Harangszó, 1938

1938-02-13 / 7. szám

50. HARANGSZÓ 1938. február 13, szálltunk sikra. Mivel pedig ez Ország „tiéd“, te bár­mely irányból jövő támadás ellen meg fogod védel­mezni azt! 2. Tiéd a hatalom! Méltán nevezzük Őt így: „Min­denható Isten!“ Hatalma sokkal nagyobb, mftit amed­dig emberi elképzelésünk határa terjed. Ő mindent megtehet. Nála nincs lehetetlen! (Lk. 1, 37.) Senki sem hatalmasabb nálánál, hogy Őt meggátolhatná kéré­sünk teljesítésében. Hadd álljon itt néhány példa Isten hatalmának jeleiből: ő teremtette a világot! Mi egy fűszálat sem vagyunk képesek létre hozni. Mozgatja a Földet és az égitesteket! Mi egy sárban megrekedt szekeret sem tudunk megmozdítani. Izraelt kivezette Egyptomból! A Vörös-tengeren száraz lábbal vitte át őket! Jerikó falait ledöntöttelSzanherib seregét elveszítette! Krisz­tus keze által sok csodát vitt véghez: Őt magát a ha­lálból feltámasztotta! Az Anyaszentegyházat 1900 év- viharain megtartotta! A reformáció által megtisztí­totta! — Termést ad! Kihozza a földből a búzaszárat! A fákat virágba borítja és gyümölcsöt aggat reájok! Millió és millió élőlényt naponként táplál! Tied a hatalom mindenható Isten! Jó veled, az erőssel szövetségben lenni! „Aki a felségesnek rejteké- ben lakozik, a Mindenható árnyékában nyugoszik az! (91. zsolt. 1.) „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk!“ (Róma 8, 31.) 3. Tiéd a dicsőség! A keresztyén jól tudja, hogy mindent kegyelemből kapott (I. Kor. 4, 7. és 15, 10.) mégis sóvárog elismerés után. Pedig ezzel elhará­csolja Istentől a dicsőséget! Tiéd a dicsőség! — mond­ja a földi ember áhítatos ajakkal, mégis semmire sem féltékeny annyira, mint a saját dicsőségére. Még olya­nok csak akadnak, akik nagy kegyesen “megosztják,, Istennel a dicsőséget, de lemondani minden dicsőség­ről az Isten javára — erre senki sem hajlandó. Úgy látszik, hogy földi ember nem tud élni dicsőség nélkül. Mindenki dicsekszik valamivel: a gyermek játékával, az ifjú erejével, a leány szépségével, a szülő gyer­mekeivel, a gazda jószágával, az író könyvével, a tu­dós eszével, a sportember győzelmeivel, a hívő ke­gyességével, a vértanú önfeláldozásával. Igen, a di­csőség oly édes, hogy azt még a halál árán is kívánja az ember. Valami kiolthatatlan éhség és szomjúság ég az emberi szívben a dicsőség után. Aki zárdába vagy kolostorba vonul és lemond teljesen e világról, ne vélje, hogy a dicsvágyat legyőzte. Elkíséri az a kolos­tor falai közé is. Persze itt más formát keres az ér­vényesülésre. Ezerfejű sárkány a dicsvágy, amelynek, ha száz fejét levágtad még mindig marad elég élet­ereje ahoz, hogy tovább létezzen. Mered e állítani földi ember, hogy benned nincs dicsőségvágy?! Bizony naponta ellopod az Istentől a dicsőséget! Legalább oda igyekezz eljutni, ahol Pál apostol volt, aki megszentelte a saját dicsvágyát, be­állította Isten szolgálatába és azt mondta: „Nékem ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében!“ (Gál. 6, 14.) Már csak azért is kár volna elhagyni a Miatyánk záradékát, mert emlékeztet bennünket újból arra, hogy „Soli Deo glória! Egyedül Istené a dicsőség!“ * Mint minden imádság végén, a Miatyánk végén is ez a szó áll: „Ámen!