Harangszó, 1939
1939-08-06 / 32. szám
1939. augusztus 6. HARANGSZŐ 257 Három leány története. 1 Fordította: Tóth János. (Folytatás.) Udvariasan megköszöntem a hívást; de a kései időre és holnapi elutazásomra való hivatkozással elhárítottam magamtól. Hogyléte felől azért érdeklődtem. Röviden elmondta: A mi kis városunk nagyon kicsi volt neki. Szülei ugyan nem egyeztek bele, de ő a nagyvárosba utazott és már jó néhány éve ott él. Egy nagy hivatalnak tisztviselőnője. Fizetése jó van és vidáman és szabadon élheti életét. Szerinte ez kell egy fiatal leánynak. Élettörténetét csendesen meghallgattam. Sajnos, manapság nem ritka az ilyen élettörténet. Szülőkkel összeveszni és szabadon, vidáman élni, ez ma a vágya nagyon sok fiatal leánynak. Néztem az egykori tanítványomnak halványsárgás arcát; hervadó vonásait, nagy árnyékos szemeit; néztem és kezdtem borzongani. Ez az időnapelőtt hervadó és pusztuló divatfigura, ez az éri egykori ügyes és vidám Anna tanítványom?! Alig tudtam elhinni? Csak néhány jó szót mondhattam néki. Kértem, ha valamikor reám szorulna, ne felejtsen el írni nékem. KeB zet fogott velem s visszament társaihoz, akik beszélgetésünk alatt már többször B is mondogatták: „Fekete Anna, gyere már.“ Helyére érve telt pohárral felém intett, mikor én felálltam és borzongó érzésekkel eltávoztam. — Azon az éjszakán nem jött álom a szememre. Pár hónap múlva levelet kaptam tőle, melyben írja, hogy betegség miatt szanatóriumba kellett mennie. Válaszomban atyai szeretettel felhívtam figyelmét a minden betegek orvosára. Nem sokkal később fekete keretes gyászjelentést hozott a posta, amely tudtomra adta, hogy Anna betegségébe belehalt. — Elveszett tanítványomat gyászoltam meg benne. * * * Több mint egy év múlt el azután. Kiállításon voltam az egyik Rajna-menti nagy városban. Egy este mikor bezárták már a kiállítást, elmentem sétálni az egyik parkba és mellette a nagy piactérre. Valóságos vásári közönség tolongott ottan. Mindenféle sátrak, bódék, szórakozási alkalmatosságok voltak felállítva. Az egyik cirkuszsátor előtt egy fiatal, elegáns, szőke asszony tűnt fel, aki nagy szóval invitálta a járókelőket a cirkuszba. Mintha gyökeret vert volna lábam. Megálltam, ö volt az én egykori szőke tanítványom: Ella. Halk érzés rezgeti át szívem húrjain. Tehát cirkuszos nő lett az az egykori okos, g ügyes és helyes teremtés. Bárcsak csalódnék! De talán mégsem az? Nagyon j kiváncsi lettem. S míg ö gépiesen mondta a cirkuszi meghívót, szeme bágyadtan tekintett a távol messzeségbe. Engem nem vett észre, de én közelmentem hozzá és meggyőződhettem arról, hogy ő csakugyan az én volt, szőke tanítványom. Zavarni nem akartam. Gondoltam, hogy az üzlet csak este megy, ehelyett majd következő nap keresem fel. így is lett. Másnap délelőtt idejében elsétáltam a parkba, a piactérre. És oda mentem 1 a cirkuszhoz. A kocsi kerekéhez egy óriási komondor volt megkötve, amely hangos ugatással fogadott. Az ugatásra éppen a cirkuszosné, tehát Ella, nézett ki. Ekkor már egészen máskép nézett ki, mint előtte való nap este. Arcán a festéknyomok nyilván felfedezhetők voltak. Sőt az idő előtti gondbarázdák is. Egy „jóreggelttel“ köszöntöttem és a nevén megszólítottam. Először csak bámult, nagyszemekkel nézett reám. Nem talált szavakat. De csakhamar felismert és nagylelkendezéssel üdvöz/ölt. Miután a kutyát elhallgattatta, elkezdtünk beszélgetni. Kérdésemre, hogy hogyan jutott ide, kesernyés történetet mondott el. A szülőföld neki is kicsiny volt. Neki vágott tehát a nagyvárosoknak. Egyikből ment a másikba. Először feleségül ment, egy kereskedőhöz, aki azonban, mikor az örökségét átvette, elhagyta Ellát. Ezután a mostani férjével ismerkedett meg. Ennek önálló cirkusza volt. Ella úgy vélte az nagyon jövedelmező üzlet és az ide-oda utazás nagyon kellemes dolog lehet. Azóta azonban úgy a cirkuszban, a sok utazásban, sőt második férjében is nagyon sokszor csalódott. Ekkor mikor mindezt elmondta, szívélyesen invitált hajlékukba, ezt elhárítottam és búcsút vettem tőle. Felhívtam figyelmét ismét arra, amiről az iskolában olyan sokat beszéltem: Ne feledkezzen meg Istenről, mert ő minden áldás atyja. Nagyon nehezen tudott elválni tőlem. Kezem kezeiben tartotta és hullottak a könnyei. Messze jártam már sátoruktól, mikor ő még mindég állt a kocsijuk lépcsőjén nézett utánam és