Harangszó, 1939
1939-07-02 / 27. szám
1939. Július 2. HARANGSZŐ 215. mondta Bach zenéjéről, hogy olyan mint egy őserdő, gyermeknek nem tanácsos belekeveredni.“ (Linder László.) De én úgy gondolom, hogy protestáns embernek kötelessége, hogy éljen vele, hogy járja szövevényes útjait s hallgassa Istenhez beszélő zenéjét. (Folytatjuk.) Túrócszy Zoltán püspök első püspöki körlevelében a következőképpen ajánlotta a Harangszót egyház- kerülete lelkészeinek és tanítóinak: ,,Püspöki beköszöntő beszédemet, mint az a belső címlapon is látható, a „Harangszó“ nyomatta ki és adja ajándékba a tiszai egyházkerületnek és minden evangélikus lelkésznek. Amidőn a Harangszónak ezt a nemes kézmozdulatát egyházkerületünk és magam nevében e helyen is hálásan megköszönöm, kérem egyházkerületünk gyülekezeteinek tisztviselőit és híveit, fogadják szeretet ükbe és támogatásukba a „Harang- szó"-t. A „Harangszó“ hetente 9000 példányban megy szét nemcsak hazánk legkülönbözőbb vidékeire, hanem határainkon túl élő magyarsághoz is. Felelősségteljesen és ügyesen szerkesztett néplap, amelynek egyházi jelentőségét már ma is látjuk, teljes mérlegelését azonban majd csak az egyháztörténelem fogja tudni adni. A „Harangszó" a legmagasabb evangélikus szószék. Aki a „Harangszó“ olvasó táborába belekapcsolódik, nem a Harangszónak, hanem önmagának tesz szolgálatot, aki pedig kikapcsolódik belőle, magának szerez vele elsősorban kárt. Az egyházi élet közösségébe való belekapcsolod ásnak és a közösség áldott hatásai alatt való növekedésnek drága alkalma a Harangszó olvasása. Kérem különösképpen a lelkészeket és tanítókat, hogy a „Harangszó“ terjesztésének ügyét karolják fel. Ismertetésre és terjesztésre példányokat a lap szerkesztősége: Győr, Petőfi-tér 2. szám, szívesen bocsát rendelkezésükre." Levél a börtönből. Isten Szentlelke a fogházban csodás újjászületéseket hoz létre. Egy többszörös betörő és gyilkos leveléből közlök ízelítőt megtérése után: „Kedves lelkiatyám! ... eddigi életemben nem igen dolgoztam, de annál többet loptam. Nagyon sok könyvet olvastam, csak a Bibliát nem. A templomokba is betörtem és ott a legnagyobb vandálsággal törtem össze a kegyszereket. De még itt sem állottam meg; Sok barátom mondta: vigyázz, mert a jó Isten nem fogja sokáig elnézni, hogy te Isten és ember ellen ennyi bűnt elkövess. De én kinevettem mindenkit. Még ez után a szörnyű tettem (emberölés) után sem éreztem megbánást. Majd bekerültem a fogházba. Lelkiatyám többször szólt, hogy aki Bibliát akar, az menjen ki hozzá. Sokat gondolkoztam, hogy kérjek-e Bibliát? De megvallva nem tudtam mit kezdjek vele. Végül mégis kértem Bibliát. Mózes könyvének első lapját olvasva elkezdtem gondolkozni s nem gúnyoltam már azokat, kik vallásos életet éltek. Nappal állandóan a Bibliát olvastam és mire a végére értem, annyira vágytam az isten- tiszteletre, amit eddig elkerültem. A legnagyobb ünnepen, amikor eljött az istentisztelet ideje: az Ur Jézus feltámadásának napjára esett. Még sohasem szólt a harmónium oly szépen, mint akkor. Szinte egész bensőmet átjárta. Az Úrvacsora előtt, mikor még nem mondtam el bünbánatom, olyan nagyon nehéz terhet éreztem, de bűnbánásom után megkönnyebbültem és a boldogságtól könny csillogott szemünkben, mikor bűneink bocsánatjára az Ur Jézus drága testét és vérét magunkhoz vettük. Ettől a perctől teljesen új életem van, egy jobb, boldogabb, érdemes életet kaptam most. Nem olyan, mint eddig volt. Hogy hogyan is lettem istenhivő? Azt csak a jóságos Isten tudná megmondani, aki a mi életünket igazgatja. Most sokkal jobban szeretek így élni, mint azelőtt. Eddigi életemben azt gondoltam, hogy én akkor lehetek boldog, ha sok pénzem lesz és oda tudok az asztalomra rakni, amit szemem és szám kíván. Most tudom, hogy én csak a legrosszabb és legörömtelenebb életet éltem. írhatnék még nagyon sokat, de ha ezer oldalt írnék, még akkor se tudnám leírni azt a boldogságot, mikor az ember Istennek mérhetetlen kegyelmét és szeretetét érzi. Örök hálával tartozom Lelkiatyámnak; mert megtaláltam életem boldogságát, mert megösmertem Isten jóságos kegyelmét...