Harangszó, 1939
1939-12-17 / 50. szám
372. HARANGSZÓ 1939. december 17. Finn testvéreink jelenlegi helyzete.*) Manapság az egész világot csodálattal tölti el az a hősies küzdelem, amely- lyel a testvér finn nép harcol függetlenségéért és családi tűzhelyeiért. A hit, a békesség és a kultúra maroknyi népének harca ez az istentelenség és vad erőszak vörös áradatával szemben. Bizonyára sokan felteszik most a kérdést: hogyan tudnak megállani ebben az irtózatos küzdelemben? Valóban emberileg nem lehet megfelelni e kérdésre. Ehelyett hadd mondjak el valamit abból, amit a legutóbbi hetekben láttam közöttük. Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy az egész finn nemzet, mint egy ember, különbséget nem ismerő egyértelműséggel áll most csatasorba hazája védelmére. Álljon itt néhány példa. Ezelőtt a hazafias finnek egységét annyira- amennyire csak a „szociáldemokraták“, a kommunista érzelmű finnek bontották meg. Egyik fő programmjuk volt az, hogy a hazafias szellemű Mannerheim -féle nemzetőrséget gyaláz- zák. Természetesen nem is léphettek be a nemzetőrség tagjai közé. Most pedig, midőn látták, mennyi mindent köszönhet az ország a fegyelmezett, áldozatos, bármelyik pillanatban fegyverbeszólítható és *) E cikk Írója nov. 27.-én érkezett haza Finnországból. a gondolatok cikáztak az agyamban. Mindig az volt a véleményem, hogy „a halál nem válogatós“, most azonban idegen volt az a gondolat, hogy itt kellene örökálomra hunyni a szemem, ahol egyetlen hozzátartozóm sincs, aki kijöhetne síromhoz. Táborunk nyugati oldalán, a kerítésen kívül van a temető, ahová megáldatlanul földelik el az elhunytakat. Megborzasztott a gondolat, hogy ott kellene pihennem. Amikor reggel megcsendült az ébresztő vas és öltözködni kellett, nem bírtam felemelni a fejemet. A reggeli kását sem kívántam, csak a lócán hevertem. Amikor a napos hozzám jött s kezdett a lábamnál fogva a padlóra rángatni, átnyújtottam neki az orvosi engedélyt. Ez elég volt. A barakkban maradhattam, amikor a többiek munkába mentek. Már két órája hevertem a barakkban, amikor a napos nevemre érkezett csomagot hozott. Feltápászkodtam s kezdtem felbontani. Vájjon mit is tartalmaz? Olyan sokat ígérőén nagy volt. Felujjongtám, mert a lehető legnagyobb ajándékot kaptam. Felöltő volt a csomagban, kék munkazubbony, csizma, kenyér, vaj és cukor. Mi lehetett volna értékesebb! Mintha megrendelésre jött volna, bár nem tudom, ki küldte. Mindjárt megkóstoltam a vajaskenyeret. A napos pedig, akit megkínáltam, hozott rendet fenntartó nemzetőröknek, elhallgatott gáncsoskodásuk és tetteiket a múltnak megbánása jellemzi. Fiaikat adják be a nemzetőrök közé. Pénzzel és élelemmel támogatják őket. Tampereban pl. a szociáldemokrata székház tetején van a nemzetőrök megfigyelő-állomása. Magam hallottam, amikor Kuhmalahti- ban a nemzetőrök székházában rendezett hazafias ünnepélyen megjelent (!) egy szoc. dem. képviselő is, sőt az ünnepség szónokaként Alexis Kivi „Hét testvér“ c. regényét idézve egy mondatba foglalva ezeket mondotta: „ma nincs sem szoc. dem., nincs sem jobb-, sem baloldal, csak finn van — az orosz ellenség ellen! Mikor Molotov szavát szegve napvilágra hozta az orosz követelések tartalmát, hallottam, amint megjegyezte egy Finn-orosz határ Inkeriben. forró vizet. A betegség is mintha elkot- ródott volna. Arra gondoltam, hogy most Volna a legjobb kereket oldani. Nézgelődtem s kissé erőre kapva, magamra