Harangszó, 1938
1938-03-27 / 13. szám
98. HARANGSZÓ 1938. március 11. azoknak, akik el vannak gyötörve s megterhelve bűnökkel, halálfélelemmel, a testnek és ördögnek kísértésével.“ (Luther.) Az a legméltóbb, aki a legméltatlanabbnak, bűnösnek és nyomorultnak vallja és tartja magát. Minderre pedig csak a hit képes. A hit, amely Isten igéjén és ígéretén csüng és nem magára tekint, nem saját érzelmeiben és tapasztalataiban gyönyörködik. A szentség nem azért szentség, mert te is annak érzed, hanem, mert Krisztus rendelte. Nem az a fontos, hogy mit érzel te, mikor a szentséget veszed, hanem az ige, amely bűnbocsánatot ígér. Sokan szeretnék érezni és kezeikkel megragadni Isten kegyelmét, de „ezt a kincset igékben tárják elénk, másként nem, csak szívünkkel tudjuk megragadni és magunkévá tenni. Kézzel... nem lehet!“ (Luther.) Egyedül a hit „érzi“, amely az igén csüng. Érzelmek és élmények elmúlnak, de a hit bizonyossága megmarad. A szentség akkor is szentség marad, ha hitetlenül veszed. Akkor is Krisztus valóságos teste és vére. De akkor ítélet és kárhozat lesz a számodra. Isten nem kíván tőled mást, csak a bizodalmas hitet. S ez nem egyéb, mint reáhagyatkozás a Krisztusra. Amint vagyok sok bűn alatt, de mert hallom hívó szavad. Bárány Jézus, jövök. Ha így mégy az úrvacsorához, akkor az valóban az lesz számodra, ami volt az első keresztyéneknek: az örvendezés szentsége. Mint Luther mondja: „boldog félelem“, „ujjongó rettegés“ lesz a szívedben. Megnémulsz és alázatosan, együgyü, boldog hittel csak hagyod, hogy Isten elárasszon kegyelmi ajándékaival. Következő cikkünk címe: Az Úrvacsora áldásai. Végéhez közeleg március hónapja s ezzel a Luther-szobor- ra való gyűjtés is. Aki még nem tett volna eleget ezirányű kötelességének, sürgősen pótolja azt. Néhány érdekes apróság szemléletesen mutatja, hogy a Luther-szobor mozgalma milyen osztatlan lelkesedést váltott ki országszerte. * Egy öregasszony így ír: , . j . Én ugyan 72 esztendőmmel soha se láthatom meg ezt a szobrot. De azért szívesen adok rá. Mert nem az a fontos, hogy én meglássam, hanem hogy az a szobor minél előbb meglássa a napvilágot... Reszkető kezemmel megáldom az épülő szobrot...“ * Egy bányász írja: .......Fogadják szívesen azt a néhány pengőt, amit ma a Luther-szoborra feladtam. Egy szegény násra buzdítlak, nem teszek mást, mint arra buzdítlak, hogy légy keresztyén.“ (Luther.) Az előkészülethez szokták számítani a böjtöt is. Itt nem kell arra gondolnunk, hogy ilyenkor ne együnk egyáltalában semmit. Böjt alatt nem ezt értjük, hanem egy bizonyos szent mérsékletet, józanságot, ételben, italban, mindenben; komoly és mégis örvendező, ünnepi lelki magatartás ez, az Urával egyesülni készülő tanítvány lelki ünneplő ruhája. Amikor az úrvacsorái oltárhoz lépünk, ne legyen a szívünkben más, csupán a hit. „Igazán méltó és kellőképen előkészült csak az, aki hisz ebben az igében: érettetek adatott és kiontatott bűnök bocsánatára.“ „Aki ezeknek az igéknek hisz, az elnyerte, amit ezek hirdetnek és ígérnek, t. i. a bűnök bocsánatát.“ (Luther.) Ne kételkedjél ezért semmit és ne rettegj, hogy talán nem vagy „méltó.