Harangszó, 1939
1939-07-23 / 30. szám
1939. július 23. HÄRANGSZŐ 239. ennek szól minden szenvedélyes hazavágyódása. Már a 17. században találunk leírásokat a Magas Tátra szépségeiről. Különösen Poprád felől megközelítve ragadja meg az embert, amint oly hirtelen, a „magyar eruptiv természetnek megfelelően“ — amint egy lelkes magyar ember oly találóan és szépen mondotta •— emelkedik ki a poprádi fennsíkból. Egy kis vonat visz bennünket innen Tátralomnicra, amely már ott van a Nagyszalóki és Lomnici csúcsok lábainál, a régi, Klotild-útnak nevezett, szépen kiépített, kényelmes autóút mentén, amely a Magas Tátra déli oldalán fekvő fürdő- és üdülőtelepeket köti egymással össze Csorbától a Szepes-Bélai Barlangligetig. Ótátrafüred a legrégibb közöttük, savanyúvízforrása emberemlékezet óta ismert. Tátrafüred német neve: Schmecks, állítólag nem is egyéb, mint ez a kérdés: Schmeckt’s? Izük? 1797-ben épült itt az első lakóház (Dr. Guhr Mihály, A Magas Tátra fürdőtelepeiről. A Szepesség. Emlékkönyv a „Szepesi Egyesület Budapesten“ fennállásának 50. év- fordúlójára. Budapest 1926.), de nagyobb lendületet a fejlődés azután 1850 után vett, midőn a magaslati levegő gyógyha- tása ismertté lett s a hegyek járása is szélesebb körben kezdett tért hódítani. Nem kell okvetlenül hegymászónak lenni ma már ahhoz, hogy a Tátra szépségeit élvezhessük. Kényelmes, gyönyörűen kiépített sétautak visznek bennünket fel a Csorbái-, a Poprádi-, a Zöldtóhoz, a Nagytarpataki vizeséhez, s az igazi turisták nagy szomorúságára a Északi levelek. Észak fehér városa. Irta: Lukácsy Dezső téti lelkész. Helsinki. A finn felébredt theologusok otthonának egyik szobájában, hatalmas bérház hetedik emeletén, hallgatom a jellegzetes finn harangszót, ami a János- templom harangjairól kondul felém. Nem zúgnak, hanem méltóságteljesen konganak a harangok. Első pillanatban azt gondolná az ember, hogy vörös kakas röppent fel valahol és ezért kongatnak, pedig szombat esti istentiszteletre hívnak így a finn harangok. Milyen szokatlan a magyar fülnek, hogy Finnországban nem harangoznak, hanem ha- rangkongás szólongatja az embereket imádságra és igehallgatásra. Szobánk ablakából elnézem hosszan az ünneplőbe, öltözöttek seregét, amint szombat este csendesen ballagnak fel a templom lépcsőjén a vecsernyére és arra gondolok, hogy milyen más lenne a magyar élet, ha a mi népünk is megtalálná szombat esténként a templom útját, hogy fejlehajtva megköszönje Istennek azt a gondviselését, amiben küzdelmes hetében részesítette. Adj hálát Istennek magyar népem az elvett jókért! A fehér város, a tavasz városa. Sen- kise gondolja, hogy itt mindig nyílnak a virágok, és sohasem kopaszodnak meg a lombhullató ágak. Itt is van hideg és fogcsikorgató, havas tél, amikor a tél kemény keze letépi a virágokat, és fehér, puha paplannal teríti le a júliusban 1 csúcsok szent csöndjét mind több helyen töri meg egy-egy fogaskerekű vasút, vagy drótkötélpálya építése. A szepesiek azonban többnyire — és pedig nők és férfiak egyaránt — ra- jongóan lelkes turisták, sőt csúcsmá- szók. Nem csoda ez. Aki egyszer megpróbálta s a természete bírta, nem tud ellenállni többé. Ezer veszélyen át, kötelek, csákányok segítségével küzdik fel magukat sírna, meredek sziklafalakon, sokszor jégben, hóban, mezítláb, ha cipőben nem megy, s nincs akadály, ami visszafordúlásra bírhatná ilyenkor őket. Sok fiatal élet esett ennek a hegy vonzó ereje okozta mámornak áldozatul, amely annyira hatalmába tudja keríteni az ember lelkét, hogy akkor, ott, a veszélynek halvány tudata sincs meg benne. Bár a csúcsmászás csak a 19. sz. második felében kezd nagyobb arányokat ölteni, a hegynek ezt a vonzóerejét mindig érezték, akik a közelében laktak. Az elsők között, akik a Tátra csúcsainak meghódítására indúltak, a késmárki evangélikus líceum messze földön híres matematika-tanárát, Fröhlich Dávidot említik, aki 1615-ben, 15 éves korában két barátjával megmászta a 2634 m magas Lomnici csúcsot. (Lásd Turisták Lapja 1915-ös évf.) A 17. sz. második felében azután már számosán vállalkoztak magashegyi túrákra. (Különösen két napló őríz leírásokat egy-egy ilyen kirándulásról, a Historischer Geschlechtsbericht, a Buchholtz család híres családi krónikája és egy sziléziai naplója sze- pességi utazásáról, amelynek azt a címet adta: Ungarischer oder Dacianischer zöldelő ligeteket. De nékem, a falusi magyarnak, aki június 20.