Harangszó, 1939
1939-11-26 / 47. szám
1939. november 26. HARANGSZÓ 351. ŐSZI ESTE. | Szomorú őszi est haloványra festve, I Felettem a vén hold sápadozó fénye. I Bágyadtan tekint rám hályogos szemével Mintha fázna, félne; [ Didergőn húzódik szennyes köpenyébe. Bánatosan ballag keresztül az égen, Fátyolos felhőknek ringató ölében. I Nincsen körülötte fényes csillag tábor, I A csillag is gyászol; I Hervadó, pusztuló őszi éjszakákon. I Csendes néma a táj, mégis oly fenséges, I A szürke éjszakán elhaló természet. I Levetve magáról királyi palástját, I Gazdagon díszített I Ékes koronáját, az Isten áldását. I Mint elaggott koldus, elhagyatva árván, I Bús panaszos sóhaj száll a szellő szárnyán. Elhúzó vadludak hangos szóval mennek, Nézem, nézem őket; Míg szemeim elől ők is tova tűnnek. A szürkülő ködnek sötétlő homálya, I Gyászfátyolként borul az elhaló tájra. Koszorút köt rája hófehér virágból, A nagy éjszakának I Tündér ragyogású, gyémánt harmatából. Kovács Gyula főtüzér. Egyetemes névtár. Az egyetemes egyház legutóbbi közgyűlése a Harangszót bízta meg az új egyetemes névtár kiadásával. Lapunk az új névtárt a legrövidebb időn belül olcsón kiadja. Szemben a pusztulással. Fordította: Tóth János. Történt egy langyos nyári éjszaka. Dr. Lán orvos egy igen komoly betegtől ballagott haza felé, akihez őt már az éjszakai órákban hívták. A hűvös és kellemes éiszakai levegő szelíden csókolgatta különben égő homlokát. Ennek hatása alatt el is határozta, hogy kerülő úton tér vissza hajlékába. A város nyueati szélén csordoeáló folyópartjára irányította tehát lépteit és a töltésen sétálgatott tova. Egvszercsak, hirtelen, valami sötét alakot pillantott meg maga előtt a töltésről a vízbe menni. Egyik lába máris loccsan, sőt már a másik is, a folyóban. De mégis — egy pillanatra — megáll. Kezeit a homlokára helyezi. Habozik... Pár lépést megint tesz befelé. Azután idegesen egyik kezét a zsebébe dugja. Valamit előránt. A holdfény mintha szürke acélon villant volna meg. — Lábujjhegyen rohan oda az orvos... A szerencsétlent kemény marokkal galléron ragadja, partra cipeli és ott kicsavarja kezéből a revolvert... Azután saját homlokáról letörli az izzadtságot. — Már éles tekintetével végig is mérte az öngyilkos jelöltet. — Ennek persze minden tagja reszketett. — Dr. Lán kezeit a vállára tette és nyugtatólag is, meg biztatólag is, de határozott hangon, így szólt hozzá Haldoklóit egy istenfélő öregember. Ágya körül sírdogáltak hozzátartozói. Gyenge hangon megszólalt az öreg: „Ne sírjatok, nem történik itt semmi különös. Csak költözködöm: földszintről az emeletre. De megmaradok ugyanabban a hajlékban, ugyanannál a háziúrnál.” Boldog aki így tud meghalni, így az tud meghalni, akinek számára az élet Krisztus és a Krisztus élet. Mert annak nyereség a halál. OLVASSUK A BIBLIÁT Kikkel találkozunk a sírok kozott? November 26. Halottakat kereső élőkkel. Ján. 20:1—9. Az egyházi év utolsó vasárnapja van. Sok helyen ez a vasárnap a halottak napja. Ha másként nem gondolatban menjünk el a temetőkbe, ahol mohosodó, vagy frissen hantolt sírok között könnyfátyolos szemünk elé mered a mi kedvesünk sirja. Nem vagyunk egyedül. Mindenütt feketéid tömeg, sűrű emberrajokra szakadozva. Ismert és ismeretlen arcok egy fejfa fölé hajolva, vagy zsebkendőbe temetkezve. Senki sem kérdezi: kit keres, miért sír a másik? Mindenki tudja, a halottakat keresik az élők. November 27. Élőket váró halottakkal. Ján. 20:11—18. Mária könnye Jézus elvesztésének fájdalmából fakad fel. Amig fejét lehajtva sír, lelki szemei elé idézi a halottat, úgy mint mi teszünk szeretteink sirja mellett. Nem érezted még — amint hullnak a könnyeid, szállnak a sóhajaid, remegő kézzel ráteszed a sírra