Harangszó, 1939

1939-08-13 / 33. szám

262

HÄRANCSEÜ

1$39 augusztus 13.

gyermeknek, ahová nagyünnepekkor, vagy konfirmációi oktatáskor szívesen benyitja az ajtót.

Konfirmáció alkalmával az anyagyülekezet adjon jó könyvet ajándékba és legalább a legszegényebbet öltöztesse fel. Kis gyermeket örökre magához tud ölelni ilyen szeretettel.

Ifjúsági Egyesület, gyülekezeti énekkar, szavalók vegyék szereplésük útját a leánygyülekezetek és szórványok felé!

Ha ismertebb hívünk meghal, vagy úrvacsorát vesz, vigyük ki az alkalmi kocsival velünk gyülekezetünknek egy-két ráérő presbiterét!

Minden orvost kérjünk meg arra, hogyha vidékre viszik, vigyen bennünket magával, vagy legalább mondja meg, ha evangélikus betege van. (Mindig szívesen megtették!)

Csak meg kell hallanunk a Lélek sürgetését és engedelmeskednünk kell néki!

Isten Szent Lelke, a gyülekezet pásztora, az Ür Jézus Krisztus pedig arra int bennünket, hogy anyagyülekezet, leány- és szórványgyülekezet tagjai mindnyájan egyek legyenek és növekedjenek abban, aki a fő, az Úr Jézus Krisztus. Benne lehet életközössége távolélő evangélikusoknak, csak Benne lehet imaközössége ritkán találkozó szíveknek és egyedül Benne válik kegyelmi közösséggé minden evangélikusa a világnak, akik bűnközösségük fájdalmában az Úrhoz kiáltanak: Hiszünk Uram, légy segítségül a mi hitetlenségünknek!

Bácsi Sándor.

Erdély.

Már gondolkodtam efelől a kis beszámoló felől, amikor most vasárnap elmentünk Keszthelyre templomba. A felolvasott Máté evang. 5. r. 25. verse különös hatással volt reám és megváltoztatta a már készülő beszámolóm tartalmát.

Eddig olyan jó érzés volt az elnyomott Erdélyben minden román erőszaknál és brutalitásnál arra gondolnom, legalább lesz miről beszéljek és mivel feketítsem be a román nevet, ha Isten megengedi kikerülnöm egyszer Magyar- országra.

Az útlevél, katonasági, adózási és zsarolási nehézségeken keresztül érve, csak egy pár napja még ugyanilyen gondolatok foglalkoztattak.

Ezekbe a terveimbe azonban beleszólt a vasárnapi ige, amikor azt mondta „Légy jó akarója a te ellenségeidnek“, olyan parancsolat ez, amelynek

betöltésével biztosan nem lenne magyarromán kérdés sem. Pedig ugyancsak élesen fennáll ez a kérdés. Fennáll, mert mindnyájan a bűn alá vagyunk vetve és fajiságunk megvédéséért Krisztus ezen határozott parancsát is képesek vagyunk megszegni.

Sőt, élvezettel szegjük meg. Magunkból, erdélyiekből indulok ki. Amilyen meghunyászkodóan és rettegve még a tekintetünkre is vigyázva húzódunk meg amíg a román határtiszt durván felforgatja holminkat, éppen olyan élvezettel, majdnem önkívületbe esve ujjongunk és szidjuk, gúnyoljuk őket mihelyt a határt átlépve udvariasan beköszönt a magyar vámtiszt. Vad idegen erdélyiek barátkoznak össze, versengve az újabb és újabb román ellenes vádak és szidalmak összegyűjtésében. De határon inneniek elsősorban ezekben biztatnak és bátorítanak „tessék instálom csak szidni őket, — mondja a kalauz, — itt osztán lehet“.

Hol vagyunk még az ellenségeink jóakarásától. Senki sem lehet kivétel ez- alól a nemzeti elfogultság alól és éppen ezért ebben a beszámolóban nekem sem sikerül, mert a hosszú évek során elnyomott lelkek panaszát el sem lehetne nyomni és elhallgattatni.

Biztosan még az otthoniak is megneheztelnének, ha egy ilyen nagyszerű alkalmat, ahol más országbeliek is vannak, nem használnám ki eléggé részvétkeltés szempontjából.

Megpróbálom azért, amilyen tárgyilagosan csak tudom, az erdélyi helyzetet vázolni.

Ebben segítségemre szolgál az a körülmény, hogy én is egyike vagyok azoknak a magyar fiúknak, akik a nehéz taníttatási viszonyok miatt román állami iskolában voltam kénytelen végezni. Ez Erdélyben nem a legjobb bizonyíték, mert minden féle téren az ifjúság hátrányára nyomja reá a román nevelés bélyegét. Az eddig itten megfordult erdélyi fiúk mind magyar középiskolát végezhettek, de ez csak a legerősebb magyar vidéken lakó és még ott is a tehetősebb fiúnak adatik meg. A többség a hozzám hasonló, román kultúrával táplált fiú. Csupán egy sovány előnyünk van nekünk, a magyar iskolát végzettekkel szemben és pedig az, hogy jobban betekinthetünk annak a népnek az életébe és lelkületébe, amellyel együtt élni kényszerítve vagyunk.

