Harangszó, 1939
1939-08-06 / 32. szám
1939. augusztus 6. HARANCSZÖ 255. burgonya, a kukorica, a búza, úgyszintén a különböző kerti vetemények: paprika, hagyma, káposzta stb. Amint kissé magasabb helyről körülhordom tekintetem a tájon, az a benyomásom támad, mint otthon a Kisalföldön. Fokozza ezt a benyomást a ló általános használata is a földmívelésben, eltérőleg a délibb vidékektől, ahol takarmány hiányában a kevéssel megelégedő szamár az egyedüli igásállat. A tehén általában ritka jelenség. A kínaiak nem isszák a tejet, s így bizony a külföldieknek is be kell érnjök a konzervtejjel. Nagy általánosságban szólva tehát erdélyi testvéreink skót misszionárius társaikkal együtt — akiknek száma 70 körül váltakozik és akik közül 28 orvos — a hazaihoz hasonló tájon végzik szolgálatukat. Kis mandzsu város, Hulan. Körülbelül 6000 családi fészek alkotja Hulant. Kicsi tömésfalu, meszeletlen, sárga házak sorakoznak egymás mellé. A rizsszalma elvégzi ugyanazt a szolgálatot, mint nálunk a zsuppszalma. Az egyhangú, keskeny, girbe-görbe közöket a pár szélesebb főutca szeli át. Itt helyezkednek el a főutca mentén az üzletek. Egyiknek- másiknak tipikus kínai, sárkány- alakú cégére megállásra készteti az arra elhaladót. Máshol viszont a sok szenny láttán önkéntelenül meggyorsítjuk lépteinket. Ilyen helyeken légyből és piszkos kóbor kutyákból nincsen hiány. A kis Hulan megállott fejlődésében, mert a vasúti gócpont, a közeli Harbinnak adott nagy fellendülést. vérem! Egy finn lelkésztestvérem mondotta, aki egészen közel lakik az orosz határhoz, hogy a találkozásunk előtti éjszakán orosz puskagolyók süvítettek a paróchiája felé. Éjszakánként puskaropogás teszi hangossá az oroszhatár- menti finn tavakat és erdőségeket. Nem eltévedt golyók csattannak neki a csendes finn hajlékoknak, hanem gyilkoló szándékkal röpítik át őket a finn határon. És mégis azt mondotta nekünk minden finn testvérünk, hogy nem félünk! „Hazánkból egy talpalattnyi területet sem lehet elvenni, csak az életünk árán!" Tehát nemcsak a támadástól, a háborútól nem félnek, hanem a haláltól sem Hazájukért az életüket készek feláldozni minden pillanatban. Csak az szeretheti így a hazáját, akinek élménye van arról, hogy nem ez a föld az igazi hazánk. Nemcsak azt élik át elevenen, könnyes bűnbánattal, hogy bűneik túl érnek az egeken egészen az élő Istenig, hanem azt is vallják, és élik szilárd hittel, hogy az Isten a holtaknak is Atyja! Az a nép, amelyik a Krisztusba vetett hitével ennyire közel látja az emberiség bűnéhez az Isten földrehajló kegyelmét, csak nyugodt nép lehet akkor is, amikor körülötte mindenki kétségbeesetten retteg a háborútól és haláltól! Magyar népem! Megtennéd-e te ezt a hazádért? Tudsz-e te lelkiszemeiddel Így nézni túl az egeken? Higyj a Jézus Krisztusban, és tiéd lesz az örökéleti V ÉGÉ! A missziói telep. az állomástól elég messze, a városka északnyugati szélén fekszik. Mint minden házat, úgy ezt is fa! veszi körül. A különbség csak a kerítés anyagában van. A kínai házat körülfogó agyagfal- kerftést itt a tégla helyettesíti. Nagy kínai betűk ékeskednek a főkapu felett, amely mögött sorra következnek a kórház, a kínai orvos, a betegápolónővérek, a misszionáriusok, a „fehér orvos“ és a tanítók lakásai, valamint a hosszú téglalap alakú telep lezárásaként az iskola. Templomot nem találunk a telepen. Az bent van a város közepén, összehasonlítva azt a kéttornyú katolikus templommal talán nem is mernénk templomnak nevezni, annyira igénytelennek látszó épület kívül belül. De jól tudják ők, hogy nem a pompa és nagyvonalúság teszi a templomot Isten házává. Mandzsu keresztyének körében. Két hetes konferenciára gyűltek ösz- sze a huláni körzet kis gyülekezeteinek képviselői és a helyi gyülekezet tagjai. A megnyitó istentiszteleten lehetnek úgy kétszázan, ami megfelel az összgyüleke- zet létszáma