Harangszó, 1939
1939-12-17 / 50. szám
1939. december 17. HARANGSZŐ 371 S A Magyarhoni Evangélikus CelRésxegyesület kiáltványa. Az Ür nevével köszöntjük az olvasót! Kedves Szolgatársak! A Góliát és Dávid esete szemünk előtt ismétlődik meg. A 180 milliós Oroszország élet-halálharcra kényszerítette a nem is 4 milliós Finnországot. Amaz a hadak tömegével, öldöklő fegyverek és harcikocsik roppant seregével, emez az Isten nevével, szent egyesülés bizonyosságával. Imádságos kérésünk a népek Istenéhez mi legyen más, mint az, hogy az ő csodálatos segedelme és tökéletes nyilvánvaló kegyelme segítse most is diadalra azt a népet, mely az ő nevével az Erős vár a mi Istenünk éneklésével indul a csatamezőre. A finn-testvérekkel való meleg együttérzésünknek azonban az értük való buzgóságos imádkozáson kívül segítő támogatásban is meg kell mutatkoznia. Fegyverrel nem állhatunk a szorongatott testvér erősítésére, de a háborúban kapott sebek gyógyításában segíthetünk. Kell is segítenünk. Felhívjuk a lelkésztestvéreket, hogy rendezzenek templomi és házanként gyűjtést a finn Vöröskereszt javára. Istentiszteleten ideg- felelő módon hívják fel adakozásra a híveket, hogy minden magyarhoni evangélikus hívő adományával is megmutathassa a finn-testvérekért való igaz együttérzést és támogató készséget. A begyűlt ösz- szeget a gyorsabb elintézés érdekében az Evangélikus Élet 20.412 és a Harangszó 30.526. sz. csekklapján már a 4. ádvent bekövetkezése előtt küldjék be. A befizetés a számokra való hivatkozással bármely postahivatalnál megtörténhetik. A küldött összeg rendeltetése feltüntetendő. Isten áldása legyen jószándékú munkánkon és a segítő munkában résztvevőkön. Az Űr kegyelme legyen velünk. D. Kattay Sándor bányakerületi püspök. A püspöki kar a finn testvérek megsegítését Isten munkájának tekinti s ezért elrendeli, hogy a Finn Vöröskereszt javára offertóriumot tartsanak. D. Kapi Béla dunántúli püspök, D. Ttatfay Sándor bányakerületi püspök, D. Kovács Sándor dunáninneni püspök, Túrócxy Holtán tiszakerületi püspök. FINNEK ÉNEKE. Dallama: Most nyugosznak az erdők... összeteszem két kezem, Szívem Hozzád emelem, Én édes Istenem! Mond aiakam hő imát: E félelmes éjen át őrző szemed rajtam legyen! Ránk tört szörnyű fergeteg, Állig fegyver-emberek Határunkat tépik... Mint a sáska, tömeggel Életünket eszik fel — Jajunk felhat a nagy égig! Drága Ezer-tó felé Mintha pokol öntené Minden fúriáit. Édes hazánk felkiált: Hátamon a Góliát, Mit tehessek én, a Dávid? Nálad van a védelem, Állj Te mellé, Istenem. Szeresd szived szerént! Ha jóságod akarja, Az ellenség vaskarja összetörik, mint a cserép! Ha meg akarsz próbálni, Küldj énreám akármi Szenvedést, kínokat! De Általad feltámadt, Szorongatott hazámat örök kegyelmedbe fogadd! Dr. Vietórisz István. A finn ellenállás még töretlen! Fel új keresztesháborura! A halál vermében.*) A május nap már sokszor felkelt és sokszor lenyugodott. A Vonga folyó, amely a Vienai tengerbe ömlik, már egészen megszabadult a tél bilincseitől. Farönkök úszkáltak a bocskoros emberek irányítása mellett. Vappu után megfeszített munkát végeztettek velünk a táborban. Mivel a nappalok világosak voltak és hosszúak, nagyon természetes volt, hogy reggel ötkor mentünk munkába s este kilenckor tértünk vissza a barakkokhoz. Napi 16 órát voltunk a munkahelyen; a munkavezető pedig egy- re-másra siettetett: „Davai! Davai!