Harangszó, 1939
1939-08-06 / 32. szám
256 HXRÄNGIXÖ 1939. augusztus 6. külön termében folynak le. Templomba ők nem mennek. Az étterem főfalára a kettős-boldogság aranyszínű jelét mázolták és ezelőtt a szerencsejel előtt vezeti le a szertartás-mester az ünnepélyes hajlongások végtelensége közepette a lakodalmi szertartást. Ilyen ceremóniá- zásra a mi esetünkben természetesen nem került sor. Külön asztaloknál helyezkedtek el a férfiak és külön a nők. Az imént megesketett fiatalasszony minden vendég elé egy csésze kínai teát tett oda. Az asztalan körben kistányérok, kis papírszalvéta és egymás mellé lefektetve az evőpálcikák. Mielőtt eme hosszú pálcikákat kezünkbe illesztettük volna, elhangzott az asztali áldás. Por- celláintányérokon egymás után helyezték elénk az asztal közepére a változatosabbnál változatosabb kínai fogásokat. Udvariasan noszogatják egymást: Tessék enni, stb. Majd mikor minden pálcika a tál fölé ért, akkor ki-ki kicsipt a pálcikája közé szoruló falatot. A kerékasztalunk körül üjlők mind tudták, hogy új ember vagyok. Elő is teremtettek valahonnan egy villát, hogy az étkezés eme versenyében le ne maradjak. Biztosítottam azonban őket, hogy a nyelviskolában legalább a pálcikák használatát sajátítottuk el, ha a nyelvet nem is lehet egykettőre megtanulni. Közben újabb étel kerül az asztalra. Újabb kínái- gatás. A közös tálakból már vagy 10-féle ételt is (természetesen keveset) kicsipegettünk, amikor sor került a rizsre. Ezt azonban minden vendég külön kapta nagyobb, fületlen csészéhez hasonló edénykében. Kenyérnek még a hírmondóját sem ismerik. őszintén szólva eleinte nehéz hozzányúlni egyes kínai ételhez. Formájuk, ízük vadidegen a számunkra. Másrészt azonban a mienkkel azonos vonásai is vannak. így például: nagyon zsírosán főznek, ismerik a hagymát és a paprikát, a főttésztát, stb. Milyen jól esett nékik látni, hogy a külföldi és idegen emberek nem vetették meg az ő főztüket és az ő eledelüket, hogy egy asztalhoz ültek velük és egytálból kanalaztak, helyesebben pálci- káztak velük, az ő örömünnepükön. A kínai, akárcsak a magyar, nem sajnálja a pénzt ilyen alkalmakkor. Az ünnep legyen ünnep, gondolja magában. Hétköznap azután beéri oly kevéssel, hogy egy kínai munkás havi kosztja 4 pengőbe kerül. A kéthetes konferencia egyik estjének kiemelkedő eseménye volt egy hangverseny. Nem annyira kultúrteljesít- mény és zeneiképességek fitogtatása akart ez lenni, mint inkább annak megmutatása, hogy a keresztyének zeneszerszámukat és hangjukat is Isten dicsőségének szolgálatába tudják és akarják állítani. Eredeti kínai hangszereken és harmóniumon játszottak. Angol, kínai és magyar szavak csengését hallottuk felváltva kínai és fehér orvos, kínai és külföldi evangélista, vagy fiatal kínai betegápoló, vagy kis iskolásgyermek ajakáról felcsendülni. Legjobban azonban az nyerte meg az én tetszésemet, hogy a szépen feldíszített, kereszttel ékesített teremben családonként helyezkedtek el a hallgatók, sőt ami még több, családonként szerepeltek. Művészi szempontból talán hagyott maga után valami kifogásolni valót, egyik másik család éneke, (egy 7 tagú família 4 szólamu éneke e tekintetben is megütött minden mértéket) de az egész család együttes megjelenése a kis pódiumon az édesapa vezetésével arról tett bizonyságot, hogy az ének lelkűk mindennapos tápláléka és szükséglete. — Ahol így szeretik az éneklést, ott nincsenek tétlenségre kárhoztatva az énekeskönyvek, de még csak a templompad fiókjába sincsenek bezárva. S mi szerepe van itt a misszionáriusnak? Ma már semmiesetre sem az a feladata, mint a munka kezdetén évtizedekkel ezelőtt. Az iskolákban ügyes mandzsu-keresztyén tanítók működnek, a