Harangszó, 1939
1939-08-20 / 34. szám
flX*XNGS£Ö 1339 augusztus 20. nak díszes írással festve őseinek nevei. A barátom megkérdi: „Maga nemes, hogy az őseit ide íratta?“ „Nem vagyok nemes, de büszke vagyok arra, hogy 1600-ig ki tudom mutatni tiszta német származásomat és őseim neve alatt térdelve kell a gyermekeimnek imádkozni hozzájuk!“ A sarokban valóban imazsámoly volt annak az evangélikus cipésznek a szobájában, aki bizonyára a térdepelve való imádkozást igen „pápistásnak“ tartotta azelőtt és nyaklevest adott volna gyermekeinek, ha így imádkoznak. Az ilyen tisztelet megnyilatkozása már nem is imádása az ősöknek, hanem istenítése. Amilyen torz kinövése ez az ősök tiszteletének, éppen olyan elszomorító, hogy nálunk, magyaroknál szinte semmi megbecsülést nem adunk elődeinknek. Nemrégen kimutatást kellett 20 ma- j gyár emberről összeállítanom. Mind érettségizett és egyetemet végzett ember volt. A kimutatásban ki kellett tüntetni mindenkinek anyai és apai nagyszüleinek nevét. Sokan nem tudták pontosan kitölteni és azt mondták, majd megkérdezzük otthon! Elszomorító! Nincs semmi szükség a faj istenité- sére és az ősök imádására, de becsületbeli kötelességünk, hogy legalább ismerjük, kiktől származtunk; kik imádkoztak és dolgoztak éretnünk; kik tanítottak bennünket és kik adtak vagyont és munkát azért, hogy mi megharcolhassuk az életet. Minden családnak megvan a maga története. Nincs a világon érdekesebb regény, mintha megpróbáljuk megismerni családunk múltját, öregszüleinknél a vén Biblia lapjaira írták még sok helyen a családi eseményeket. Sajnos ez a szokás kimegy a divatból. Kezdd el még ma családod történetének összeállítását és hagyd hátra gyermekeidnek, hogy ők tovább folytassák. Kis fáradsággal nagy örömet szerzesz magadnak. Tisztelni és szeretni csak azt tudjuk, akit ismerünk! Isten azért küldötte az Ür Jézus Krisztust, hogy Benne öt megismerjék és megszeressék! Nincs szükségünk faji, vagy családi gőgre, de igenis van szükségünk faji öntudatra! Ha megismered őseidet, bizonyára sok besüppedt sírhalom mellett fogsz megállani; bizonyára felkeresed a vén falusi templompadot, amelyben ülhettek; bizonyára kezet szorítasz sok lebecsült kérges tenyérrel és paraszt rokonnal, akiket eddig nem ismertél vérednek. Egy kis világ tárul fel előtted s benne erőforrások fakadnak a számodra. Megismered, hogy Isten mit tett az életükben, mit adott nékik evangélikus hitükben és meggazdagodsz életharcuk felismerésén. Ne félj, hogy őseid között rabszolga, életű cseléd, vagy szegény zsellér szegényszaga megtekeri előkelő ismerőseidnek orrát! Ne hallgasd el, ne tagadd meg és ne szégyeld fejkendős,, paraszt édesanyádat. Az enyém is az és sokaké az volt, akik előneveket vadásznak a múltból, mintegy tiltakozásul az alsóbb rétegből való eredés ellen. Tiszteld őseidet életeddel! Ha Isten gyermekáldást harmatozott családi életedbe magad is ős lész unokáid számára. Több felelősséggel kell az ősök láncolatába beleékelned tehát a nevedet. Evangélikus egyházad és a közügyekben végzett szolgálatod eleven erővé válik és lelki feszítéssé mások számára. Nem fog kihalni a neved és a gondolatod, mert hordozóivá válnak utódaid. Valami földi halhatatlanság ösztönével hunyhatod le a szemedet, ha gyülekezetedben és a faluban mocsoktalan nevet simogatsz szülői áldásként utódaidra. Ismerd és tiszteld őseidet! Életükben 27Ő. maga Krisztus, kibe egy csepp bűn sem találtatott. Azért, mert minden meg fizetése a bűnért, minden ő igazsága ottan neki tulajdoníttatik, mihent ő érte bűne meg bocsáttatik. Viszont ez embernek minden bűne Krisztusnak tulajdoníttatik, kire noha Isten az egész világ bűnét vetötte, de az ő meg fizetését csak az benne bízó kapcsolja magához, az hitetlen ke- d!g el taszítja tüle. (Fol. P. CCCCXIII.) Tiszteld őseidet! Tulajdonképpen ez a parancsolat benne foglaltatik a negyedik parancsolatban. Hogy ebben a formában is igen keményen kell hangsúlyoznunk, annak az oka az, hogy manapság egyesek túlozzák, mások pedig semmibe sem veszik ezt a parancsolatot. Mindkettő nagy