Harangszó, 1938
1938-03-27 / 13. szám
1938. március 27. HARANGSZÓ 99. Stewart Ábrahám szolgálata. március 27.-én, vasárnap este fél 8 órakor kezdődik meg a Keleti-pályaudvar melletti Tattersallban. Az első hét tárgyai a következők: Március 27.: Emberre van szükség. Március 28.: Az emberi szív kiáltása. Március 29.: A bolond paradicsoma. Március 30.: Isten fényképe. Március 31.: Az istentelenek nyelve. Április 1.: A közelgő világkatasztrófa. Április 2.: öt perccel a halál után. Ezenkívül minden estének megvan a maga hatalmas ének-programmja is. Noha a BSZKRT külön járatokat indít, mégis tekintettel a várható nagy tóA világ legszebb Luther-szobra Erfurtban. dulásra tanácsos, hogy mindenki már röviddel hét óra után igyekezzék a helyszínén lenni. Minthogy a legújabb hangszórók közvetítik a beszédet és magánénekeket, szavalatokat, nem játszik szerepet, hogy a csarnok melyik részében ülnek a résztvevők. Belépődíj nincs, ruhatár nincs. A zsidókérdés. E kérdésről több olvasónk kívánságára a következőket írhatjuk. Monda szól arról, hogy amikor Krisztus Urunk vitte a keresztiét a fájdalmak útján, az útszélén álló bámészkodó zsidók egyike gyűlöletében arcul köpte öt. Erre Krisztus megátkozta az illetőt. „Ne találj nyugtot, se halált addig, míg le nem borulsz azelőtt, akit most meggyaláztál ...“ Azóta, Ahasvérus, a bolygó zsidó örökké bolyong. Se elpusztulni nem tud, se megnyugodni nem tud. Vándorol országról-országra s előbb- utóbb mindenütt meggyülölés és kiutasítás a része. Most Középeurópában nehezedett meg a zsidó élete. De alig van európai ország, ahol ne lett volna már zsidóíildözés. 1290-ben Anglia, 1346- ban Franciaország, 1492-ben Spanyol- ország utasította ki őket. A bolygó zsidóról szóló történet csak monda. Kimondott bibliai alapja nincs. De az bizonyos, hogy a zsidókérdés lényege mégis nem gazdasági, politikai, vagy faji kérdés, hanem vallási kérdés, amelynek lényege Máté 27, 25-ben olvasható: ,ÍÉs felelvén az egész nép monbányász küldi az egykori bányász nagy fiának...“ Egy zalamegyei asszony így Ír: „... Bár római katolikus vagyok, de ágyban fekvő férjemmel egyetértőén szívesen hozzájárulok 5 pengővel az épülő Luther-szoborhoz ...“ A szegedi reformátusok gyülekezeti lapja így ír: Az evangélikus egyház elhatározta, hogy Luther Mártonnak a székes- fővárosban szobrot emel. Ezt az elhatározást evangélikus testvéreinkkel együtt mi is örömmel és szefetet- tel köszöntjük; nemcsak, de a mielőbbi megvalósulásért áldozatot is készek vagyunk hozni. Kérjük a szegedi egyház tagjait is, hogy a lelké- szi hivatalban lévő gyűjtőíven adakoz zanak a reformáció hősének: Luther Mártonnak Budapesten felállítandó szobrára. Péter leült, elővette a bőrtárcát s maga elé tette az asztalra. — Itt van minden baj. Vagyis az a baj, hogy az öreg úrnak van egy leánya ... Dénes felpattant, mintha dinamit dobta volna fel. Halott sápadt arccal meredt a beszélőre. — Mi... mije van? — Leánya. Csakhogy már tizenöt éve eltűnt. Azt se tudja, él-e, hal-e? Hát ezé a birtok. Az egész. Ha előkerül. Ha meg nem, hát a legközelebbi rokoné, vagyis öné, úgy tudom. Dénes visszarogyott a székbe. Csak ült ott szónélkül, némán, dermedten. Péter öntött bele lelket. — Térjen magához nagyságos uram. Hiszen nincs elveszve még semmi. A birtok egyelőre az öné. A leánynak, ha él előbb jelentkeznie kell, meg igazolnia magát. S mi majd teszünk róla, hogy ne jelentkezzék. Ha meg meghalt, annál jobb. Akkor nincs vele semmi dolgunk. Dénesbe lassan visszatért az élet. — Igazad van. Majd kerestetni fogjuk s ha él, gondoskodni fogunk róla, hogy végleg eltűnjön. Hadd lássam most azokat az írásokat. Reszkető kézzel nyúlt a tárca után. Nagy nehezen szedte ki belőle a papírokat s azután belemerült a két cinkos az íratok olvasásába. * Másnap a temetés megtörtént. A halottat elhelyezték a kriptába, amely vagy tíz percnyire volt a kastélytól. Dénes még a temetés előtt elrendelte, hogy másnap reggel a kőmíves falazza be a kripta elejét s lássa el a megfelelő felírással. A lelkész a kocsija felé tartott. A fején kötés volt. Az orvos megállította. — Hogy van a feje nagytiszteletü úr? önnel megyek, hogy megnézhessem. — Köszönöm szives érdeklődését. Nem fáj semmit. De jó lesz, ha megnézi. A doktor felült a lelkész fogatára s elhajtattak. Odahaza aztán bementek az irodába s az orvos hosszú beszédbe fogott. — Nagytiszteletü uram. Most bevallom, hogy mit cselekedtem. Kérem, hallgasson végig s úgy hiszem, cselekedetemet jóvá fogja hagyni. A lekész érdeklődve nézett rá. — Hallgatom doktor úr. Tessék csak beszélni. — Lehetőleg rövidre fogom a beszédemet, mert így is elég hosszú lesz. A lelkész bólintott. Az orvos hozzáfogott. — Várkonyi Dezső urat Péter, a szolga lassan ölő méreggel akarta elpusztítani. A lelkész fel akart ugrani, de az orvos megfogta a karját. — Kérem tessék csak ülve maradni s türelemmel végig hallgatni. Tehát Péter az első. Erről a halál bekövetkeztekor jöttem rá. Aznap este titokban ott voltam az uraságnál s tervem előadtam s Várkonyi úr beleegyezett. így történt aztán, hogy a Péter által behozott vacsorából megetettük a kutyát. Semmi baja nem lett. Akkor vizet itattunk vele. Attól pár perc múlva kiszenvedett. Szóval, a méreg a vízben volt. A vízből egy keveset magamhoz vettem s a vizsgálat megmutatta, hogy méreg van benne. És hogy Péter a tettes, meggyőződtem arról akkor, amikor a gyóntatás alatt a megmaradt palack vizet elcsente az asztalról. Azonban a feltevés az, hogy Péter csak eszköz valaki kezében. S Dezső úr Dénest nevezte meg, mint értelmi szerzőt s én a hallottak után el is hiszem. Erről majd máskoi beszélünk. Most én azt mondom el, hogy Dezső úr tudtával én álomport adtam be s ő végigjátszotta a haláltusát, sőt hogy a cinkosok előtt még bizonyosabb legyen a dolog, nagytiszteletü urat felkértük a gyóntatásra. Ezért a kegyes csalásért most bocsánatot kérek s majd Várkonyi Dezső úr is elnézését fogja kérni. (Folytatjuk.)