a virágot — mint elevenedik eléd a halott alakja? Nem érezted kezének símogatását, szívének feléd dobogását? Igen, sírok között halottakkal találkozunk. A halottak az élőket várják! November 28. A megsiratott közös múlttal. Lukács 24*13—21. A tanítványok hazafelé mentek de lélekben még mindig temetőben voltak. Érthető, hiszen sírtól jöttek. Mikor sírtól jön az ember, bár rég otthon van, még mindig simái érzi magát. Maga elé idézi nemcsak az elhunyt alakját, hanem vele eltöltött egész múltat. Kikapcsolódik a mából, s visszahelyeződik a múltba, melyben együttélt vele. Előtűnik ennek a múltnak szépsége, öröme, könnye és keserűsége. Ugye, te is találkoztál vele? Nem lehet sírok között járni, hogy ne találkozzunk ezzel a megsíratott közös múlttal! November 29. Elkövetett sok bűnnel. Lukács 23:40—41, 40. Zsolt. 13. A bűn utoléri az embert. Sirok között is, ha tetszik, ha nem, kell vele találkozni. Senki nem állhat szeretteinek sirja mellett abban a tudatban, hoey soha nem vétett ellenük. Bűneink mind előiönnek az emlékezés perceiben. Azok. amiket elkövettünk s nem lett volna szabad megtenni. Felénk jönnek elmulasztott tetteink is, amiket meg kellett volna tenni és nem tettünk meg. S borzasztó hogy nem lehet semmit már jóvátenni! Ezért tégy jóvá minden bűnt, míg nem késő, s főként arra vigyázz, hogy ne kövess el bűnt! November 30. Vádoló lelkiismerettel. Lukács 15:17—18. A tékozló fiú teme— Jöjjön egy kicsikét velem! — A megszólított nem ellenkezett. S a két férfi elindult a folyóparton. A távolban, a vashídon, éppen ekkor dübörgőit át egy éjszakai vonat. Valahol egy komondor üvöltött fel. Ezután a toronyóra elkongatta az éjfélutáni egyet. És csend borult megint a tájra. Csupáncsak a folyó titokzatos csobogása hallatszott fel két éjszakai vándorunk fülébe. — Csudálatos egy éjszaka! — kezdte az orvos. De társa nem szólt rá. — Persze, az magának mindegy! — a doktor megint nem kapott választ, de nem is várt. — Én teljesen egyet értek magával. — Erre már félénk, bizonytalan tekintettel reá mert pillantani a megkérdezett a beszélőre. — Nem ért meg engem? Nézze, én teljesen meg vagyok afelől győződve, hogy az ön múltjának az öngyilkosság egyenes következménye. Most már felfrissült az élet a szerencsétlenben. Vad megkeseredett szájízzel vetette oda: — Dehát akkor minek akadályoz meg?! — Mert előbb még beszélni óhajtok magával. Aztán majd visszaadom a revolverét és csinálhat, amit akar. — Én, mint mondtam, meg vagyok győződve, hogy az ön korábbi életének az öngyilkosság nyilvánvaló következménye. — Nem úgy van? ön az imént egy elfuserált élet végére akart pontot tenni? — De úgy van! — Teljesen helyes. Minél előbb vége egy elfuserált életnek, annál jobb. Mi az ön foglalkozása? — Banktisztviselő vagyok. — Mennyi idős? — Huszonöt éves. — Tehát: felségesen élt! Koncert, színház, mozi, bár, táncmulatság, kávéház stb. Egymásután jöttek! Ja, de ezek pénzbe kerülnek! Rettentő sok pénzbe! És ugy-e, a kassza, a bank kasszája, oly igen a közelébe volt önnek! A fiatalember kezdte maeát nagvon kényelmetlenül érezni. — Ez mindent eltalált! És igaza van. Az életem el van fuserálva. Ennek véget kell vetni! — Uram, ön gúnyol engem! — csattant fel morfondírozásából. — Soha nem volt szokásom — válaszolt a doktor. — De mondja meg: pontos képet adtam az ön előbbi életéről? — Azt igen, de nem értem, hogy ön olyan forma.. — Ah, dehát miért? Vagy talán mégsem egészen helyes? Hagyjon engem még egy kicsikét bölcselkedni. ön mégiscsak igazi, anyagiasán gondolkozó ember. De azért meg fog érteni. Ha valaki önmagának semmi elérhető élvezetet el nem tilt, az — előbb vagy utóbb — de minden aljas ösztönének szabad kezet fog adni. És vájjon ön nem így tapasz-