kórházban az egyik orvos, a laboráns és az összes betegápolók, a kis mellék- állomások evangélistái, nők és férfiak, sőt nem egy gyülekezet rendes lelkésze közülük való. A misszionáriusok erre az öntevékenységre igyekeztek nevelni őket és maguk örömmel adnak teret mások munkálkodásának. Az itteni keresztyének azonban nem mondják azt a misz- szionáriusoknak, hogy most már nem kellesz, mert mi a magunk lábán is megállunk. Jól tudják ők, hogy még nincsenek annyira és hogy még sok az aratnivaló. így jut azután minden misszionáriusnak s a mi Babos Sándor testvérünknek is az a feladat, hogy éber szemekkel vigyázzon arra, amit mások vetettek, nehogy az ősellenség belegázoljon a felszökő vetésbe és hogy bővebb tapasztalat birtokában irányítsa az újabb és távolibb vidéken fekvő ugar megművelését és bevetését. Huláni tartózkodásom alatt az az összbenyomásom támadt, hogy nagy kiváltság e munka szolgálatában állani, ha nehéz is az. S a másik gondolatom ez volt: Erdélyi református testvéreink előbbre vannak nálunk, megelőztek bennünket. Bárcsak támadna a magyar protestáns egyházakban szent versengés a missziói munka területén. Apró történetek. Amit nem lát az Isten. Egy kis fiútól azt kérdezte a tanítója, hogy van-e valami, amit az Isten nem lát? A kis fiú azt felelte: „Igen, az én bűneimet, melyeket eltakar a Jézus vére." A legnagyobb csoda. Newton János mondta: „Három dolgon fogunk csodálkozni, mikor a mennyországba jutunk: Hogy több olyan embert fogunk az üdvözültek között megpillantani, akikről nem hittük volna, hogy odakerüljenek; továbbá azon, hogy sokakat hiába keresünk majd, akikről azt gondoltuk, hogy ott fogjuk őket találni; legnagyobb ámulatba azonban az fog bennünket ejteni, hogy mi magunk is az üdvözültek seregében lehetünk.“ Olvasd a Bibliát, megtalálod benne a mennyország útját! KRISZTUS MINDENÜTT! Ha Krisztus lenne mindenütt: a vágy, a cél, mit érni kell... Mily más volna az élet itt a földön át.. az égbe fel.. A cél! A cél! A Messiási: Ezt dobognák a hűlt szivek! Feléje futni szent gyönyör! A cél a fontos! Más minek? Ha Krisztus lenne jelszavunk, Ha őt hívná a hivatal, a gyár, az üzlet, nyomda, gép: Micsoda nagy, szent diadal?! Mi lenne itt a föld-golyón, ha ő lenne a pásztorunk? És törvényünk a szeretet, amelyben eggyé változunk!? Vezérként járna mivelünk. Ütünk nem volna úttalan! Előttünk menne mindenütt! Számunkra megjárt útja van! Nekünk csak menni kellene, de bátorságunk elveszett. Nincsen erőnk, hogy felvegyük a világ-rótta keresztet! Megszoktuk mi már nélküle. És amúgy is van vezetőnk. Jól tudjuk, hová jutunk, hisz készen vár a temetőnk! A sátán lett az istenünk! Elhittük sima, szép szavát! Hogyne, mikor ő fényt ígért és elénk rakta aranyát... Mi elfogadtuk és azóta a sátán lett a Mesterünk: Csak a világot megnyerhessük! Lélekben nem baj, ha elveszünk! A testünknek a föld, a pénz kell. A vágyunk ebben véget ér! Meghalunk és majd bekaparnak a földbe és vége... Ez a cél? Nem, lásd meg, hogy más út is van! Egy jobb hazába vezető ... Ahol arcokon béke leng... és nincsen könnyes gond-redő! Ahol nincs gáz és ágyú-cső, ahol megszűnnek érdekek ... Honnan a halál száműzött s angyalok zengik az életet! Ez az az ország, hová jutsz, ha a halál majd szíven-üt! Ezért valid s éld már ittlenn is: Krisztus bennem és mindenütt! Szirti János. Jóság ligája. Megalakult a jóság ligája Franciaországban. Tagja lehet minden gyermek, aki reggelenként elhatározza, hogy aznap valami jót fog elkövetni és este számot ad az eredményről úgy, hogy leírja jótettét egy darab papirosra s névtelenül beadja az iskolába. Ilyeneket olvashatunk: Egy koldussal találkoztam, nem volt pénzem, köszöntem neki.
