Harangszó, 1939
1939-05-21 / 21. szám
166 HAIJANOSZÓ 1939. május 21. csatasorba állítsuk mindazokat, akik Luther szerint komolyan akarnak keresztyének lenni. A hitvallók frontjában ott van a helye minden hívőnek. Hordjon bár Luther-kabátot, vagy nem. Szolgáljon akár oltár előtt, akár tanítói vagy tanári katedrán, vagy íróasztal mellett, vagy az eke szarva, vagy az üllő, vagy akár a kereskedő pult mellett. Hogy megtaláljuk azokat, akik a hitvallási frontba valók és élharcossá tegyük azokat, akik most az élen vannak, elhatározott szándékom az egyházi munkáson evangélizálásának fokozatos kiépítése. Lelkészi és tanítói karunk számára évente konferenciákat szeretnék rendezni, s mihelyt erre mód és alkalom nyílik, egyházunk felügyelőit is szeretném ugyanígy munkába venni. Ha ki fog alakulni ezek nyomán az evangéliumi lelkűiét és a harmonikus munkatársi készség, nagy lehetőségek bontakoznak majd ki egyházkerületünk előtt. Van még az egyháznak egy arca, amit e világ legjobban észrevesz s legtöbbre értékel, ez az egyház kultúrarca. Tényleg sokat köszönhet is e világ az egyház kulturális munkájának. Én is csendes büszkeséggel gondolok híres jogakadémiánkra, amelynek tanári kara az ország határain túl is becsületet szerez az evangélikus főiskolai oktatásnak, tanítóképzőnkre, amely jövendőjének biztosításáért Eperjesről hozott energiával harcol, a rimaszombati és két nyíregyházi gimnáziumunkra, amelyek sóvárogva várják a rozsnyói gimnáziumnak halottaiból való feltámadását, a sajó- gömöri polgári iskolára, s arra a soksok elemi, iskolára, amelyek evangélikus jellegüket határozott evangéliumi munkával bizonyítják, s nem fogok meglankadni a többiek lelkének átformálásáért folytatott könyörgésemben és biztatásomban, tudom ugyan, hogy az iskola evangélikus jellegének kérdését nem oldja meg a tanterv és tananyagbeosztás, csak a pedagógus személyisége, az azonban mindig meg tudja oldani. A megértő szeretet álláspontján vagyok minden egyház iránt s boldogan ragadok meg minden olyan alkalmat az együttműködésre, amely hitelveim megtagadása nélkül lehetséges. E pontnál külön kell nagy szeretettel megemlékeznem a református testvéregyházról, amelyhez engem református barátaimon és lelki testvéreimen keresztül elszakíthatatlan szálak fűznek. Szeretném a tiszai egyházkerületben nagyobb keretek között is folytatni azt a közös munkát, amelyet Győrött református testvéreinkkel együtt végezhettem s amely nemcsak alkalmi és társadalmi együttműködés, hanem Isten országának közös munkálása volt. Az egyházak a maguk életét az állam által biztosított keretek között élik. Lehetetlen az egyház számára épen azért az, hogy az államot érintő létkérdésekben állást ne foglaljon. Meggyőződésem, hogy az egyház és állam kérdését mesterségesen élezik ki s a kölcsönös megértés megbontása csak ott történik meg, ahol sem az állam, sem az egyház nem elégszik meg azzal, hogy az legyen, aminek Isten szánta. Ha az állam egyház is akar lenni, s az egyház állam is akar lenni, akkor elkerülhetetlen az összeütközés. Ha azonban megmarad mindegyik a maga eredeti hivatása mellett és tiszteletben tartja a másiknak szintén Istentől kapott hivatását, akkor nincs közöttünk súrlódási felület. Ami már most az egyház és állam elvi kérdésein túlmenőleg a gyakorlati helyzetet illeti, az állammal szemben a szentesített törvények alapján állok, a benne biztosított jogokkal élek s a benne minket kötelező kötelezettségeket teljesítem és teljesítetem. Ezt az alkalmat használom fel arra, hogy az állam élete egyik döntő jelentőségű kérdésében is színt vallják, t. i. a nemzetre vonatkozólag is leszögezzem álláspontomat. Nem csinálok titkot abból, hogy jobboldali gondolkozású és erősen nemzeti érzésű politikai meggyőződésem van, s hiszem azt, hogy a nemzeti és népi erők megújhodásának mostani korában Isten nemzetünk számára nagy dolgokat tartogat még. A múlt század legnagyobb finn ál- lamférfia: Snelmann, a finn Széchenyi, amikor programmot adott, minden nagyképű Programm helyett egy felszólítást intézett nemzetéhez: „Kérjetek Istentől nagy gondolatokat és erőt azoknak megoldásához.“ Én kérem ezt Istentől, ti is kérjétek velem együtt. Ezzel a bizonyságtétellel és ezzel a kéréssel a tiszai evangélikus egyházkerület püspöki székét Isten nevében ezennel elfoglalom. „Annak pedig, aki véghetetlen bőséggel mindeneket megcselekedhetik, feljebb hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk, a mi bennünk munkálkodó erő szerint, annak legyen dicsőség az egyházban a Krisztus Jézusban nemzetségről nemzetségre örökkön örökké. Amen!