Harangszó, 1939
1939-07-23 / 30. szám
HXRXNGSrO 193§. július 23. templomot borítják, s gazdag: faragásaival szinte meseszerűen hat. (Erről, valamint a Szepesség többi művészeti emlékéről lásd Divald Kornél könyvét: Sze- pesmegye művészeti emlékei. Budapest 1905. Röviden A Szepesség c. emlékkönyvben is: 151—168 1. fr Divald Kornél A Szepesség régi művészete címmel.) A felsőmagyarországi renaissance-stí- lusban épült harangtorony legszebb az összes szepességi harangtorony között. De híres az evangélikus líceum is, amelynek 1768—69-ben Kazinczy Ferenc is tanulója volt, amelynek magyar önképzőköre vendégül látta Petőfit, amelynek küzdelmes, csodálatos történetében az egész Szepesség története tükröződik. Lőcse, a megyeszékhely sem fekszik a fővasútvonal mentén. Iglóról visz ide át bennünket egy kis vicinális. Távol esik a világtól ez a kis város, s csöndes, szemlélődő jellege csak fokozódott a megszállás óta, mely elvitte innen á vármegyeházát és az iskolákat. Leány- gimnáziuma vakok intézete lett, főreáliskolája egy darabig élt, még német tanítási nyelvvel, néhány évvel ezelőtt ezt is becsukta a cseh állam. Egyedül a régi kir. kát. gimnázium maradt meg, ahol szlovák nyelven folyik a tanítás. Az első időben úgy kellett ide más vidékről diákokat hozni, Lőcsén nem volt olyan, aki szlovák gimnáziumba akart volna járni. A hatalmas kőfal, amely a városkát körülvette, még nagy részben áll, áll még néhány tornya is és a hatalmas kapuk, amelyeken át a városka közepébe, a Körtérre lehet jutni. A falak mentén egy családi ház felépíttetése, de azt el tudom képzelni, hogy á kettő között nincs nagy különbözet. És a finn ember mégis inkább vállalja ezt az eltakarítta- tási költséget, hosszú, nehéz munkával eltávolítja útjából még a gránit hegyet is, de a rend embere marad! Feltűnt nekünk az is, hogy Helsinkiben nem találtuk az általunk annyira ismert hirdetőoszlopokat és reklámokat, amelyek sokszor olyan mosdatlanná teszik utcáinkat ízléstelenségeikkel. De akkor lepődtünk csak meg igazán, amikor azt is megtudtuk, hogy pár napon belül képviselőválasztás lesz Helsinkiben. Mi magyarok,akik pünkösdkor választottunk, akik még elevenen emlékezünk a házakra raggatott, letépett és szélkergette plakátokra, nem tudtuk megérteni első pillanatban azt, hogy itt szál lécre szögezett kicsi deszkákon szépen egymás mellett állnak a különböző jelöltek és pártok szerény plakátjai. Senkisem bántotta a korlátnak támasztott, plakátokat viselő, rögtönzött táblákat. Hiába, a finn ember, ebben is a rend embere! Ne gondolja senki, hogy mindennek az a magyarázata, hogy emberül megállja a helyét a helsinkii rendőrség. Nem! Rendőrt alig látni, pedig itt is száguldanak az autók, mégpedig tülkölés nélkül, közlekednek a villanyosok csengetés nélkül és nem láttam egyetlen forgalmi-rendőrt, még a legforgalmasabb helyen sem. A rend nem külső kényszer eredménye, hanem fegyelmezettségé. Itt sem álom az élet, és azért mégsem idegesek az emberek. A finn ember, a rend embere, mert megvan a lelki egyensúlya. Nem a körülményeivel harcol, hahúzódó árokban most gyümölcsös kertek zöldéinek, úgy hogy nyáron, amíg lombosak a fák, hiába próbálja meg az ember a túlsó oldalon megpillantani a lőcsei fehér asszony arcképét, amely a várfalon egy mélyedésbe van beleillesztve. A fehér asszony: Garamszeghy Géczy Julianna, aki elárulta, kuruc kézről labanc kézre játszotta át a várost, fehér ruhája felett vörös palástot visel, egyik kezével hívogatólag int, a másikkal kulcsot tol egy ajtó zárjába. —- Jókai regényéből ismert az u. n. Ketterhäuschen is, amelyet újabban megint kitettek a Körtérre. Persze ma már nem azt a szerepet tölti be, amelyet valamikor régen betöltött: ide csukták be azokat a fiatal leányokat, akik a sötétség beállta után egyedül kimerészkedtek az útcára. — Színes, élénk képet a Körtér piaci napokon nyújt, amikor a környező tót falvak lakói mindenfelől bejönnek a városba. Régebben a Körtéren köröskörül, a házak mentén árkádok vonultak végig, úgyhogy esőben is nyugodtan lehetett itt sétálni. Ma ilyeneket már csak egész kicsiny darabon találunk s ezeken kívül, a tér közepén álló városháza mentén. Nem egy régi szép ház áll még itt felsőmagyarországi renaissance-stílusban építve, emeletnyi magas oromfallal, amely fülkésen tagozódik s koronázata cifra ormokból összerótt. Legismertebb közülök a Thurzó-ház. A tér közepén, a városházától jobbra és balra, ott van az