“ A mi jóságos mennyei Atyánknak köszönöm meg, hogy alábbi testvéreinket arra indította, hogy a rabkönyvtár számára könyveket és iratokat küldtek: Nagy Károlyné, özv. Reichert Gyuláné, Ruttkay Elemér, Sauer Klára és Szerb Anna. Kérem testvéreimet imádkozzanak a börtönök szomorú lakóinak új életre jutásáért és látogassák őket lélekben egy-egy Jézushoz vezető könyv ajándékozásával. — Cím: Budapest II., Gárdonyi Géza-út 62. Gaál József a pestvidéki törvényszék fogházának lelkipásztora. Béthelí fénysugarak. Innen-onnan két éve lesz, hogy három hónapi szolgálat után egy esős októberi napon búcsút mondtam Németország legnagyobb szeretetintézményének a Bielefeld melletti Béthelnek. Elutazásom előestéjén hosszasan elnézegettem a Béthellel szemben levő Sparrenberg tetején felállított fényszórót. Csodálatos dolog ez a fényszóró. A reflektor állandóan körben forog a tetején és szabályos időközökben különböző színű sugarakat lövell a sötét éjszakába tájékozásul az éjjel is állandóan közlekedő repülőgépeknek. Azóta ez a fényszóró számomra Bét- he! jelképévé lett. Béthel a hegyen épített város, Isten fényszórója. A mindennapi élet zajlása fölé emelkedő lelkünk időről időre egy-egy fénysugarat fog fel Istennek e fényszórójából. Ezekből a fénysugarakból szeretnék néhányat a „Harangszó“ kedves olvasói elé vetíteni. 1. Istentisztelet 8000 résztvevővel. A multév július havában levelet hozott számomra Béthelből a pósta. A levelet a díakónusképző intézet vezetőlelkésze: Pastor Tegtmeyer írta. Levelében azt írta, hogy a német evangélikus egyház június havában tartotta a német diakónia tizedik nagygyűlését, amelyen Németország különböző szere- tetintézményeiből többszáz diakónus és diakonissza vett részt. Az ünnepélyt istentisztelettel fejezték be az u. n. erdei templomban. Ez az erdei templom a kőből épített templom szomszédságában levő, szószékkel, padokkal, hangerősítő megafonokkal berendezett gyö- györű szilfás erdőrészlet. Az istentiszteleten az intézet mostani atyja, Bodel- schwingh Frigyes, az öreg Bodelschwingh apónak a fia, hirdette az igét mintegy 8.000 hívőből álló hallgatóság előtt. Erről az erdei istentiszteletről készült az itt látható felvétel is. Álljunk meg azonban egy pillanatra ennél a híradásnál, vagy ha úgy tetszik, ennél a fénysugárnál! Nyolcezer ember egy istentiszteleten és éppen Németországban, amelyről az a hír járja, hogy benne az egyházi élet haldoklik, mert az új német állam vagy agyonhallgatja, vagy elhallgattatja az egyházat és csirájában megfojt minden egyházi megnyilvánulást! Hogyan lehet hát, hogy ezekben a válságos időkben s ily példátlan elnyomás mellett is egyszerre csak egyetlen istentiszteleten 8.000 hívő lélek vesz részt? Próbáljunk erre a kérdésre felelni! Lehet, hogy Németországban az egyháznak az emberek által alkotott u. n. történeti keretei meginogtak és leornló- ban vannak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az evangélium ügye is porbahtil- lott volna, mint azt sokan hirdetik és még többen hiszik. Sőt! Isten kegyelme énpen talán ezt az útját választotta egy új reformációnak! A németországi Gusztáv Adolf Egyesület két évvel ezelőtt Kasselben tartott évi nagygyűlésén egy bonni egyetemi tanárral beszélgettem, aki azt fejtegette, hogy Németország átalakúlásának és nemzeti megújhodásának legnagyobb egyházi eredménye az, hogy kikényszeríti a lelkeket a lomha közönyből, vagy a kétszínű képmutatásból. A mai idők minden német embert az elé a komoly választás elé állítják: vagy az evangéliummal és Jézussal, vagy az evangélium nélkül és Jézus ellen! Úgy látszik Béthelben már ezidén 8.000 ember döntött e kérdésben az evangélium és Jézus mellett. Hisszük, hogy egész Németországban még sokszor 8.000 ember fog e kérdésben az ige szavával dönteni: „Nem szégyenlem a Krisztus evangéliumát, mert Istennek hatalma az minden hívőnek üdvösségére“. (Róm. 1, 16.) 2. Válságban a bétheli diakónia? Hírek érkeznek arról is, hogy mivel a mai német viszonyok nem kedveznek a diakóniának, állandóan, sőt katasztró- fálisan fogy a diakónusok száma. Tehát válságban van a német diakónia! A diakonisszák létszáma még meglehetősen tartja magát, bár nékik is megvannak a maguk súlyos problémáik. Hogy csak egyet említsek, az állam például külön ápolónőket képeztet ki és a közkórházakat arra kényszerltette, hogy a diakonisszák helyett ezeket a vi-
