Harangszó, 1938
1938-02-13 / 7. szám
50. HARANGSZÓ 1938. február 13, szálltunk sikra. Mivel pedig ez Ország „tiéd“, te bármely irányból jövő támadás ellen meg fogod védelmezni azt! 2. Tiéd a hatalom! Méltán nevezzük Őt így: „Mindenható Isten!“ Hatalma sokkal nagyobb, mftit ameddig emberi elképzelésünk határa terjed. Ő mindent megtehet. Nála nincs lehetetlen! (Lk. 1, 37.) Senki sem hatalmasabb nálánál, hogy Őt meggátolhatná kérésünk teljesítésében. Hadd álljon itt néhány példa Isten hatalmának jeleiből: ő teremtette a világot! Mi egy fűszálat sem vagyunk képesek létre hozni. Mozgatja a Földet és az égitesteket! Mi egy sárban megrekedt szekeret sem tudunk megmozdítani. Izraelt kivezette Egyptomból! A Vörös-tengeren száraz lábbal vitte át őket! Jerikó falait ledöntöttelSzanherib seregét elveszítette! Krisztus keze által sok csodát vitt véghez: Őt magát a halálból feltámasztotta! Az Anyaszentegyházat 1900 év- viharain megtartotta! A reformáció által megtisztította! — Termést ad! Kihozza a földből a búzaszárat! A fákat virágba borítja és gyümölcsöt aggat reájok! Millió és millió élőlényt naponként táplál! Tied a hatalom mindenható Isten! Jó veled, az erőssel szövetségben lenni! „Aki a felségesnek rejteké- ben lakozik, a Mindenható árnyékában nyugoszik az! (91. zsolt. 1.) „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk!“ (Róma 8, 31.) 3. Tiéd a dicsőség! A keresztyén jól tudja, hogy mindent kegyelemből kapott (I. Kor. 4, 7. és 15, 10.) mégis sóvárog elismerés után. Pedig ezzel elharácsolja Istentől a dicsőséget! Tiéd a dicsőség! — mondja a földi ember áhítatos ajakkal, mégis semmire sem féltékeny annyira, mint a saját dicsőségére. Még olyanok csak akadnak, akik nagy kegyesen “megosztják,, Istennel a dicsőséget, de lemondani minden dicsőségről az Isten javára — erre senki sem hajlandó. Úgy látszik, hogy földi ember nem tud élni dicsőség nélkül. Mindenki dicsekszik valamivel: a gyermek játékával, az ifjú erejével, a leány szépségével, a szülő gyermekeivel, a gazda jószágával, az író könyvével, a tudós eszével, a sportember győzelmeivel, a hívő kegyességével, a vértanú önfeláldozásával. Igen, a dicsőség oly édes, hogy azt még a halál árán is kívánja az ember. Valami kiolthatatlan éhség és szomjúság ég az emberi szívben a dicsőség után. Aki zárdába vagy kolostorba vonul és lemond teljesen e világról, ne vélje, hogy a dicsvágyat legyőzte. Elkíséri az a kolostor falai közé is. Persze itt más formát keres az érvényesülésre. Ezerfejű sárkány a dicsvágy, amelynek, ha száz fejét levágtad még mindig marad elég életereje ahoz, hogy tovább létezzen. Mered e állítani földi ember, hogy benned nincs dicsőségvágy?! Bizony naponta ellopod az Istentől a dicsőséget! Legalább oda igyekezz eljutni, ahol Pál apostol volt, aki megszentelte a saját dicsvágyát, beállította Isten szolgálatába és azt mondta: „Nékem ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében!“ (Gál. 6, 14.) Már csak azért is kár volna elhagyni a Miatyánk záradékát, mert emlékeztet bennünket újból arra, hogy „Soli Deo glória! Egyedül Istené a dicsőség!“ * Mint minden imádság végén, a Miatyánk végén is ez a szó áll: „Ámen!