Ez segít meg engem is átfogóbban látni az erdélyi helyzetet, mint pl. egy Marosmentén vagy a székely földön, csupán magyar vidéken és magyar társaságban élő erdélyi.

így aztán magától adódik a téma is, amiről itten beszámolhatok. A saját tapasztalataimról, élményeimről és észrevételeimről fogok beszélni. Máskülönben, ha alaposabb és rendszeres leírást akarnék adni, akkor bizonyosan nem felelnék meg, hiszen Erdély és Magyarország között a kapcsolatok olyan erősek az elszakítás ellenére, hogy újat és ismeretlent már nem tudnék mondani.

Különösen, ha a nem szorosan Erdélynek nevezett Mármarost, Kőrösvidéket és a Bánságot leszámítjuk. A tulajdonképpeni Erdély földrajzilag a Kárpátok belső íve által képzett medence. A Quaternár érában kiszáradt tenger fenék. Kárpátai, városai, vidékei szépségét meg sem próbálom leírni, oda mindenkinek el kell jönnie és magát kigyönyörködnie.

Egy kis Svájc ez néprajzilag is. Isten akarata folytán három nemzetiségnek adatott meg az erdélyi név. A magyarnak, aki kisebb-nagyobb, vagy éppen kizárólagos arányban mindenfelé lakja Erdélyt. A románnak, aki az idők folyamán már többséget ért el, zavartalanul szaporodva a Kárpátok védelmében. És végül a szásznak, akik mint élelmes német fajták, Erdély legszebb és legtermékenyebb részein laknak.

Kétségtelenül Isten akarata volt a három nemzet együttélése és bölcs terveit úgy látta jónak végrehajtani, hogy ezt a kis országrészt, amely magában gyenge és megosztott volt, az anyaország védelme alá helyezte és Erdély így élt 1000 éven át boldogan. Ezt az Isten által teremtett harmóniát zavarta meg a bűn és azzal megszületett a magyarromán kérdés, a szász probléma, megkezdődött a történelem vizsgálása. Lehet, hogy itt Magyarországon ez a történeti bizonyítás nem volt nagy probléma, mert az ellenérvek itt nem ismeretesek, de Erdélyben állandóan fennáll. Itten a magyar ifjúság a szép magyar történelem legendáit és bizonyítását tanulja, de mennyivel nehezebb a helyzet Erdélyben, ahol már az elemista kisgyerek azt kell megtanulja a román könyvből, hogy a „barbár magyaroknak kedvenc eledelük a nyereg alatt puhított lóhús, csemegéjük pedig a koponyából szürcsölt gyermekvér volt“. Hogy ne is beszéljünk borzasztó, igazán sátáni alakjukról, később pedig, mint közép- és felsőbb iskolás, legalább egy magyar gyalázatot kell lenyeljen a történelem órán, amelynek az elfogult sovinista jellegét az is mutatja, hogy nemzeti földrajzot és történelmet csak román taníthat. Hogy is tudná más olyan meggyőzően bebizonyítani az évszázados magyar terrort Erdélyben és Hunyadi, meg Mátyás király, meg Kinizsi szín román eredetét úgy levezetni, mint egy született román.

Az ilyen és az ezekhez hasonló sok más román történeti hamisítás leginkább a vegyes vidéken éli ki magát. Magyar iskolákban az ilyesmi csak részben ismeretes, ottan tartózkodóbbak. Ha pedig mégis sikerülne az ifjúság öntudatát megingatni, ez sem túl veszélyes, mert a többi tantárgy magyar tanárai titokban kipótolják azt.

De a többséget képező ifjúság helyzete már szomorúbb. Ha az otthona nem elég öntudatos, akkor a kis korától félre vezetett gyermek már nem tudja és nem is igyekszik megkülönböztetni a valóságot a koholmánytól.

Ennek a veszedelmeiről a következőkben írok. Mindezek a történelmi ellentétek, érvek és ellenérvek mind egyetlen alapkérdésből fakadnak fel. Ez pedig az erdélyi prioritás vagy elsőbbség problémája. Bizonyos vagyok benne, hogy itt ez annyira nem kérdés, vagy ha fel is merül, annyira nem kétséges, hogy az erre vonatkozó román állásponttal nem is törődnek.

Mi a román érv? Az, hogy a románok a mostani Erdély területén levő Dáciában, a rómaiak és dákok keveredéséből származtak. Bizonyítékuk erre a nyelv, viselet és szerintük az egyenes római jellem öröklése. Tehát homlokegyenesen ellenkezik a magyar történe-