“ Ámen héber szó és annyit je­lent: Igen! Ügy legyen! Imádságunk végén mindig szívből „igent“ kell mondanunk vagyis egy hajszálnyit sem szabad kétel­kednünk, hogy amit kértünk, az meg is történik. Az imádságnak ugyanis egyik legnagyobb ellensége a ké­tely. Az írás azt mondja, hogy amit kér ember, azt A bűn zsoldfa a halál. Irta: Szende Ernő. 6 — A végrendeletemet még ma megírom s Dénest kita­gadom mindenből. — Ezzel nem sokat nyerne Várkonyi úr. Önt mégis el­teszik láb alól. Már csak bosszúból is. De mért oly életunt már, hogy oly könnyen lemond az életről? Nem köti önt már semmi e földhöz? Várkonyi összerezzent. — Igaza van. Élni akarok. Még fontos elintézni valóm van. Hát csak tessék mondani tovább a tervét. Az orvos folytatta. — Tanácsom az, hogy önnek látszatra ma meg kell hal­nia. Adok egy altatóport, attól fájdalom nélkül elalszik s olyan lesz, mint egy valóságos halott. Még orvos is nehezen veszi észre a tetszhalált, nemhogy laikus. Különben is én vagyok a halottkém, hát konstatálni fogom a halált. Annak rendje és módja szerint eltemetik, behelyezik a kriptába. De onnan még azon éjjel velem fog kijönni. Aztán jön a szanatórium s utána a többi. Elfogadja tervemet Várkonyi úr? Várkonyi megkönnyebbült lélekkel egyezett bele. — A teljes egészében. Önre bízom magamat. Tegye azt, amit elmondott. — Hát akkor hozzáfogunk a terv kiviteléhez. Átmegyünk a hálószobájába, ott lefekszik s adja a halálos beteget. S hogy ez jobban sikerüljön, adok még egy injekciót s így vagy há­rom óráig semmi fájdalma nem lesz, tehát annál jobban ad­hatja a halálos beteget. A vacsora egyrészét megette a kutya. A tányért leteszem a földre, mintha az is kapott volna öntől. Sőt egy csepp vizet is öntök bele, mintha azt a kutya hagyta volna benne. így nem lesz feltűnő a cinkos előtt a kutya ha­lála. S majd én résen leszek, hogy megtudjak ebből is vala­mit. ön csengesse be a cselédséget, futtasson értem. Én közel leszek az úton, mintha ép véletlenül arra sétáltam volna. Egy másikat meg küldjön a lelkészért, hogy lássa el úrvacsorá­val. S ha beadom az altatót, ettől két-három óra múlva el­alszik. Ha így járunk el, senki sem fog semmire gyanakodni Várkonyi kezet nyújtott. — Fogadja köszönetem. S most menjünk a hálóba, ágyba fekszem. Kérem az injekciót és az altatót. De igaz. Hogy fog ön innen távozni? Hátha meglátja valaki a világos folyosón? — Ez a legkönnyebb. Kiugróm az ablakon. Várkonyi nevetett. — Nem is lesz valami veszélyes. Elég alacsonyan van az ablak. — Hát akkor fogjunk a dologhoz. — Még egy szívességre kérem. Menjen át Dénes szobá­jába. A második ajtónál kell bemenni. Nézzen ott körül. Hátha ott van az eltűnt levelem? Ez jó bizonyíték volna. Az orvos felállt. Kérem, nagyon szívesen. Átment a szobákon, kilépett a folyosóra s nesztelen lép­tekkel osont tova. Mikor odaért, kinyitotta az ajtót s belépett a szobába. Gyufát gyújtott. Az íróasztalon állott a gyertya, azt meggyujtotta. Végig tekintett az asztalon. De ott semmi feltűnőt nem látott. Ki akarta húzni a fiókokat, de azok zárva voltak. Most észrevette a papírkosarat. Odalépett s kezdte kirakni a papírokat. Már a harmadik darabnál ráakadt a keresett borítékra. Rajta volt a kávéfolt is. Egy darabig még keresett, hátha a levélre vagy a fosz­lányaira is rátalál? De nem talált semmit. Elfujta a gyertyát, kilépett a folyosóra s pár pillanat alatt ott állott Várkonyi előtt. Várkonyi kíváncsian nézett rá. — Talált valamit?

Next

/
Thumbnails
Contents