Harangszó, 1939

1939-12-17 / 50. szám

372. HARANGSZÓ 1939. december 17. Finn testvéreink jelenlegi helyzete.*) Manapság az egész világot csodálat­tal tölti el az a hősies küzdelem, amely- lyel a testvér finn nép harcol független­ségéért és családi tűzhelyeiért. A hit, a békesség és a kultúra maroknyi népé­nek harca ez az istentelenség és vad erő­szak vörös áradatával szemben. Bizo­nyára sokan felteszik most a kérdést: hogyan tudnak megállani ebben az ir­tózatos küzdelemben? Valóban emberileg nem lehet meg­felelni e kérdésre. Ehelyett hadd mond­jak el valamit abból, amit a legutóbbi hetekben láttam közöttük. Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy az egész finn nem­zet, mint egy ember, különbséget nem isme­rő egyértelműséggel áll most csatasorba hazája védelmére. Álljon itt né­hány példa. Ezelőtt a hazafias fin­nek egységét annyira- amennyire csak a „szoci­áldemokraták“, a kom­munista érzelmű finnek bontották meg. Egyik fő programmjuk volt az, hogy a hazafias szel­lemű Mannerheim -féle nemzetőrséget gyaláz- zák. Természetesen nem is léphettek be a nem­zetőrség tagjai közé. Most pedig, midőn lát­ták, mennyi mindent köszönhet az ország a fegyelmezett, áldozatos, bármelyik pillanatban fegyverbeszólítható és *) E cikk Írója nov. 27.-én érkezett haza Finnországból. a gondolatok cikáztak az agyamban. Mindig az volt a véleményem, hogy „a halál nem válogatós“, most azonban ide­gen volt az a gondolat, hogy itt kellene örökálomra hunyni a szemem, ahol egyetlen hozzátartozóm sincs, aki ki­jöhetne síromhoz. Táborunk nyugati ol­dalán, a kerítésen kívül van a temető, ahová megáldatlanul földelik el az el­hunytakat. Megborzasztott a gondolat, hogy ott kellene pihennem. Amikor reggel megcsendült az éb­resztő vas és öltözködni kellett, nem bírtam felemelni a fejemet. A reggeli kását sem kívántam, csak a lócán he­vertem. Amikor a napos hozzám jött s kezdett a lábamnál fogva a padlóra rán­gatni, átnyújtottam neki az orvosi en­gedélyt. Ez elég volt. A barakkban ma­radhattam, amikor a többiek munkába mentek. Már két órája hevertem a ba­rakkban, amikor a napos nevemre érke­zett csomagot hozott. Feltápászkodtam s kezdtem felbontani. Vájjon mit is tar­talmaz? Olyan sokat ígérőén nagy volt. Felujjongtám, mert a lehető legnagyobb ajándékot kaptam. Felöltő volt a cso­magban, kék munkazubbony, csizma, kenyér, vaj és cukor. Mi lehetett volna értékesebb! Mintha megrendelésre jött volna, bár nem tudom, ki küldte. Mind­járt megkóstoltam a vajaskenyeret. A napos pedig, akit megkínáltam, hozott rendet fenntartó nemzetőröknek, el­hallgatott gáncsoskodásuk és tetteiket a múltnak megbánása jellemzi. Fiaikat adják be a nemzetőrök közé. Pénzzel és élelemmel támogatják őket. Tampereban pl. a szociáldemokrata székház tetején van a nemzetőrök megfigyelő-állomása. Magam hallottam, amikor Kuhmalahti- ban a nemzetőrök székházában rendezett hazafias ünnepélyen megjelent (!) egy szoc. dem. képviselő is, sőt az ünnepség szónokaként Alexis Kivi „Hét testvér“ c. regényét idézve egy mondatba foglalva ezeket mondotta: „ma nincs sem szoc. dem., nincs sem jobb-, sem baloldal, csak finn van — az orosz ellenség ellen! Mikor Molotov szavát szegve napvi­lágra hozta az orosz követelések tartal­mát, hallottam, amint megjegyezte egy Finn-orosz határ Inkeriben. forró vizet. A betegség is mintha elkot- ródott volna. Arra gondoltam, hogy most Volna a legjobb kereket oldani. Nézgelődtem s kissé erőre kapva, magamra vettem a