“ Ámen héber szó és annyit jelent: Igen! Ügy legyen! Imádságunk végén mindig szívből „igent“ kell mondanunk vagyis egy hajszálnyit sem szabad kételkednünk, hogy amit kértünk, az meg is történik. Az imádságnak ugyanis egyik legnagyobb ellensége a kétely. Az írás azt mondja, hogy amit kér ember, azt A bűn zsoldfa a halál. Irta: Szende Ernő. 6 — A végrendeletemet még ma megírom s Dénest kitagadom mindenből. — Ezzel nem sokat nyerne Várkonyi úr. Önt mégis elteszik láb alól. Már csak bosszúból is. De mért oly életunt már, hogy oly könnyen lemond az életről? Nem köti önt már semmi e földhöz? Várkonyi összerezzent. — Igaza van. Élni akarok. Még fontos elintézni valóm van. Hát csak tessék mondani tovább a tervét. Az orvos folytatta. — Tanácsom az, hogy önnek látszatra ma meg kell halnia. Adok egy altatóport, attól fájdalom nélkül elalszik s olyan lesz, mint egy valóságos halott. Még orvos is nehezen veszi észre a tetszhalált, nemhogy laikus. Különben is én vagyok a halottkém, hát konstatálni fogom a halált. Annak rendje és módja szerint eltemetik, behelyezik a kriptába. De onnan még azon éjjel velem fog kijönni. Aztán jön a szanatórium s utána a többi. Elfogadja tervemet Várkonyi úr? Várkonyi megkönnyebbült lélekkel egyezett bele. — A teljes egészében. Önre bízom magamat. Tegye azt, amit elmondott. — Hát akkor hozzáfogunk a terv kiviteléhez. Átmegyünk a hálószobájába, ott lefekszik s adja a halálos beteget. S hogy ez jobban sikerüljön, adok még egy injekciót s így vagy három óráig semmi fájdalma nem lesz, tehát annál jobban adhatja a halálos beteget. A vacsora egyrészét megette a kutya. A tányért leteszem a földre, mintha az is kapott volna öntől. Sőt egy csepp vizet is öntök bele, mintha azt a kutya hagyta volna benne. így nem lesz feltűnő a cinkos előtt a kutya halála. S majd én résen leszek, hogy megtudjak ebből is valamit. ön csengesse be a cselédséget, futtasson értem. Én közel leszek az úton, mintha ép véletlenül arra sétáltam volna. Egy másikat meg küldjön a lelkészért, hogy lássa el úrvacsorával. S ha beadom az altatót, ettől két-három óra múlva elalszik. Ha így járunk el, senki sem fog semmire gyanakodni Várkonyi kezet nyújtott. — Fogadja köszönetem. S most menjünk a hálóba, ágyba fekszem. Kérem az injekciót és az altatót. De igaz. Hogy fog ön innen távozni? Hátha meglátja valaki a világos folyosón? — Ez a legkönnyebb. Kiugróm az ablakon. Várkonyi nevetett. — Nem is lesz valami veszélyes. Elég alacsonyan van az ablak. — Hát akkor fogjunk a dologhoz. — Még egy szívességre kérem. Menjen át Dénes szobájába. A második ajtónál kell bemenni. Nézzen ott körül. Hátha ott van az eltűnt levelem? Ez jó bizonyíték volna. Az orvos felállt. Kérem, nagyon szívesen. Átment a szobákon, kilépett a folyosóra s nesztelen léptekkel osont tova. Mikor odaért, kinyitotta az ajtót s belépett a szobába. Gyufát gyújtott. Az íróasztalon állott a gyertya, azt meggyujtotta. Végig tekintett az asztalon. De ott semmi feltűnőt nem látott. Ki akarta húzni a fiókokat, de azok zárva voltak. Most észrevette a papírkosarat. Odalépett s kezdte kirakni a papírokat. Már a harmadik darabnál ráakadt a keresett borítékra. Rajta volt a kávéfolt is. Egy darabig még keresett, hátha a levélre vagy a foszlányaira is rátalál? De nem talált semmit. Elfujta a gyertyát, kilépett a folyosóra s pár pillanat alatt ott állott Várkonyi előtt. Várkonyi kíváncsian nézett rá. — Talált valamit?