felének. A vidékről bejött képviselő részére a hulániak meleg, közvetlen fogadtatási ünnepséget rendeztek. Nem kis érdeklődéssel kísértem az egész udvariassági ceremóniát, ami a köteles tiszteletnek kifejezője. A mély meghajlásokat, üdvözlőformaságokat lassanként nekünk is magunkévá kell tennünk, ha közöttük akarunk élni. Annak ellenére, hogy a kínaiaknál ilyen, a régi időkbe visszanyúló, udvariassági formaságokkal találkozunk, még sincsenek olyasfajta köszöntéseik, mint nekünk. A jónapot, jóreggelt formáK teljesen hiányzanak. Milyen különös is az, hogy nem tudjuk mit mondjunk nekik köszöntésképpen. A pekingi nyelviskolában tanított köszöntés mesterkélt, idegenutánzó, amiről maguk a tanítók megjegyezték bizalmasan, hogy ők ezt nem használják. Kollégák egymást így köszöntik: Ettél már rizst? Ittál már teát? Megérkeztél? Eljöttél? stb. A kínai keresztyének az első keresztyének módjára „Békesség“ szóval köszöntik egymást. Ha a gyülekezet tagjaival találkozom, akkor már nem vagyok tanácstalan. Tiszta szívből kívánom a testvérnek az Isten-békességét. A keresztvíz nem közönséges víz. 1939. június 18.-án láttam öt volt pogány ember megkeresztelését. Öt ember térdel a gyülekezet színe előtt. Nem gyermek már egy sem. Fejüket mélyen aláhajtják, a jelenlevő gyülekezet úgyszintén. Az elhangzó szavakat nem értem, de nem a szavalt fontosak most. Szívből fohász fakad fel. Ki ne imádkozna e szent pillanatban. Kínai lelkész végzi a szent szertartást közösen a misszionáriussal. S mindez történik az Atya, Fiú és a Szent Lélek nevében. örüljetek az örülökkel. Pekingben az iskola padjaiban és az iskolában meglehetősen el voltunk szigetelve az élettől, mindattól ami körülöttünk történik. Itt Hulanban egyszerre közvetlen kapcsolatba kerülhettem a kínaiakkal. Az első napok egyikén mindjárt, esküvőre voltunk hivatalosak. S hogy az egyik nap miért szerencsésebb a másiknál az esküvő tartására, azt nem tudom. Az azonban tény, hogy bizonyos napokon mindenfelé lakodalmas meneteket láthatunk és rezesbandákat hallhatunk. E keresztyén pár esküvőjére mentünkkor is megállapíthattuk, hogy ma megint ilyen szerencsés nap lehet, mert sokfelé sürögtek a lakodalmas előkészületekkel. Az ifjú vőlegény nagyon fiatalnak látszik európai ember szemében. Tizenkilenc éves. Kínában senkinek eszébe sem jut az ilyesmi, hiszen a pogány családokban bizony gyerkőcöket is összeházasít közös megállapodással két-két família. Nagyon gyakran az illetékesek különösebb megkérdezése nélkül. Az előttünk álló menyasszony arcát elfedi rószaszí- nű fátyla, fejét mélyen meghajtja az egész szertartás alatt. Gyülekezeti ének, ige és imádság kíséretében adják össze •Őket, hogy ember azt soha el ne válassza. Fentebb már említettem, hogy a menyasszony rózsaszínű fátylat hordott. Sem a fátyol, sem a ruha soha nem lehet fehér, mert az a temetés és a halál színe. Ezért hívják ők a lakodalmat „piros-foglalkozásnak“ és a temetést „fehér-foglalkozásnak“. Úgy a menyasz- szonyt, mint a halottat emberek viszik a hátukon gyönyörű hordszékben, illetőleg „szentmihálylova“ félén, a különbség éppen az, hogy lakodalomnál minden ember piros papír-virágot hord a mellén, a temetésnél pedig vagy a ruhájuk fehér, vagy pedig fehér papír-virág ékeskedik a mellükön. A két menetet kísérő színek élesen elütnek egymástól, de a kísérő zenebonára a nagy hasonlatosság miatt nagyon nehéz messziről rámondani, hogy melyik másik. Az esküvői szertartás megtörténte után átvonultunk egy vendéglőbe, ahol elköltöttük az ünnepi fogásokat. Ez itt így szokás. Hiszen lehetetlen is lenne a zsúfolt és kicsiny házikókban összegyülekezni. Pogány szertartásu lakodalmak a maguk egészében a vendéglők egy A legutóbbi kassai énekünnepélyen szereplő norvég evangélikus énekkar az ottani evangélikus templomban is énekelt. Képünk az énekkart az evangélikus templom előtt ábrázolja.