-án indultam el hazámból, tehát a magyar aratás gazdag igéretküszöbéről léptem ki, olyan meglepő az, hogy itt Finnországban még csak most van tavasz. Nálunk aratáshoz kalapálták, köszörülték a magyar kaszákat június utolsó hetében, és július első napjaiban, itt meg imádkozva kémleli esténként a finn paraszt az égboltot, hogy egy júniusi hideg éjszakán a fagy hideg csókja nem öli-e meg a kenyerét? Nálunk már csak leveleikkel megrakottun zöldéinek azok az orgonák, amelyek az idén alázatosan hajlottak meg virágkoszorúik alatt az esős májusban, itt meg most köszöntik az embert magyarnótás illatukkal. Nálunk már rég szétszórta a szél a labdarózsák, jázminok, peóniák fehér és tarka szirmait, itt meg most játszik a szél a bokrok fehér labdáival, most mosolyognak ránk a szerény jázminok és piros pünkösdi rózsák. Ma, július elsején, csodálkozva állt meg a magyar evangélikus lelkészeknek egy kis csoportja Helsinki egyik ligetében. Rózsafányira magasodott és erősödött fuksziákon és margarétákon akadt meg a tekintetünk. Nem azon lepődtünk meg, hogy itt ennyire megnőtt a fukszia és margaréta, a magyar ablakok és magyar rétek virága, hanem azon gondolkodtunk el, hogy mennyire szeretheti ez a nép virágot. Nemcsak szeretettel ápolják a város díszeit, hanem érintetlenül is hagyják a ligetek őrizetlen virágait. Eszembejutott egy magyar közmondás: Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet! Csak néhány napot töltöttünk még a finn testvéreink között, de élményeink máris Simpüzissimus. Szemelvényeket ad belőle Hugo Grothe: Siebenhundert Jahre deutschen Lebens in der Zips. 1927. c. művében.) A legmagasabb, a 2663 m magas Ferenc József csúcsot egy Still nevű felsőerdőfalvai tanító mászta meg először 1870-ben. (Grothe: I. m.) A szepességi városok — mint már említettem — a folyók völgyében fekszenek. Délen a Gölnic folyó völgyében találjuk a bányavárosokat: Gölnicbánya, Szepesremete, Svedlér és Merény, a Her- nád völgyében Korompa, Szepesolaszi, ettől északra, a Szepesi vár tövében Sze- pesváralja, majd tovább Igló, a szepesi grófok régi székhelye, és tőle északra a megyeszékhely: Lőcse. A Poprád völgyében fekszik Poprád cipszer múzeumával, Felka, Késmárk, Szepes-Béla s feljebb északra, ugyancsak a Poprád mentén Podolin, Gnézda, Ólubló. Ez utóbbiak közül különösen Késmárk játszott nagy szerepet a Szepesség történetében. Itt áll a Thököly vár s bár egy évszázadon át harcolt a város népe a hatalmaskodó főúri család ellen, mikor Thököly Imre a felkelők élére állt, Késmárk lelkesen csatlakozott. 1906-ban pedig hazahozatta a város Thököly hamvait Nikodémiából s az új evangélikus templomban helyezte nyugalomra. A vár valamikor pazar lehetett, ma a régi pompának már nem sok emléke van. Jobb szárnyában múzeumot rendeztek be 1931 - ben. Nevezetessége még Késmárknak a régi, teljesen fából épült evangélikus templom. Ma olyan állapotban van, hogy életveszélyes tartózkodni benne, pedig színes falfestményeivel, melyek az egész igazolták, hogy azért van itt olyan sok virág, mert áldott jó emberek imádkozó finn testvéreink! Lehajtom csendes imádságra a fejemet, és egy napsugaras helsinkii estén azért imádkozom, hogy engedje a jó Isten megérnünk, hogy egyszer elmondhassa rólunk a gondviselő Atyánk: nemcsak a magyar mezők vannak tele virággal, hanem a magyar ember lelke is megtelítődött Fiam iránti szeretettel! Lesze igazi magyar tavasz? Nem a mezőktől, nem a viszonyoktól függ, hanem attól, hogy meghallja-e a magyar az Isten beszédét, amit az Igében mond nékünk. Magyar népem, légy a Krisztus népe! A fehér város, a rend városa. Ugye milyen szépen hangzik ez a megállapítás? Elképzeli az ember, hogy Helsinkiben milyen egyenesen futhatnak az utcák, milyen szép sorjában állhatnak egymás mellett a házak. Aki így képzeli el Helsinkit, nem csalódik, ha meglátja. De aki megfigyeli az építkezési rendtartás nehézségeit, annak meg kell magában állapítani, hogy a finn ember a rend embere! Ház?k melletti beépítetlen területek nem sík házhelyeket kinál- gatnak az építtetni készülő embereknek, hanem hatalmas vörös gránit tömbjeikkel tiltakoznak, és hangtalanúl is megmondják, hogy ember legyen ám aki hozzánk mer nyúlni, és helyünkről el akar mozdítani, mert különben beletörik ebbe a vállalkozásba a foga. Előbb szét kell robbantani a kimozdíthatat- lannak látszó sziklahegyeket, és csak azután lehet az építendő családi otthonokat építtetni. Érdeklődni nem tudtam, hogy mennyibe kerül a házhely csinálás és mekkora összeget emészt fel egy-