hiba! Túlozzák a japánok és kínaiak, akik imádkoznak az ősök szelleméhez. Náluk olyan hatalmas erővel tüzesítik az ősök tiszteletét a fiakba és unokákba, hogy ebben a rajongásban elvész sokszor az igaz istenimádás külön világa és az Isten fogalma csak szinte betetőzése az ősök imádásának. Túlozzák ma ezt a parancsolatot Németországban, ahol a nemzetiszínű pogányság képviselői hajlamosak arra, hogy Krisztus helyett a fajbéli mondahősöket, az evangélium helyett a hősmondákat tegyék nevelési eszközzé és céllá. Egyik barátom cipőjét talpaltatja Németországban. A cipész falán fel vanT emplomú jí tás. Irta: Kelényi Ferenc. A nyári nap bőkezűen szórja sugarait. Tikkadtan bólogatnak a nagykoro- nájú vadgesztenyefák. Hatalmas terméskövek, nagy téglarakások, régi és új gerendák, fehérre szikkadt embercsontok hallgatnak szerteszét. ...Templomot újítanak. Erős vasrács a kerítés. A kapun ott díszük: Tilos a bemenet! Néha leomlik egy-egy falrész; füstszerű, finom, fehér porfelhő felel a tompa zuhanásra. Régi templomfalak zuhognak alá, hogy újabb, erősebb, díszesebb legyen helyettük. Ott álltam a megújításra váró csep- regi római katolikus templom kerítésének vasrácsain kívül. A szürke, megrozzant falakra már rámutatott az idő ösz- szeroskasztó, enyészetet jelző keze. Ez a templom egyháztörténeti idők tragikus sorsú szereplője volt. Számomra mindig a titokzatosat, rejtelmeset jelentették ezek a falak. Gyermekkorom óta hányszor olvastam el már a templom homlokzatán elhelyezett márványtábla feliratát. Már emlékezetből is tudom: Építtető Kanizsai János esztergomi érsek, Krisztus születése 1391. évében. 1587-től 1643-ig eretnekek bírták, kik Nádasdy Ferenc példájára visszatérvén őseik római katolikus hitére, e templom is visz- szaszállott Krisztus Jézus igaz egyházának birtokába. Áldassék Isten szent neve! — 1890. Igen! Ezeknek a mondatoknak egyetlen szava megrezegteti minden öntudatosan gondolkodó evangélikus ember szívét. Nem írom le mégegyszer ezt a szót. Tudod úgyis Testvérem, melyik az! Hallottuk eleget a századok folyamán. ... És most a templomról lassan eltűn minden, ami régi, ami a múlté. Üj köntösben díszük nemsokára. Ott állok. Szemem elé rajzolódnak az új templom ég felé törő új falai, melyek egyedül az Isten dicsőítésének hajlékává kívánnak lenni. És ó, milyen disszonáns lenne, ha ezen az új ruhán is ott rikol tozna a felebaráti szeretetlenségnek türelmetlenség- és széthúzás-csirákból sar- jazó, durván szőtt eme foltja! Ó, mert ilyenkor — nem tehetünk róla — eszünkbe jut a másik (ijesztően sötét) kép. — Magyar evangélikusok halálhörgése veri fel az akkor teljesen protestáns Csepreg csöndjét. Vér fröccsen a templom falaira. Nincs irgalom a gyereknek, aggnak sem! A hatalmas tömegsír éhesen várja az ezernél jóval több embernek Isten képére teremtett, de szörnyen megcsúfolt testét. ... A hatalmas sírdomb felett most szilvafák hullajtják a melegtől idejekorán megkékült, elfonnyadt gyümölcsüket. A folyó búsan, nesztelen suhan tova mellette, mintha féltve őrködne a gyep alatt porladók álmára. Pirul az arcom. Fiaink meg leányaink már nem is fogják tudni talán, hogy itt egyházunk mártírjai szunnyadnak. Hiszen a vén szilvafákat kivágja az ember. Talán eke vasa tép bele majd a csontokba. Még egy árva kő se figyelmezteti az utast, hogy gyászos temető mellett halad el. ... És a tábla áll a megújításra váró templom homlokán. Eddig ez jelentette számunkra mártírjaink sírfeliratát is: ha láttuk, eszünkbe jutottak a sírdomb alatt pihenő véreink. Mégis, milyen jó lenne, ha máskép történhetnék ez a mi szomorú visszaemlékezésünk! A megújított templom hirdesse az Ür dicsőségét! A békesség olajága kerüljön a tábla helyére! Ezt kívánja sok gyarló emberen kívül Isten ügyének és a magyar hazának igaz szolgálata. ... Hogy megmaradhasson a remény- . ségünk Isten várva-vára ajándéka: a békesség után. És milyen hathatós segítője lehetne ( egyházi öntudatunk ápolásának, ha maradandó emlék hirdethetné véreink sírja felett a késő unokáknak, hogy örökké , élnek, kik az Ürban haltak meg!