evangélikus templom és a 13. sz. végéről származó, gótikus Szent Jakab templom régi remek szárnyas oltáraival, amelyek közül az egyik Mátyás kinem a bűneivel való leszámolásért imádkozik. A rend emberének a Krisztus az élet, a rendcsináló Krisztus. Márk ev. 6:39. verse szerint Krisztus rendet parancsol az ötezrek között. A finn ember a rend embere, mert engedelmeskedik a rendtartó Krisztusnak. Szegény magyar népem, ki oly nehezen várod, hogy mikor lesz már rend a hazádban, vedd észre, hogy majd csak akkor, ha Krisztus népe leszünk! A fehér város, a szeretet városa. Amikor beléptem abba a szobába, amelyet otthonnak jelöltek ki számomra arra a néhány napra, amit Helsinkiben töltünk, rögtön otthon éreztem magamat. Olyan magyaros a szobám. Magyar feliratú falitáblák, kicsi nemzeti zászlónk és árvalányhaj bokréták hívják fel szerényen a figyelmünket arra, hogy itt figyelmes előrelátással készültek a fogadásunkra. Amikor megterített asztalok forró kávéjának gőzén át megláttuk az asztalközép vázáiba illesztett virágszálakat, mindig csendes mosolygással vettük észre, hogy piros, fehér, zöldben ölelkezik össze még a virág is. így csak azok várhattak minket, akik őszinte szívvel szeretik az árva magyart. Arról a gondoskodásról nem beszélek, amiben részünk van, csak annyit mondok róla, hogy nem vendégnek érezzük magunkat, akiknek alkalmazkodnunk kell a vendéglátókhoz, hanem itthon vagyunk a szeretet melegében. Elgondolkodom azon, hogy mi lehet az erőforrása annak a kifogyhatatlan és meghá- lálhatatlan szeretetnek? Két felejthetetlen élmény jut eszembe. Az egyiket ott éltem át a helsinkii temető virágos rály ajándéka. A 18 m magas főoltárt az európai hírű faszobrász: Lőcsei Pál mester faragta, aki a stószi származású Vitus mesterrel együtt később Lengyel- országba került. A krónikák tanúsága szerint Lőcsét németek alapították a tatárjárás után. A tatár veszedelem a németeket is kiűzte régebbi lakóhelyeikről s ők a Káposztafalva közelében lévő Menedékkőre futottak. A tatárok kivonulása után városépítésre alkalmas helyet keresve, választották ki azt a dombot, amelyen ma Lőcse áll. A krónikák elbeszélését a történelem igazolja ugyan, de megállapítást nyert az is, hogy a Menedékkőről ide húzódó németek nem töretlen, eddig lakatlan vidéken építették fel a várost. Lőcse is beleesik az u. n. gyepfivonalba, tehát magyar határőrök voltak itt is az első lakosok. (Fekete Nagy Antal: A Szepesség területi és társadalmi kialakulása. Budapest 1934.) S így van ez Késmárk, Leibiz és Béla városával is, s még számos szepességi helységgel: eredetileg valamennyi magyar alapítás. A német telepesek sokkal többször építenek várost olyan helyen, ahol a tatárjárás előtt már laktak emberek, vagy magyarok, vagy szlovákok, mint egészen töretlen talajon. A Szepesség benépesítése két oldalról történt: északról a lengyelek, délről a magyarok indították meg. A magyar kolonizáció gyorsabb volt s így csupán három nagyobb város lengyel alapítás: Podolin, Gnézda, Ólubló. Ez a terület csak a 14. sz.-ban került hozzánk. (Fekete Nagy A.: I. m.) A magyar telepísirjai előtt, a másikat pedig a Musta- saari szigetnél. Bejártuk a hatalmas sir- kertet, és hiába betűztem a múlt századbeli sírfeliratokat, nem akadtam egyetlen gondozatlan sirra sem. Meggyőződésemmé vált, hogy itt eltemetik az emberek a szeretteiket, de nem temetik el a szeretetüket. Elviszi a halál a kedveseiket a csendes sírok hideg ölére, de nem temetheti el az élők hitét. Csak azok az emberek ültetgetik tele virágokkal még évtizedek múlva is szeretteik sírját, akiknek a lelkében életté lett I. Kor. 13:13. verse. Megmarad a szeretet... Ma, julius 2.-án este 8 órakor, gazdag lelki tapasztalatokkal gyülekeztünk össze Musassaari sziget granitos partján a hűvös finn tavaszi szellőben. A búcsúzásra összegyűlt finn testvéreink szelíd szemekkel mosolyogtak reánk. Éreztük, hogy a motorcsónak csak a földi távolságot hozza majd közénk. Amikor feltűnt a kéklő víz hátán a finn tavak paripája, felcsendült a rokon ajkakról az ének, és angyalszárnyakon szállt a magasság felé: Ott állunk üdvbe öltözötten Én és szeretteim köröttem! Uram tehozzád, Hol fénylik orcád, Vágyódom én! Az a nép, amelyik így búcsúzik azoktól, akikkel először, és talán utoljára találkozik ezen a földön, csak a szeretet népe lehet. Fehér kendőt lobogtató, fehér város népe: Isten veled, a viszontlátásra ott fenn, ahova szállt az éneked!