“ (Ef. 3, 20—21.) Megjegyzések a magyar földkérdéshez. A mai magyar élet legsúlyosabb kérdése a földbirtok aránytalan megoszlása. Hazánkon kívül Európában alig van ország, ahol a nagybirtok a maga állományát, s ezzel együtt politikai, társadalmi és gazdasági súlyát ennyire épen és hiánytalanul mentette volna át a középkorból a mai időkbe. Részletes statisztika helyett a fenti állítás igazolására két tényre szeretnénk felhívni az olvasó figyelmét. Az egyik az, hogy a magyar föld 55 százaléka 29 ezer család kezében van, a fennmaradó 45 százalékon pedig 1 millió 900 ezer család kénytelen megosztozni. Ha még jobban ki akarjuk emelni a végleteket, akkor elénk tárul az aránytalan birtokmegoszlás másik — egészen megdöbbentő — ténye, hogy míg a magyar föld negyedrésze 1560 családé, addig közel másfélmillió — a földből élő — magyar család birtokában a magyar földnek csak tizedrésze van. Nem vagyunk szakemberek a földkérdés tekintetében. Nem is akarunk ilyen színben feltűnni. Nem akarunk beleszólni abba a vitába, mely a nagybirtok védelmezői és a minél több kis- birtok követelői között arról a kérdésről folyik, hogy melyik termel többet. Mivel azonban evangélikus igehirdetők és az evangélikus magyar nép pásztorai vagyunk, kettőt nagyon erőteljesen kell hangsúlyoznunk. Féltőn szeretjük hazánkat és népünket és azért együtt kell kiáltanunk mindazokkal, akik a földbirtokreformot nemzetvédelmi szempontból szükségesnek és sürgősnek tartják. A nagybirtok könnyen felosztható olyanok között, akiknek azt a hatalom juttatni akarja. Olyan kétségtelen történelmi példák állanak e tekintetben előttünk, hogy e kérdésről alig lehet ma már vitatkozni is. A kisbirtokos paraszt a helyén marad. Úgy odanőtt a földjéhez, hogy onnan csak a legdurvább erőszakkal távolítható el. Jöhet a török, jöhet a tatár, ő a helyén marad és magyar marad. Ha a magyar földnek nem csak 41, hanem mondjuk 90 százaléka lenne a kisbirtokos parasztok kezén, akkor bátrabban és nyugodtabban nézhetnénk a viharok elé. Lehet, hogy egy gyors és erélyes földreform átmenetileg gazdasági dekonjunktúrát okoz-' na, de mi vállaljuk — ha kell — a nyomorúságot is.. Járjunk tíz évig rongyokban, együnk tíz évig korpás kenyeret, csak végre magyar kezekbe kerüljön a magyar föld. Hangoztatjuk a földbirtokreform szükségességét azért is, mert szeretjük az igazságot. Mi a Krisztus nevét valljuk s ezért — az apostol szerint — el kell államink minden hamisságtól, hazugságtól és igazságtalanságtól. A szociális igazság szemszögéből nézve mi lehetetlennek tartjuk, hogy egyesek kezében milliós vagyonok legyenek, milliók pedig olyan szegénységben tengődjenek, hogy 10 vagy 100 pengős kölcsönre se legyen fedezetük. Ismerünk olyan dolgozó magyar családot, melynek egyetlen „bútora“ egy ócska suba volt mindaddig, míg a gyülekezet össze nem adta a legszükségesebbeket. Lehetetlennek tartjuk, hogy milliók napi 30—40 fillérből „éljenek“, másoknak pedig napi ezer pengő álljon rendelkezésükre. Lehetetlennek tartjuk, hogy legyenek olyan magyar gyermekek, akiknek azért kelljen forró levesbe esve meghalniok, mert anyjuk asztal és szék híjján csak a földre tehette a kondért. Lehetetlennek tartjuk, hogy legyenek magyar anyák, akik annyira holtfáradtak a munkától, hogy csecsemőjük táplálása közben elalszanak és agyon nyomják a kis csöppséget. Lehetetlennek tartjuk, hogy legyenek magyar apák, akik látástól vakulásig dolgozva se tudjanak nem kilenc, csak egyetlen rend tisztességes ruhát venni maguknak s kénytelenek legyenek abban a fakult papi-mellényes fekete ruhában szántani, melyet a papjuk adott nékik. Tudjuk, hogy nem könnyű dolog végrehajtani egy kifogástalan földreformot. Az operációs kés, bármilyen biztos kézben legyen is, mindig a halál mes- gyéjén fog járni és magas seblázat fog okozni. De az is bizonyos, hogy az operáció elmulasztása halált jelent. Mi mindenesetre leszögezzük azt, hogy egyházai, templomai, papjai, ilyen és olyan nagygyűlései ellenére se tudjuk Magyarországot keresztyén országnak tartani mindaddig, amíg ezek a lehetetlenségek valóságok maradnak. Dr. Kékén András. OLVASD ÉS TERJESZD A HARANGSZÓT!