vettem a felöltőt, az eleséget elrendeztem a zsebemben s kimentem a barakkból. Csend volt a táborban. Csak néhány őr sétált ide-oda. A többiek munkában voltak. Csendesen a tábor udvarára mentem megnézni, merre lehetne legjobban menekülni. Óh ha észrevesznek! A tábor nyugati oldalán volt az árnyékszék, e mögött a temető. Gondoltam átmegyek négykézláb a sírhalmok között s így eljutok az erdőig. De amikor az árnyékszék mögé értem, utánam futott egy őr s erősen megragadta a karomat. — Miért nincs munkában? Szökni akar! Gyerünk csak a parancsnokhoz! — ordított. A tábor parancsnokának szobájában gondosan kikutattak. — Miért van a zsebében élelem? miért nincs munkában? — kérdezte Ko- sakov parancsnok hevesen. — Azért vagyok távol a munkától, mert beteg vagyok s az orvos egy napi munkaszünetet engedélyezett. Az élelmet ma kaptam csomagban. Magammal hordom, nehogy más szájába jusson, mert itt mindent ellopnak! — feleltem kissé szomorúan. egyszerű tuulosi ember: annál jobb, minél többet követel, legalább biztosak lehetünk, hogy a kormány nem enged semmit. Ha a Moszkvában tárgyaló küldöttség, melyet a helsinkii pályaudvaron „egy körömfeketényit sem!“ kiáltással engedtek útjára, engedett volna az orosz követeléseknek, a nép maga fogott volna fegyvert függetlensége védelmére. Az állami hadikölcsönjegyzés ideje még félig sem járt le, amikor az előirányzott összeg többszörösét jegyezték. Észak-Finnországban egy községben 850 behívott katonának kellett jelentkeznie. Ellenőrzéskor kiderült, hogy 2000 jelentkezett... Folytathatnám még sokáig, de e néhány mozzanat is eléggé jellemzi az északi testvérek egységes állásfoglalását. Emberileg kérdéses lehet az ő sorsuk s nagyban függ más, főleg az északi államok anyagi és erkölcsi támogatásától. De azt tapasztaltam közöttük, hogy — evilág szerint bármilyen szokatlan is — ők elsősorban most is mindenreményüket abba a mennyei Atyába helyezik, aki az Űr Jézus bűnbocsátó vérébe vetett hit által közöttük oly sok gyermekének adott új életet. Ezért tudnak nyugodtan felkészülni mindenre és nyugodtan szembenézni a halállal is. Többször hallottam közöttük: nem az orosz az ellenség, hanem Isten kezében vagyunk. Testvérem, ki e soro— Hiába védekezik! Bizonyosan szökni akart, de innen nem lehet csak úgy elindulni. Ruháit most itt hagyja, maga pedig kissé jobb gondozásba kerül — szólt Kosakov dühösen. Alsóruhában földalatti hideg és félig sötét cellába tettek. Legalább 30 ember volt már ott hasonló öltözékben. Nem volt szabad alsóruhán kívül semmiféle ruhát levinni, még csak egy zsebkendőt sem. Ez igazi börtönök börtöne volt: „isolattori“. Kemény lócák szolgáltak asztal, szék és fekvőhelyként. Már nem is volt mindenkinek hely a lócákon, mert túl sok embert vetettek a kicsi odúba, amelynek kb. 40 négyzetméter volt a nagysága. A reménytelenség vett erőt rajtam ebben a ,,pokol“-ban s arra gondoltam, hogy soha sem kerülök már az emberek világába, mert az ilyen cellákban a rab párák halottakká sorvadnak. De a súlyos munka után a pihenés mégis jól esett, bár az idejutottaknak csak napi 300 gr. kenyeret adtak fejen- kint és két kanál kását. Még. vizet sem adtak eleget. De itt legalább nem kellett rönköket bántani s heverészhettünk. A hideg ellen megfelelő szert találtunk. „Kutyák módjára“ aludtunk, ahogy az oroszok mondják, t. i. hol az egyik volt alul, hol a másik. Amikor az alul lévő eléggé felmelegedett, helyet cserélt a