“ Mert egészen bizonyos, hogy nem vagy méltó! „A legnagyobD bölcseség tudni azt, hogy ez a szentség nem a mi méltó voltunkon alapszik.“ (Luther.) Hiszen éppen azért van szükségünk a bűnbocsánat szentségére, mert méltatlanok és bűnösök vagyunk. A betegeknek van szükségük orvosra! (Máté 9, 12.) „vagyis A bűn zsoldfa ek. halál. Irta: Szende Ernő. 12 Péter biccentett. — El is olvastam. Dénes dühösen ugrott fel. — Hogy merészelted, te ... Péter fölényesen mérte végig. — No, no, csak lassan a testtel! Kettőnkön áll a vásár! Enyém az egyötöd. Vagy nem? — De igen. Azonban ... — Semmi azonban! Az én ötszázam ép úgy érdekel engem, mint nagyságos urat a kettőezer! Biztosítani akarom magamat mindenképpen s azért is olvastam át az iratokat! Dénes lehiggadt. S magában gazembernek nevezte a társát, de mégis igazat adott neki. — Hiszen végeredményben igazad van. De azért megvárhattál volna engem. Mégis csak én vagyok az örökös s nem te! — Ebben tökéletes igaza van nagyságos úrnak. Csakhogy ki biztosított volna arról, hogy tényleg el is olvashatom az iratokat, ha átadom? — Ej, ej Péter, hát csak ilyen a bizalmad bennem? — Megbízom én nagyságos úrban, de legjobban mégis csak önmagámban bízom meg. Hát azért tettem, amit tettem s így legalább tudom, mit kell még tennem. Dénes felnézett rá. — Hogyan, hát még ezután is kell valamit tenned? — De kell ám! S a nagyságos úrnak is. Dénest valami szorongó érzés fogta el. — Mi az? Miről beszélsz? — Hát az írásról. Vagyis, ami benne van. Ott van még egy nagy bibi! Hiszen már mondtam az előbb! — Mi az? Beszélj már okosan. Vagy add ide azt a tárcát s egy-kettőre meg tudok mindent. — Hamarább lesz ha én mondom el. Dénes öklével az asztalra ütött. — Üssön beléd a ménküü Beszélj már! Péter megfordult s az ajtónak tartott. Dénes megkövültén meredt rá. — Hova mégy, mi? Péter visszafordult. — Hát kimegyek, ha tovább is így beszél velem! Azért mert szolga vagyok, nem kell így bánni velem! Jártam gimnáziumba én is, ha csak pár évet is. Hát ragadt rám valami műveltség. S ha eddig el is viseltem mindenféle bánásmódot, de ezután már nem leszek hajlandó! Szövetségesek vagyunk hát egyenlők is! Sőt, a fődolgot én végeztem, hát elvárom a másféle hangot! Nélkülem mire ment volna a nagyságos úr? S mire menne ezután, ha ezeket az iratokat átadom a hatóságnak? Egy por szem nem sok, de annyit sem kap az úr! Az igaz én se! S épp azért, hogy én megkapjam a részemet, dolgoztam eddig s akarok dolgozni ezután is. De ha így beszél velem, a nagyságos úr továbbra is, hát akkor... Dénes felállt, odament Péterhez s a kezét nyújtotta. — Ne haragudj Péter. Igazad van. De látod, annyira ideges lettem, hogy megfeledkeztem arról, hogy te tulajdonképen a társam vagy. ígérem, a jövőben ez ismétlődni nem fog. — Ne is, azt ajánlom. Az én türelmemnek is van határa Dénes karonfogta Pétert. — Gyere és ülj le. Péter még dohogott. — Eddig le sem ültetett. — Épp ezért ültetlek le most s ezután szónéíkül is ülj le, mert hát... — Nos, nehezére esik kimondani? — Nem, nem. A barátom, a szövetségesem vagy. De a világ előtt egyelőre még a régi viszonynak kell fennmaradni. Nem igaz? — De igaz. — No látod. Hát csak ülj le s beszélj. Mi van azokban az írásokban?