integetett. Ezután nem volt több találkozásom vele. Őszi alkonyatkor azonban, amikor az enyészet fagyos szele végig zúg a tájon, sokszor gondolok Ellára, aki hiába kereste nagy városokban a boldogságot, meg nem találta. S ilyenkor egy halk fohászt rebegek érte. *** Ezután nagysokára megint nyári vakáció közeledett. Egy országos újságban nézegettem a hirdetéseket. Kerestem ugyanis, hol lehetne szép és kellemes helyen nyaralóhelyet találni? Szemembe ötlött egy hirdetés, Egy bénák és aggok otthonának hirdetése. Aláírás: Halfmann Emma diakonissza. Elkezdtem gondolkodni: Tán ez volna az én egykori harmadik növendékem? Rögtön írtam egy levelet és megkérdeztem, ki az a Halfmann Emma? A válasz igenlő volt. Hosszú levélben válaszolt az én egykori Emma tanítványom. Isten nehéz iskolát járatott vele az életben. Szülei korán és egymásután elhaltak. A 17—18 éves leány egyedül maradt a nagy világban. Elhatározta, hogy be fog lépni egy diakonissza anyaházba és kiképezteti magát betegápolónak. Ez azonban nagyon nehezen ment. Egy évig tartott a próbaidő. Nagyobb próba jött azonban a próba idő után. Alig nyert ünnepies felvételt a diakonissza anyaházba, egy nagy szerencsétlenség történt vele. Egy fertőző beteg operálása mellett teljesített szolgálatot. Az operáció közben maga is fertőzést kapott és ennek következtében balkezét elvesztette. így félkezü, tehát nyomorék lett. De nem csüggedett el. Ezt a nagy csapást úgy fogta fel, mint uiimutatást Istentől és ennek következtében elhatározta, hogy ezután szolgálatát csak a nyomorékokra, bénákra és elhagyatottakra fogja fordítani. Mozgalmat indított egy nyomorultak intézetének felállítása érdekében. Mozgalmának rövidesen nagy sikere is lett. Egy gazdag, előkelő úrhölgy, megértvén a mozgalom nagy célját, igen tekintélyes ösz- szeget utalványozott erre a célra. Em- mike felállíthatta az otthont. Be is rendezhette. És megkezdhette áldásos szolgálatát. Kibeszélhetetlenül boldog volt, hogy Istennek a szegényeit és nyomorékjait ápolhatta és gondozhatta. Sokszor elolvastam a levelet. El is határoztam, hogy hívására a nyári vakációban felfogom keresni és intézetét meg fogom látogatni. Elmentem, láttam és boldog voltam, hogy láthattam. Nagy volt az én örömöm, hogy legalább egy, az egykori sokat ígérő három tanítványom közül nem veszítette el a keskeny útat; járta is azt és Isten megáldhatta az életét. VÉGE. OLVASSUK A BIBLIÁT Intés jócselekedetekre. Jakab levele, V. Augusztus 6. Szeresd magadat jobban az aranynál! 5, 1—3. A földi kincsek sorsa váratlan, gyors pusztúlás lesz. Az apostol prófétai látással beszél erről, ezért nem is mint a jövendőben bekövetkezendő eseményt említi, hanem mint már megtörténtet. Istennél valóban már megrothadt a nagy búzaraktáruk, moly ette meg drága ruháikat a gazdagoknak. Sőt ők maguk is kincseikkel együtt vesznek! Ne csak azért öld meg magadban a gazdagság kívánását, mert köny- nyen elveszhet minden földi kincs és nagy keserűséged lesz miatta. Inkább, mert téged magadat is magával ránt a pusztúlásba. Augusztus 7. Add meg a munkások jutalmát! 5, 4—6. A földi kincsek szere- tete azonban nemcsak a saját pusztításunkat okozhatja, de a felebaráti szeretet parancsolatját is szüntelen keresztezi. A magunk életét sincs jogunk megrövidíteni, még kevésbbé a másokét. Ne kevesbítsük tehát senki bérét, se gyári munkásét, se cselédét, se szolgálattevőét, se barátét. Ez annál inkább is istentelen, mert legtöbbször csak önmagunk bővölködését sőt talán dobzódását szolgálja. Isten bosszút áll az ő szegényeiért! Lehetséges, hogy valakit a bíróságnál sikerül elítéltetnem követelései miatt, Isten azonban mégis engem ítél el egykoron. Augusztus 8. Tűrjetek reménységben! 5, 7—11. Isten teljes igazsága csak a Krisztus úiraeljövetele után lesz nyilvánvalóvá. Addig, ha segíti is övéit az Ur, sok nyomorúságot mégsem vesz le róluk. Magatartásunk erre az időre türelmes várakpzás legyen. Ez nemcsak azt jelenti, hogy szitokra, átokra nem fakadunk, de azt is, hogy gondolatban, zúgolódó sóhajtozással sem vétkezünk. Mi ad erőt ehhez a türelemhez? A bizonyos reménység, hogy közel az Ur! Augusztus 9. Mondj igazat! 5, 12. Az ítéletre figyelés elriaszt bennünket az esküvésektől is. Nemcsak a hamis eskü- véstől, de Isten nevének általában minden olyan segítségül hívásától, mit sa;át szavaink megerősítésére cselekszünk. i