“ Egészen Vonga állomásának közelében volt a fa-raktár, ahol kb. 2000 us- loni rab dolgozott. Lehántották a rönköket, bányafát készítettek, vagónokba rakodtak stb. Hamisnak bizonyult a rabok között titokban elterjedt hír, hogy a külföldi hatalmak nem veszik át a politikai rabok által készíttetett fa-szállít- mányokat. Aligha tudják a világon másutt, hogy a tanácsköztársaságból érkező fatörzsek ártatlan vértől pirosak s a politikai rabok verejtékében ázottak. Feledve a fárasztó munkát, a tavasz frissítőleg hatott. Bennem égni kezdett *) Fejezet Kuortti Ádám finn lelkész „Pap, száműzött, szökevény“ című önélet-elb :széléséből, amely karácsonyra hagyja el a Harangszó nyomdáját. a gondolat, amely akkor született, amikor a halálos ítéletemet 10 éves kényszermunkára változtatták: elhatároztam, hogy amint alkalom adódik, megszököm. Tudtam, hogy a politikai rabok sohasem szabadúlnak meg a tanácsköztársaságban. A halál, vagy a sikeres kül- földre-szökés szabadíthat csak meg a bolsevisták kínzásából. Az utóbbira gyakrabban gondoltam, bár a halál lehetőségét nem felejtettük el itt soha az élők temetőjében. Bár a politikai rabokat, különösen a tíz évre ítélteket szigorúan őrzik, a menekülés vágya egyre nőtt bennem. „Jobb a halál, mint az ilyen élet“ — gondoltam magamban. Es- ténkint gyakran voltam kimerült a munka után, de amint a menekülésre gondoltam, erőm megújult s a vér elevenebben lüktetett ereimben. Mintha állandóan ezt súgta volna valaki: „Menekülj, menekülj a lelked érdekében!“ A szökés útját elterveztem Kiisseli Mikkoval, Hűen Sándorral s a karjalai Maljukovival, mert ezekkel voltam egy barakkban. A legrosszabb az volt, hogy sem cipőnk, sem ételünk, sem ép ruhánk nem volt. Bocskorban és rabrongyokban nem lett volna jó elindulni, mert ilyen öltözetben az első alkalommal elfogtak volna. A tetejébe meg is betegedtem. Egyik este a munka után nem ízlett az éteJ. Tizenegy órakor elvánszorogtam az orvoshoz s már reméltem, hogy a kegyelmes halál megszabadít az idő nyomorúságából s megnyitja az ajtót az örökkévaló otthon felé. Ivanov doktor, aki általában goromba volt betegeivel, rendkívül barátságosan fogadott. Sokáig beszélgetett velem, bár a betegek hosszú sora várakozott kint. — Kuortti?! — szólt az orvos megnyomva a szót, amikor megmondtam a nevemet. —• Ismerte Nuortevát? — Igen ismertem. Az autonom Szovjet-Karjala intéző bizottságának tagja volt. De már meghalt — feleltem kissé gyanakodva. — Igen, már meghalt! Csak azért jutott eszembe, mert Kuortti és Nuorteva hasonló nevek; gondoltam mindketten finnek és sejtettem, hogy ismerte Nuortevát — beszélt Ivanov lázmérés közben. — 39.2 a láza — szólt a lázmérőt nézve. — De nincs semmiféle orvosságom. Egyedüli amit tehetek, hogy egy napra felmentem a munkától. Reggel bent maradhat a barakkban. Megköszöntem az orvos kegyességét s elégedetten mentem a barakkba, hiszen szabad nap még a betegek közül is keveseknek jutott. Éjjel nem jött álom a szememre, csak
