Harangszó, 1939
1939-05-07 / 19. szám
148. HXRXNGSZd — 1939. május 1. tartja otthon még az időjárás zordsága sem, addig az a gyermek nyilván a szülő kívánságára nem teszi meg a hitoktatás helyiségébe vezető rövid utat, mivel az a mezőn vagy a ház körül ad gyermekének a hitoktatás ideje alatt elfoglaltságot. A szórványokban azután tág tere nyílik a másvallású szülő ; elnevelési törekvésének is. Elősegíti ezt az az iskola is, melyet a gyermek látogat, valamint az is, hogy távol lakik a hitoktató és legnagyobb igyekezet mellett sem részesülhet a gyermek minden héten, hanem legfeljebb csak kéthetenként hitoktatásban, a templom látogatására pedig a nagy távolság miatt az iskoláztatási törvény erejével nem kötelezhető. Azonban ezektől az inkább lehangoló körülményektől eltekintve vannak hál’ Istennek felemelő, biztató jelenségek is. Van olyan eset, amikor a gyermek egyházi öntudatának a kifejlődését az idegen környezet mintha fokozná, van olyan eset, amikor a gyermek megérti s méltányolja a hitoktató fárasztó munkáját s szorgalmas tanulással igyekszik azt jutalmazni, vannak esetek, amikor a szülők is mindent megtesznek a lelkipásztori hitoktatói munka minél eredményeseöbé tetelére s indítást adnak az egyházi munkásnak nehéz, de mégis szép hivatása végzésére. Nagyíontos- ságú a munka, melyet végeznünk kell a szórványokban, azért annak végzésében nem szabad meglan- kaanunk, még akkor sem, ha annak végzése elé nehéz akadályok gördülnek, ha nem részesül is az kellő elismerésben. Meg kell tennünk mindent szórványban élő gyermekeink hitoktatása érdekében nem csak egyházi érdekből, de lelkiismeretünk megnyugtatása céljából is. Egyházunkból kitérők gyakran azzal szokták indokolni hűtlenségüket, hogy nem ismerik egyházunk tanítását, szertartásait, azokra őket senki nem oktatta. Lehet, hogy ez a kifogás igaz. Hogy az ilyen s ehhez hasonló kifogások a hittagadók ajakán elnémuljanak, azért a lelkipásztornak semmi áldozattól, fáradságtól sem szabad visszariadni, hogy hivatásának követelményeit maradék nélkül megvalósíthassa. Meg kell vizsgálni magát a lelkipásztornak az Ige tükrében s meg kell szívlelni azt, amit Pál apostol az efezusi vénekhez intézett búcsúbeszédében mondott. De semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel és azt a szolgálatot, melyet vettem az Ür Jézustól, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangélio- máról. (Ap. csel. 20, 24. v.) El kell kötöznünk egyházunk nyílt sebeit a szórványok lelkiismeretes gondozásával. Igaz, hogy ez a munka nagy buzgóságot, kitartást, testi s lelki erőt s mindenekelőtt sok-sok buzgó imádságot kíAz épülő mersevati templom. ván. De a kegyelem Istene, ki minden jóra képesít bennünket, az ilyen neki tetsző munkához is bizonyára meg fogja adni a kívánt eszközöket Szentlelke által, ha szent Fia a Krisztus nevében alázatos könyörgésünkben hozzá fordulunk. Templom épül Mersevaton! Aki tudja, hogy a Mersevati Evangélikus Fiókgyülekezet csak 180 lélekből áll, aki tudja, hogy a hívek 90%-a szegény zsellérember, az azt mondja: lehetetlenség! Annak tartotta egyik fölényeskedő másvallású is, aki azt mondta a tervezgető evangélikusoknak: „Aranylánccal fogom körülkeríttetni, ha ti templomot tudtok építeni!“ És ime, 1939. tavaszán már tető alatt van a templom. Művészi, magyar stílusával, komoly fenségével megállítja és magához vonzza az országút utasainak tekintetét. Ha pedig megkérdik: Kié ez a templom? — annyi a válasz: az Istené! — Igen, mert Istennek dicsőségére adták erejükön felül a szegény zsellérek 30, 50, 100, 200 pengős adományaikat. Istennek dicsőségére adta k. Vidos Dániel felügyelő ingyen a telket, az öntendő harangot és a tekintélyes 300 pengős adományt és adja másokkal együtt a fel nem jegyzett munkaerőt, a fuvart és a befelé mondott imádságot. És Istennek dicsőségére adott a Celldömölki Anyagyülekezet ezreket, élén Németh János gyülekezeti jóltevő 500 pengős adományával és a többi filiák áldozatával! Istennek dicsőségére mozdult meg a keme- nesaljai egyházmegye lelkészeinek, tanítóinak, felügyelőinek szíve és jöttek I segítségére a maroknyi hívő seregnek. És most Istennek dicsőségére kér az elnyomott, de újjászületett sereg segítséget mindazoktól, akiknek fillére eddig beleépült talán minden evangélikus templomba! Névtelen evangélikusok, ismeretlen ismerősök a mi Urunk Jézus Krisztusban: tudjátok-e szeretni az evangélikus hitükért erejükön felül áldozatot hozó mersevati (Vas m.) testvéreiteket? Akinek van füle a hallásra, tudja, mit kell felelnie a Mersevati Evangélikus Fiókgyülekezetnek! Molitorisz János esperes, gyülekezeti lelkész. Bácsi S., volt gyülekezeti lelkész. Az erdélyi román- oláh kérdés a legújabb történeti kutatások megvilágításában. Irta: Molnár Sándor. Bár a honfoglalás korában szerepló erdélyi oláhság — mint láttuk — merő tévedés, abból a tényből, hogy nála az ő korában Erdélyben már megjelent oláhságnak szerep jut, joggal következtethetünk arra, hogy a balkáni pásztorelemek beszivárgása már pontosabban meg nem határozható idővel korábban is megindult. Hogy mikor? Pauler és Melisch magyar történettudósok szerint a X. század végén, vagy a XI. Század elején, Hóman Bálint szerint sokkal később, legfeljebb a XII. század elején kezdődhetett. Pauler véleményét a XII. század elején felbukkanó adatok alapján csak a Fogaras és Szentes környékére tényleg bevándorolt oláhokra vonatkoztatja. Melisch a Pauler álláspontját szélesebb földrajzi alapokra fektetve az oláhok X. század végi és XI. század eleji lakhatását Erdélyben a Fogarassal határos részekre is kiterjeszti. Figyelembe véve, hogy a XIII. század végén (1293) az összes erdélyi oláhokat III. Endre még egyetlen királyi birtokra akarta összetelepíteni, lehetetlenségnek kell tartanunk, hogy Erdélyben akkor már háromszáz év óta laktak volna oláhok. Közelebb áll tehát az igazsághoz Hóman, aki Anonymus előtt egy emberöltővel keresi a beszivárgás kezdőpontját, bár természetszerűleg ez az állásfoglalás csak valószínűségi érvekkel támasztja alá, míg a Melisché még ilyenekkel sem. Melisch megállapításából Draganu sietett azt a következtetést levonni, hogy miután még a magyar tudósok is elismerik, hogy az oláhok a; X. században már Erdélyben laktak, vi
