZÓ 99. oldal. munkatársi szolgálatának felmérhetetlen ajándékát. A búcsúzó Túróczy Zoltántól azzal búcsúzunk, hogy nem búcsúzunk. Ha akarnánk sem tudnánk s ha tudnánk sem akarnánk. Igazán mondotta dr. Hőfer Vilmos győri egyházközségi felügyelő, mikor a nyíregyházi iktatáson 18 síró győri hivő élén megállt a síró volt győri lelkész előtt: „Aki egyszer Túróczy Zoltánnak hive lett, mindörökké az is marad." Azt felelte, amit vártunk: „Én a győrieknek mindig papja maradok." 12 év megszentelt szeretet-köteléke hogy is szakadhatna el?! Nem búcsúzik a dunántúli kerület sem. A kincset visszaadja, de a kamat ittmarad. Aki eddig is az ország papja volt, jut annak imádsága s szolgálata — tudjuk — Dunántúlnak is, ezután is. Nem búcsúzik a Harangszó sem. Sőt boldog örömmel előre köszönti Túróczy Zoltánban tiszakerületi magas pártfogóját. Túróczy Zoltán szolgálati helyét 500 kilométerrel keletebbre mozdította az Ür. De ő maga éppen olyan közel marad hozzánk, mint eddig volt. „Mert erős a szeretet, mint a halál!" Szabó József. 14. Ungvár. Hazatért. Az ungvári evangélikus egyházi élet nyomai a meglévő történeti okmányok bizonysága szerint, visszanyúlnak egészen az 1793-ik évig, A hazatért ungvári evangélikus templom. 4. JELENET. Bodó: (Fáradtan egy székre dobja magát.) Eggyel megint kevesebben vagyunk. A seb vérzik ... egyre vérzik .. . Mihály: Hadd hulljon az alja. János: Nincs az ilyenekben köszönet. Bodó: S ha elfogy egyszer mind-mind, s magunkra maradunk? Mihály: Velünk az Isten. Bodó: (Feláll.) S ő nem nézheti a gonosz diadalát az igazságon. Ki megtartott ezer halál között, nem hagyja most sem veszni nemzetét. Mihály: Ez a mi hitünk! János: Ez a mi vallásunk! 5. JELENET'. (Jönnek gyerekek. Csendben, áhítattal. Szebb jövőt köszönnek.) Bodó: Szegény kis magyarjaim. János: Üljetek szépen le. (A gyerekek csendben leülnek. Egy felé fordulnak, mint az iskolában s az ajtóval, melyen bejöttek, ellenkező oldal felé néznek.) Mihály: (Kimegy arra, ahonnan a gyermekek jöttek.) Kimegyek, avatlan ne csússzon be valahogy. (El.) 6. JELENET. I. fiú: Bodó bácsi a múltkor azt mondta, kinek hite van, az gazdag. II. leány: Nem vagyunk szegények! (Közben az ajtón, melyen Mihály kiment, megjelenik lefátyolozva Zsuzsi. Az ajtó mellett leül. Bodót ez nem zavarja. Csak jóbarát jöhet.) Mind: (Felugrálva.) Hiszünk Magyarország feltámadásában. Bodó: Gyerekek halkan. Nekünk csak csendben szabad remélni, hinni s imádkoznunk is csak sóhajtozva lehet. I. leány: Közel az Isten, meghallja azért. Istentiszteleteiket az akkori evangélikusok a hivek egyikének házában tartották. Volt egy biblia alakú perselyük, melybe vasárnap és ünnepnap adományokat gyűjtöttek. 1800-tól 1833-ig semmiféle történeti okmány nem található az egyház történeti iratai között. 1833-ik évtől azonban már rendszeres egyházi élet nyomait találjuk. Az egyháznak akkori kurátora, az áldott emlékű Lámm Jakab, szepesi származású, állami mérnök volt. Neve, életáldozata be van írva, a nagyjait becsülő hálás nemzedékek leikébe. Az ő ténykedése nyomán már nagy felbuzdulás támad az egyházi életben. Fái az elhagyatottság. a lelki ellátás hiánya, országos gyűjtést indít. Gyűjtőkönyvvel bejárták az akkori Magyar- országot és Erdélyt s gyűjtöttek 2668 forint 27 krajcárt. 1851-ben Lámm Jakab már úgy szerepel, mint az egyháznak felügyelője. A további adatok során megállapítható, hogy az evangélikus hivek már 1860-ban együtt szolgálták az Istent az ungvári református egyházban hittestvéreikkel, mely testvér-egyház lelkészeinek szolgálatát igénybe vették, s úgy őket mint kántoraikat évről-évre tiszteletdíjban részesítették. A pazdicsi evangélikus lelkészek közül Lindtner, Farbaky József, Simko- vies Pál, Kozlay József látták el a híveket. Az ungvári evangélikus egyház hívei úgy a múltban, mint a későbbi időben javarészt állami hivatalnokok voltak, akik különösen az erdészetnél voltak alkalmazva. s akik úgy a múltban, mint a későbbi időkben is javarészt a Sze- pességről. vagy más felvidéki helyekről származván, magukkal hoztak istenfélelmet, egyházhűséget, áldozatkészséget. Bodó: Ne is feledjétek gyerekek, hogy Isten minden szent ügynek hordozója, a mi ügyünk pedig szent. II. fiú: Mert mi az igazságért szenvedünk. /. fiú: Ránk törtek, mint a rablók. II. leány: Kifosztottak. Gyáva népség! Zsuzsi: (Ki éles figyelemmel hallgatja.) Szégyen. Bodó: Igen gyerekek, úgy tettek velünk, mint a rabló, mikor a hullát vetkőzted. De nem erről akarok beszélni. Tudjátok. hogy történt? Többen: Tudjuk..., tudjuk...! /. fiú: Lesben álltak mögöttünk, mikor két kézzel a félvilág ellen kellett védekeznünk. /. leány: S várták, mikor rogyunk össze. Bodó: Ez volt a nagyszerű oláh diplomácia. Na és aztán, ha már ennyire vagyunk? II. fiú: S jöttek azután, mint a dögevők. Éhesen. Zsuzsi: (Fojtottan.) Gyalázat, sose hallottam. / fiú: Azt hitték már végünk s lehet zsebelni. //. fiú: De megjárták. Az első ütésre szedték a bocskort, mintha égne alattuk. János: Inaltak haza felé, mint a patkányok a disznóól alá, mikor rájuk ijesztenek. Bodó: Végül mégis sikerült. /. leány: Mikor már majd elvéreztünk, akkor jött a dicsőséges oláh hadjárat s vittek mindent, amit kezük-lábuk ért. II. fiú: Mindent, ami vihető volt. II. leány: A földgömböt az iskolából. I fiú: Azt hitték, hogy ágyúgolyó. II. fiú: Volt köztük, ki a szagos szappant sajtnak ette. I. leány: A dinamót meg ketrecbe zárták s úgy vitték, hogy ne tudjon harapni. Bodó: S ezek akarnak nekünk parancsolni, kiknek nagyrésze még ugv nézi a betűt, mint lúd a repülőgépet. Lehetséges ez fiúk!? (Folytatjuk.)