felöltőt, az eleséget elrendeztem a zse­bemben s kimentem a barakkból. Csend volt a táborban. Csak néhány őr sétált ide-oda. A többiek munkában voltak. Csendesen a tábor udvarára mentem megnézni, merre lehetne legjobban me­nekülni. Óh ha észrevesznek! A tábor nyugati oldalán volt az árnyékszék, e mögött a temető. Gondoltam átmegyek négykézláb a sírhalmok között s így el­jutok az erdőig. De amikor az árnyék­szék mögé értem, utánam futott egy őr s erősen megragadta a karomat. — Miért nincs munkában? Szökni akar! Gyerünk csak a parancsnokhoz! — ordított. A tábor parancsnokának szobájában gondosan kikutattak. — Miért van a zsebében élelem? miért nincs munkában? — kérdezte Ko- sakov parancsnok hevesen. — Azért vagyok távol a munkától, mert beteg vagyok s az orvos egy napi munkaszünetet engedélyezett. Az élel­met ma kaptam csomagban. Magammal hordom, nehogy más szájába jusson, mert itt mindent ellopnak! — feleltem kissé szomorúan. egyszerű tuulosi ember: annál jobb, mi­nél többet követel, legalább biztosak le­hetünk, hogy a kormány nem enged semmit. Ha a Moszkvában tárgyaló kül­döttség, melyet a helsinkii pályaudva­ron „egy körömfeketényit sem!“ kiáltás­sal engedtek útjára, engedett volna az orosz követeléseknek, a nép maga fo­gott volna fegyvert függetlensége vé­delmére. Az állami hadikölcsönjegyzés ideje még félig sem járt le, amikor az elő­irányzott összeg többszörösét jegyezték. Észak-Finnországban egy községben 850 behívott katonának kellett jelentkez­nie. Ellenőrzéskor kiderült, hogy 2000 jelentkezett... Folytathatnám még sokáig, de e né­hány mozzanat is eléggé jellemzi az északi testvérek egy­séges állásfoglalását. Emberileg kérdéses le­het az ő sorsuk s nagy­ban függ más, főleg az északi államok anyagi és erkölcsi támogatásá­tól. De azt tapasztal­tam közöttük, hogy — evilág szerint bármilyen szokatlan is — ők első­sorban most is minden­reményüket abba a mennyei Atyába helye­zik, aki az Űr Jézus bűnbocsátó vérébe ve­tett hit által közöttük oly sok gyermekének adott új életet. Ezért tudnak nyugodtan fel­készülni mindenre és nyugodtan szembenézni a halállal is. Többször hallottam közöttük: nem az orosz az ellenség, ha­nem Isten kezében va­gyunk. Testvérem, ki e soro­— Hiába védekezik! Bizonyosan szök­ni akart, de innen nem lehet csak úgy elindulni. Ruháit most itt hagyja, maga pedig kissé jobb gondozásba kerül — szólt Kosakov dühösen. Alsóruhában földalatti hideg és félig sötét cellába tettek. Legalább 30 ember volt már ott hasonló öltözékben. Nem volt szabad alsóruhán kívül semmiféle ruhát levinni, még csak egy zsebkendőt sem. Ez igazi börtönök börtöne volt: „isolattori“. Kemény lócák szolgáltak asztal, szék és fekvőhelyként. Már nem is volt mindenkinek hely a lócákon, mert túl sok embert vetettek a kicsi odúba, amelynek kb. 40 négyzetméter volt a nagysága. A reménytelenség vett erőt rajtam ebben a ,,pokol“-ban s arra gondoltam, hogy soha sem kerülök már az emberek világába, mert az ilyen cellákban a rab párák halottakká sorvadnak. De a súlyos munka után a pihenés mégis jól esett, bár az idejutottaknak csak napi 300 gr. kenyeret adtak fejen- kint és két kanál kását. Még. vizet sem adtak eleget. De itt legalább nem kellett rönköket bántani s heverészhettünk. A hideg ellen megfelelő szert találtunk. „Kutyák módjára“ aludtunk, ahogy az oroszok mondják, t. i. hol az egyik volt alul, hol a másik. Amikor az alul lévő eléggé felmelegedett, helyet cserélt a

Next

/
Thumbnails
Contents